Élt egy öreg kecske, és a kis gidója.
Drága szemefénye, aranyos bimbója.
Hajnalban fürdette, széltől is féltette.
Ezüst patak partján szedett, lágy fűvel etette.
Nagy fogú farkasról mesélt neki sokat,
Elviszi a gidót, hogyha szót nem fogad.
Viszi az erdőbe, hamm, bekapja ottan,
Hallod, hogy ordít, most is a vadonban?
Hallgatott a gida, a mesére szépen,
Kis fejét lehajtja, az anyja ölében.
Ugye én jó vagyok, nem visz el a farkas?
Jó vagy kicsi gidám, csak mindig rám hallgass!
Én most megyek a mezőre füvet szedni,
Jól bezárd az ajtót, ne jöjjön be senki.
Megy az öreg kecske, pillangós mezőre
Már az erdőszélen, fehérlik a szőre.
Megköszönöm szépen a jóságát bácsi,
De én a virágra nem vagyok kíváncsi.
Édesanyám mondta, hogy be ne bocsássam,
Tágasabb odakint, követem alássan.
Jön az öreg kecske, látja, hogy mi történt.
Szalad batyujával, a vadászhoz tüstént.
A vadász a nagyfogú farkast lelőtte,
mert ez a kis család, kedves volt előtte.
Úgy örült a kecske, ugrált a gidócska,
Tetejézve hullott rá, édesanyja csókja.
