Hogy tetszik nektek a beszámolóm címe? Sokat gondolkoztam, mit is válasszak, de azt hiszem, ez nagyon találó lesz. Majd, ha végig olvassátok a levelemet, a ti véleményetek is ez lesz, mert igaz, hogy mi fordítva: Ma­gyarország felől haladtunk a Kárpátok felé, de ugyanazt az utat jártuk végig, mint őseink. És közben sokszor éreztük úgy, azóta sem javítottak rajta! 

 

Fényes ujjú szobor

 

 

Alig lett vége a sulinak, nagytatám beje­lentette, hogy a nyári program jól kezd ala­kulni. Sikerült felkeltenie a magyarországi rokonság érdeklődését is Kárpátalja iránt, egy régi jó barátja kedvezményes áron bérbe ad nekünk egy 24 személyes buszt, és még a sofőrséget is elvállalta! Úgy, hogy most már biztos, hogy a kárpátaljai kirándulásból lesz valami! Most nem írom le, hogy hogyan repültünk le Magyarországra, meg, hogy hol és mikor találkoztunk a rokonsággal, barátokkal, mert az biztosan nem érdekel benneteket. Egy pénteki napon indultunk el Kárpátalja felé, aznap csak Nyíregyházáig mentünk, ott meg­aludtunk. Hajnalban indultunk tovább, az első nagyobb kárpátaljai város, Beregszász felé. Nagytatám elől ült, a sofőr-barátja mellett, fogta a mikrofont, és pont, mint egy igazi turistabuszban, ahogyan haladt az autó, minden érintett helységről tudott valamit mesélni. Amint közeledtünk a magyar-ukrán határhoz, nagytata figyelmeztetett bennünket, hogy most aztán jól nyissuk ki a szemünket, mert olvasáspróba jön! Persze, én már tudtam arról, hogy Ukrajnában nem latin betűkkel írnak, de mégis furcsa volt, hogy egyáltalán nem tudtam kiolvasni az üzletek feliratait. A kicsi m betűt tének, az n-t pének kellett olvasni, szóval, mint mondtam, irtó furcsa volt. Nagytata viccesen megkérdezte: – No, akarjátok tudni, hogyan lett ilyen a szláv írás? Anyu azt mondta, Papa, ne butáskodjon, de nagytata nem hagyta magát, kacsintott egyet és mesélni kezdett:

– Tudjátok, valamikor réges-régen, még a kilencedik század elején a bizánci császár kiadta a parancsot két szerzetesnek, a test­vérpár Cirillnek és Metódnak, dolgozzák ki a szláv írásbeliséget. Namármost, a két testvér görög volt, és nem is voltak valami műveltek, csak a görög ábécé nagybetűit ismerték, s abból sem emlékeztek mindenikre. Leírták hát a szláv szövegeket ezek­kel a betűkkel, melyekre nem emlékeztek, azok helyett kitaláltak valamilyen más jelet. S ez lett a szláv írás, mely tulajdonképpen nem volt más, mint nagybetűs görög írás, és amelyet a mai napig is cirillírásnak nevezünk. Igaz, ma már nem nagyon hasonlít az eredetileg használthoz, mert sokat fejlődött azóta, sokan alakítottak rajta. Ha nem hiszitek amit mondok,  nézzetek magatok utána!

Én itthon már utána is olvastam az interneten, hát nagyjából tényleg így történt. 

 

Beregszász, ukránul Beregovo, nagyon szép város. Csak egy kis pihenőre álltunk meg a park mellett, a város központ­jában éppen csak körül néztünk, láttuk a magyar színházat, és néhány szép régi épületet, majd folytattuk az utat. Nagytata már induláskor elmondta, hogy vésse mindenki az agyába, hogy az úti célunk a Vereckei szoros és a hágó. Visszafelé aztán megállunk az érdekesebb helyeken, ahol kell, addig senki ne próbálkozzon azzal, hogy itt álljunk meg, ott álljunk meg, mert akkor nem megyünk semmire. Inkább jegyezzük fel az országút melletti helységek magyar nevét, hogy emlékezzünk majd arra, hol jártunk. Ez jó ötlet volt, nekem nagyon tetszettek a helységnevek, meg is jegyeztem őket. Beregszász után Beregardó, Makkosjánosi, Gát, Alsókerepec következett. Már jó előre tudtuk, hogy közeledünk Munkácshoz, mert már messziről látszott az egyedül álló dombra épült Munkács vára. Utunk a Latorca folyó völgyében folytatódott, Szolyva városa mellett, egészen a jópofa Hánykovica nevű faluig. Ott megálltunk egy kevés időre. Nagytata megmutatta, merre vannak a Keleti Beszkidek és a Máramarosi havasok, és, hogy a két hegytömb találkozásánál, illetve lábánál fekszik a szoros és hágó névadója, Verecke, ahova éppen igyekezünk. 

