A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

A szellemfalu

Ezúttal Északkelet-Magyarország és a Felvidék tájain kerekezhet velem az olvasó. Tulajdonképpen szinte végig a hajdani Gömör és Kishont vármegye közigazgatási egységén belül maradtam – Derenket néztem ki a térképen, a romközségként nyilvántartott egykori települést. Az utam kis falumból, Urajról indult, s nem is hittem, milyen kalandos napban és még izgalmasabb hazaútban lesz részem. No, de kezdjük az elején…

8:15-kor gördültem ki versenykerékpárommal az Ózd felé vezető útra. Nemrég még a 40 fokot súrolta napközben a hőmérséklet, mostanra viszont hirtelen visszaesett, kellemetlen őszi idő támadt, 12-13 fok lehetett. Szerencsére nem volt köd, így a nap indulásomtól kezdve sütött, bár kissé erőtlenül. Azért csakhamar kellemes kirándulóidő kerekedett.

A Keleméri Farmot elmellőzve ezúttal nem a lovak, hanem két juhnyáj látványa fogad. Aggtelek határában megkeresem azt a sziklát, ahol májusban is elköltöttem ebédemet. Nem tudom megmondani az okát, de olykor szeretem egybeilleszteni a tér-idő hézagait-egyezéseit. Mintha valami folytonosság keletkezne abból, hogy májusban és szeptemberben ugyanott fogyasztottam el élelmemet.

Jósvafő irányába szépen lejt. Erről persze azonnal eszembe jut a visszaút, hogy majd akkor lesz kemény. Jósvafőn hűvös fogad – „Település a források és barlangok völgyében”, ad erre magyarázatot egy tábla, így már érthető. Szinpetri a már ismerős, egy domboldalra terméskőből kirakott foltos szalamandra képével fogad – néhány évvel ezelőtt ózdi barátaimmal jártunk erre, betértünk ahhoz a házhoz, ahol a világ legnagyobb könyvét őrzik. Miközben tekerem a kilométereket, agyam tekervényei sem nyugszanak. A táj, az emelkedők, a lejtők. Egy felvillanó emlékkép – összeér múlt és jelen. Az előttem lévő út nem más, mint a nyers jövő. Minél erősebben tekerek, annál határozottabban, annál előbb váltom jelenné.

Szin és Szögliget között egy német juhász méretű kutya fekszik abban a sávban, ahol magam is haladok. Nem térhetek ki, ez az út az egyetlen. Magárahagyatottság, szomorúság lakozik a kutya szemében. Mint valami hosszúra nyújtott gumicukor, lóg nyakán a póráz – elvékonyodott nyersgumin szokták sétáltatni. A gazdi valahol az erdőket járhatja. Talán fát gyűjtöget. Esetleg gombászik. Ki tudja. A kutya mindenesetre ott fekszik az úttesten. Nem vár semmit. Ha hirtelen itt teremne a gazdi, s rángatná magával a gumicukor pórázon valami bizonytalan cél felé, akkor sem lenne boldogabb – ezt súgja a szeme. Vagy legalább az a póráz tényleg ehető lenne. „Mosolyognék” – gondolja a kutya.

Szinen végighaladva megszaporodnak a főutat járdaként használó emberek. Babakocsikat, csapatokat kell kerülgetnem, kész szlalom pálya! Nyomasztó érzés fog el. Gyorsan áttekerek a falun. Gondolataim visszaterelem kiránduló üzemmódba. Szögliget sem sokkal vidámabb. De sehol sem kell eztán lekanyarodnom, megyek egyenest Derenk felé. Az eddig tűrhető út ezernyi sebtől tátongó aszfaltkígyóvá változik. Országúti kerékpáromat igyekszem minél kisebb gödrökbe terelni. Kerékpárom országúti, csakhogy elfogyott az országút…

A Szalamandra Házhoz érve tájékozódni próbálok az információs táblán. Megszólít egy nagyjából korombeli fiú, aki épp túrázni készül a barátjával, s látom, van náluk állvány is, gondolom, fényképezéshez. Beszélgetünk kicsit, Derenk csak egyenesen. Szerinte érdemes megnézni a várat is, Derenken nincs olyan sok látnivaló. Tulajdonképpen mára csak Derenket terveztem, mert szeretnék sötétedés előtt hazaérni. Mivel eléggé megrövidültek már a nappalok (szeptember lévén).

Én magam is szenvedek versenykerékpárommal együtt. Aztán olyan szinten járhatatlanná válik az út, hogy muszáj tolni. Így romlik az átlagsebesség a Straván, persze nem ez a lényeg.) Sétálok, emelkedik, vízmosásos útféleségen gázolok. Elbizonytalanodom, nem kellett volna-e mégis lekanyarodnom már, fejemben visszhangzanak a fiú szavai: „Nehogy elmenj Derenk mellett, ha nagy a fű, nehéz észrevenni!” Arra gondolok, milyen jó lenne, ha jönne valaki. Kérésem hamarosan teljesül: egy idős házaspár megnyugtat, jó helyen járok. „Kitartás, fiatalember! Egy nagy, jobbos U-alakú kanyarnál magának balra kell letérnie Derenk felé, a völgybe.”

