Három, csodás hópehely üldögélt a fenyőfa ágán. Üldögéltek, tanakodtak. Úgy látszik, ők az előőrs. Nem tudták, csak találgatták, vajon hányan lesznek, sokan fognak még érkezni az égi világból, hogy beborítsák a kerteket, mezőket, udvarokat, utcákat, játszótereket?

Tudták, hogy az idős emberek legtöbbje csak a szobából szereti nézni őket, mert hideg van és fáznak, mert a hótakaró – mely sok-sok hópehely testvérből áll – bizony hideg.
De tudták, hogy sokan kedvelik is őket. Kedveli sok-sok pajkos gyerek, hiszen hógolyóznak, hóembert készítenek belőlük, vagy egyszerűen csak lecsúsznak a szánkóval a havas dombról.
De szereti őket sok bácsi, néni, aki csemetéjével sízni megy a hegyekbe, ahol a hótakaró örök, – legalábbis addig, amíg a tavasz hírnöke, a hóvirág kidugja fejecskéjét a hóbunda alól.
És szereti őket a földbe elvetett sok-sok kis apró magocska, ők alig várják, hogy vastagon betakarja őket a puha hópaplan, hiszen a sok kis pehely védi meg őket a fagyos szelektől.
– Tudjátok mit? – mondta a három előőrs hópehely közül a legnagyobb: versenyezzünk, nézzük meg, ki a legügyesebb, és az kerüljön a város főterét diszítő hatalmas karácsonyfa ágaira.
Ebben meg is egyeztek, szorgalmasan szállingóztak lefelé, mindenki örömére. Hamarosan olyan sokan voltak, hogy fehérre változtatták a háztetőket, az utakat, a tereket.
Mire Mikulás bácsi megérkezett, a sok szorgos hótündér feldíszítette a fenyőt, az ajándékdobozok, színes égők, és gömbök közé csodásan illettek a szebbnél szebb, csillogó, fehér hópehelyhek.
A legszebb közülük katonás sorrendbe állította valamennyiüket, és azokat a pelyheket, melyeknek kristályai a legnagyobbak voltak és legjobban hasonlítottak a fenyő ágaihoz, hangosan szólította, hogy majd a szél lenge fuvallata fellibbentse az ágra.Csodásan tündököltek, a lámpák fényében mesésen csillogtak. Szépségük és csillogásuk hasonlított az égbolton megjelenő sok-sok csillaghoz és közösen várták a
Karácsonyt.