Szépen nőtt, növögetett, fejlődött elsőszülött kisfiúnk, s mikor aztán akkorára cseperedett, beírattuk az óvodába. Azt reméltük, megszereti a gyerekeket, megszokja a felnőtteket, nem lesz vele gond. Ilyen téren, mármint a megkedvelésen, nem is lett semmi probléma. Hogy igaziból mégsem érzi ott jól magát, azt onnan tudtuk meg, hogy elég volt neki alig egy-két napi óvodai tartózkodás, máris megbetegedett. Végül többet voltunk vele otthon, mint ő az óvodában. Váltottuk egymást a feleségemmel, csakhogy mindkettőnknek felelős állása volt, sem munkaadóink, sem munkatársaink nem díjazták a lassan állandósuló hiányzásunkat. Valamit tennünk kellett. A nagyszülők, mint olyan, szóba sem jöhettek, messze éltek tőlünk. Mint egyetlen lehetséges megoldást, a „dagmamát”, a Svédországban oly szépen működő pótmamaszolgálatot választottuk. Találtunk is egy ismerős hölgyet, Karint, aki gyalog is elérhető távolságban lakott tőlünk. A pótmama eléggé nagydarab, testes alkatú, nagyon kellemes modorú, kedves nő volt, szép, tágas lakásának hatalmas nappalijában a gyerekek kedvükre játszhattak. Fiunkkal egyidős unokájára, és egy rokonának a gyerekére vigyázott, örömmel fogadta oda harmadiknak a mi gyerekünket. Nekünk egyetlen kikötésünk volt: minél kevesebbet hagyja tévézni a gyerekeket.

-         Óh, nincs ezzel semmi baj, - mondta – ritkán ülhetnek le filmet nézni, s azt is nagyon megválogatom, mit. Legfeljebb a Tom és Jerryt, az olyan kedves, ártatlan gyerekfilm. Nemde?

Nagy boldogságunkra kisfiúnk hamar megszokta az új helyet, már csak nagyon ritkán betegedett meg, otthon csak jót és szépet mesélt a pótmamáról. Telt az idő, megismerkedtünk a játszótársak szüleivel, időnként összejártunk, a gyerekek második otthonuknak érezték a pótmama lakását.

Egyik alkalommal egy fárasztó, gyűlésekkel tarkított munkanap után mentem a gyerekért, eléggé hosszasan, kétszer, háromszor is kellett csengetnem, mire végre ajtót nyitottak. Fáradt voltam, éppen ezért ingerült is a várakozás miatt. Az ajtóban Karin állt, hatalmas fehér gézturbánnal a fején. Arca sápadt, szeme alatt fekete karikák. Körülötte a lánya, a szomszédasszony, a szomszédasszony anyja, és eléggé zavart, bűntudatos arccal a három gyerek.

-         Jézusmária, mi történt?

-         Semmi, semmi, - rebegte a turbános – csak egy kis műszaki hiba!

-         Műszaki hiba? Milyen műszaki hiba???

A felnőttek egyszerre kezdek a svéd temperamentumhoz egyáltalán nem illő hevességgel magyarázni, a hangzavarba időnként belesivított egyik-másik gyerekhang:

-         Csak véletlen volt, nem akartuk!

Hosszas kérdezősködés, a hallottak többszörös elemzése után kaptam végre pontos képet a történtekről. A három szende és okos kisgyerek addig-addig nézte Karin szerint ártatlan Tom és Jerry sorozatot, míg eszükbe jutott ki is próbálni a filmben látott huncutságokat. Napokig töprengtek, először azon, mit lenne érdemes kipróbálni, aztán a kísérlet részletein, a szereposztáson, no meg azon, hogy melyik a legalkalmasabb pillanat a próba elindítására. Végül azt nem sikerült megtudnom, Karinnak miért kellett kimennie a szobából. Talán a fürdőbe? A lényeg, hogy a három srác, abban a pillanatban, amint a pótmama magukra hagyta őket, fogták az eléggé masszív műanyag játék-teherautót, és beszaladtak vele a konyhába. Az unoka bebújt egy sarokba, a másik két gyerek a teherautóval a bejárati ajtó mögé állt. Mikor meghallották Karin lépteit, az unokája fájdalmas hangon elkezdett kiáltozni:

-         Segítség, segítség, jaj, jaj, segítség.

Karin lélekszakadva rontott be az ajtón. A két lesben álló azonnal hasra vetette magát előtte és a lépésre emelt lába alá illesztette a teherautót! Csakhogy az érdekes kísérlet nem éppen úgy végződött, mint a filmben: mikor Karin a teherautóval felszerelt lábát a földre tette, nem utánozta a filmbeli Tomot, s nem kezdett el ügyesen egyensúlyozva siklani a konyhán keresztül, hanem fogta magát, s elesett. Estében leverte az asztalra kikészített ételt. Egy széket. A széken felejtett ruhák szanaszét szóródtak, Karin meg jól beverte a fejét a konyhaszekrénybe, és azonnal vérezni kezdett. A gyerekek nagyon megijedtek, de volt annyi lélekjelenlétük, hogy átrohanjanak a szomszédba, elmondani, mi történt. A szomszéd néni aztán intézkedett: telefonált a mentőknek, Karin lányának, a gyerekeket meg beterelte a saját lakásába. A mentők jöttek, megvizsgálták a sebesültet, s mivel Karin bizonygatta, hogy semmiség az egész, nincs semmi baja, ellátták a vérző sebet, pihenést ajánlottak, s elmentek. Karin nem engedte, hogy valaki is telefonáljon nekünk, szerinte semmi értelme, hogy ilyen csekélység miatt hamarabb eljöjjünk a munkahelyünkről.

A három gyereknek jó lecke volt ez, egy ideig úgy viselkedtek, mint valami földre szállt angyalkák. Karinnak azon kívül, hogy felrepedt a fejbőre, fekete karikásak lettek a szemei, szerencsére komolyabb baja nem esett. A történtekből ő is tanult. Mikor pár napi pihenés után újra oda vittük a gyereket, a nappalijából eltűnt a TV.

-         Inkább sétálunk majd tévézés helyett - mondta – sokkal egészségesebb!

Tóth István (Malmö) elbeszélése nyomán írta Tóth Ildikó