Így is történik. Táblák fogadnak, amelyek azt jelölik, hol állt ház hajdanán, s kit lakoltattak ki belőle. Két-háromosztálynyi 13-14 éves gyerekbe futom, leghátul kísérő tanáraik, épp most jönnek a temető felől. Sűrűn köszöngetnek, váltjuk egymást, most én nézek szét a temetőben. Csak néhány síremlék maradt, a halmokon felirat nélküli fakeresztek állnak. Emlékeztetőnek.

Valamikor a török időkben Derenk lakossága megfogyatkozott, majd az 1711-es pestisjárvány során elnéptelenedett, később lengyel telepesek lakták be újra. A derenki lengyelek (minden bizonnyal elsősorban a falu elszigeteltségéből adódóan) sem a környékbeli magyarokkal, sem a szlovákokkal nem keveredtek, megőrizték saját kultúrájukat és nyelvüket. Mivel a környék erdei hemzsegtek a vadakban, Horthy Miklós gondolt egyet, jó lenne itt vadrezervátumot és vadászhelyet létesíteni. 1943-ban kitelepítették az embereket, szétszórva őket a környékbeli városokban-falvakban.

A felújított iskolaépület ma a derenki lengyelség emlékhelye. Történetüket szavakban, képekben ismerhetjük meg: „Sikerült megtalálni azokat a lengyel településeket, amelyekből a 18. század elején útra kelt több tucat górál család, hogy egy szebb és jobb jövő reményében letelepedjenek a magyarországi Derenken. A települések a következők: Bukowina Tatrzańska, Białka Tatrzańska, Czarna Góra” – tudósít az egyik információs tábla. A hajdani katolikus templom helyén fehér feszület és egy kis kápolna áll. A trianoni békeszerződést követően a magyar–csehszlovák határ kettészelte a falut, de Derenk lakói népszavazáson dönthettek arról, melyik országhoz szeretnének tartozni – hűek maradtak Magyarországhoz. A kis kápolna elé térdepelve elnézést kérek Istentől a nemzetem nevében, hogy ilyet tettünk, tett az akkori hatalom. Nem sikerül magam elé képzelni, milyen volt régen ez a falu. A két oldalt táblákkal szegélyezett földút lehetett a hajdani főutca. A II. világháborút követő kommunista „arculatváltás” nagy valószínűséggel szétzilálta volna a falut amúgy is. Vagy ha túlélte volna, a rendszerváltozást követő évek biztosan nem hagyták volna meg elszigeteltségében. Előbb-utóbb nyilván beolvadtak volna. Ez mégsem vigasztal. Néhány ember jobb jövőt remélve a Magyarországra vándorlás mellett döntött. Élték világukat, az erdő közepén – mint valami mesében. Aztán erre lovagolt (ezúttal nem a legkisebb) a „királyfi”, megtetszett neki a környék. És kitelepítette a lakosságot…

Világossá válik előttem, hogy Szádvárhoz már nem tudok felmenni, hiszen akkor sötétben érek haza. A B verziót választom, átmegyek Szlovákiába, hiszen Körtvélyes feleakkora távolságra esik, mint Szögliget. A határon magyar felirat fogad: szeptember 4-től 16 óra és reggel 9 között tilos és életveszélyes az erdőben sétálni a szarvasbőgés-párzás időszaka miatt. Még csak 15 órára jár, folytatom utamat. Az út azonban még rosszabbá válik. Tolom a biciklit, figyelem a szarvasokat – persze arról képzelődöm, mi lenne, ha itt teremne egy. Találkozom egy fiúval, megszólítom, magyarul. Megtudom tőle, hogy már nincs messze az aszfaltos út.

Szádalmásra tekerek. Köröttem sokkal magasabbak a dombok, mint Ózdon. Már ekkor gondolhattam volna, hogy nem jártam jobban a jósvafői emelkedőknél… Mivel az ellenkező irányba kell amúgy is haladnom, s Szádalmás nem tűnik valami izgalmas helynek, visszafordulok. Benézek Körtvélyesre. A kiírás szerint bort termelő falu, a Tornai borút egyik települése. Egy helybéli öreg nénitől érdeklődöm, hol vehetnék bort, de azt mondja, hogy tavaly elvitte a termést a betegség, így nem tud senkit ajánlani…