 

– Aki már járt Erdélyben, és az ott láthatókhoz hasonló nagy hegyeket vár Kárpátalján, akkor csalódik. Mert Árpád és népe nem hiába választotta a Kárpátoknak pont ezt a részét a hegyeken való átkelésre. Bár a 839 méter magasan fekvő Vereckei hágó az észak-keleti Kárpátok legmagasabb része, ez a hágó nem olyan, mint az Alpok, vagy a Kárpátok ismert hágói, inkább hosszan elhúzódó lapos gerincre emlékeztet. Ennek az átkelésnek, a Honfoglalásnak az emlékművét egy munkácsi szobrász, Matl Péter alkotta meg, 1996-ban. A gúla alakban egymásra rakott hét kőtömb, a Kárpátokon átvonuló hét magyar honfoglaló törzset, a gúla alak a Kelet–Nyugat közötti kaput jelképezi. A kapu nyílásában, a gúla belsejében, a vérszerződésre emlékeztető oltárkő látható. A Vereckei hágón a lenyűgöző természeti szépségen kívül kevés a látnivaló, így érthető, hogy az emlékművet csak a ma­gyarok látogatják, no meg a rombolásban kedvét lelő néhány elvetemedett ember.  

 

Ennyit mesélt nagytata, aztán még autóztunk néhány kilométert, s mivel az út igen rossz volt, nekünk meg túrázáshoz támadt kedvünk, leszálltunk az autóról és elgyalogoltunk megnézni az emlékművet és a panorámát. Mit mondjak? Lélegzet-elállító volt! Úgy néztünk szét, mintha mindenikünk egy-egy Árpád vezér lenne! 

 

 

Nem sokáig időzhettünk a gyönyörű helyen, sok látnivaló várt még ránk! Szolyván megnéztük a 20.000 magyar áldozat emlékére emelt Emlékparkot. Nagytata azt mondta, jó lenne, ha utána olvasnánk, milyen borzasztó dolgok történtek Európának ebben a részében is. Munkács városában megnéztük a Fejér Házat, a Rákócziak házát, nem messze tőle ott állt Cirill és Metód szobra, erre nagytata azt mondta, – no, úgy-e, hogy igazam volt? Felgyalogoltunk a várba, megcsodáltuk a hatalmas kerekes kutat, ezt állítólag rabszolgákkal fúratták annak idején. Mindenikünk lefényképeztette magát Zrínyi Ilonával és a kisfiával, Rákóczi Ferenccel. Volt még egy másik szobor is, azt nem tudtuk kideríteni, kit ábrázol, de magyar csizmája, köpönyege volt, és egy tekercset tartott a jobb kezében, a ballal meg előre mutatott. Na, ennek a szobornak a mutató ujját azt hiszem, mindenki végigsimogatja, mert olyan szép fényes, mintha aranyból lenne. Persze, mi is hozzájárultunk a fényezéshez. 

 

Munkács után már csak Beregszászon álltunk meg, szerencsére még találtunk egy nyitva tartó cukrászdát, ahol elkölt­hettük az ukrán pénzünket és megkóstolhattuk a beregszászi süteményeket, az ott gyártott cukorkából is jól bevásároltunk.

 

Utunk további részére nem emlékszem, mert úgy elaludtam, hogy csak Budapesten ébredtem fel.

 

A nyáron még Ópusztaszerre is ellátogattunk, a Feszty körképen tényleg viszontláttuk a vereckei panorámát, meg tényleg olyan csodálatos az egész, éppen olyan, amilyennek nagytatám elmesélte. De erről majd máskor írok. 

 

Jó iskolakezdést kívánok mindenkinek. Itt mellékelem a fényes ujjú szobor képét. Remélem valamelyikőtök kedvet kapott az íráshoz, mert az nem igazság, hogy mindig csak én szórakoztassalak. Anyu persze dicsér, meg bíztat, de hát tudjátok...

 

Üdvözlettel: Bazsó

A történetet lejegyezte, a képeket kölcsönözte: Tóth Ildikó néni