Jablonca felé közeledve lepusztult téeszépület látványa fogad egy halom báránnyal. Érdeklődöm, nem adnak-e el juhtúrót, de sajnos nem. Azt tanácsolják, próbálkozzam Szilicén, ha áthaladtam az erdőn, a következő település. És csak tekerek, tekerek. Még mindig fölfelé. Az út jó, de már csak egysávos. Kb. 20 perc tekerés után egy BMW-s jön szembe, lehúzódom. Végre, lejteni kezd, cserébe viszont felrepedezik az aszfalt… Realizálom, hogy tévedés volt, Szögliget felé kellett volna mennem. De ekkor már folytatnom kell tovább. Szilice előtt egy hangulatos kis tó található. Nem jelöli a GoogleMaps, pedig azért nem egy pocsolya… A faluba kaptató visz. Megkérdezek egy nénit, természetesen magyarul, hol lehet itt juhtúrót venni. A helyi termelőszövetkezet féleségbe irányít. Itt beszélgetek vagy félórát Bénivel, aki a gazdaság portáján dolgozik, de gondolom, hogy egyéb teendőket is ellát. Tudom, hogy minden itt töltött perccel többet kell majd sötétben haladnom hazafelé. Viszont nem mindennap tudok beszélgetni a külhoni magyar szórványközösség egy tagjával. Természetesen nem ez a lényeg. A szimpátia miatt beszélek vele. De szeretnék valamit itt hagyni az anyaországból és valamit magammal vinni. „Töltsek neked vizet?” – kérdezi. Szlovákiában nincsenek közkutak, épp kifogytam a vízből. Telehozza a kulacsomat. Kiderül, hogy szeret biciklizni. Sikerült összegyűjtenie egy szénszálas, méregdrága hegyi kerékpárra. Felveti, hogy akár maradhatnék is, bár ő 22 óráig dolgozik. De szívesen megmutatná a környéket. Azt felelem, hogy majd máskor, visszajövök még, az idén már biztosan nem, de majd eljövök. Számot cserélünk. Vall magyarságáról. A falu szinte színmagyar. Mondom neki, hogy át tudom érezni. Uraji vagyok, ami után már csak egy falu jön, s aztán Szlovákia. Hogy hajszál híján mi is átkerültünk. Közben belül, a fejemben párhuzamosan előtolakszik, hogy mekkora baromságot mondtam. Szilice pár kilométerre fekszik a magyar–szlovák határtól. Ők meg pont azzal a hajszállal kerültek el magyar földről… Mondtam, hogy azt hittem, erre rövidebb hazafelé, de tévedtem, milyen emelkedős… „Ez már a Felvidék” – feleli. Remélem, a faluból kifelé már nem lesz ilyen meredek. „Nem, arra már lejteni fog.” És valóban lejt. Életem egyik leghosszabb, legélvezetesebb lejtőjén rohanok. (Az útmérő alkalmazás szerint 67 km/h volt a maximumom a 172 km során, szerintem itt tettem bele ezt a sebességet.) Juhtúrót sajnos itt sem kaptam, mivel pár napja ráengedték a kosokat a juhokra… És amúgy is szerdánként van csak juhtúró, most meg kedd van…

Pelsőc előtt kicsit eltájolódom. A hídépítésen dolgozó munkásokat kérdezem, jó irányba haladok-e. Az ötven körüli férfi mond valamit szlovákul. Inkább előveszem a telót, szerencsére a térkép működik GPS-szel net nélkül is. Visszafordulok. Pelsőcnél lekanyarodom Gömörhosszúszó felé. Itt is jártam már, évekkel ezelőtt szerzetesbarátommal. Ez a név azóta is „kísért”, persze jó értelemben. Gyönyörűnek tartom. Tartalmazza annak a földrajzi egységnek a nevét, amelynek tájait annyira szeretem. Ezen túl kész nyelvi tréfa: hosszúszó. Egybeírva minden tagot, valóban tekintélyes hosszúságú szó áll elő… A méretben feleakkora magyar helységnévtáblán csak Hosszúszó szerepel. Ki sem férne… De legalább szerepel. Így kopik ki innen lassanként a magyar nyelv. (Gömör)Hosszúszó. Dlhá Ves.Nehéz így tájékozódni. Magyar falvak és városok között, idegen nyelvű feliratok kíséretében...

Domicához érve már rám sötétedik, Aggteleken vaksötét fogad. Nem sikerült hazaérnem sötétedés előtt. Belém hasít, hogy na, tessék, most mehetek a kivilágítatlan utakon. Csak ne szaladjon elém egy őz a lakatlan tájakon, egy kutya a falvakban. Kurblis első lámpámat 10-15 percenként kénytelen vagyok feltekerni, mert nem bírja tovább. Megfogadom, hogy venni fogok egy elemeset. Ezt leszámítva jó kis lámpa, bevilágítja mindkét sávot. Két falu között nincs más, csak a csillagos ég. A távolba vesző kutyaugatás. Zörgő bokor, recsegő erdő. Egy őz majdnem kiszalad elém, de rákiáltok. Kérem Istent, vezessen haza. Őrültnek tartom magam, amiért ennyire elszámítottam az időt. Nem látom az emelkedők végét. Csak vakon váltok le-föl, szükség szerint. Emlékezetből veszem a kanyarokat. A felező közelében kapaszkodom. Aztán Serényfalvára érek. Befalom a maradék csokit. Arra gondolok, otthon maradt-e még ugyan egy tányér gulyás. Meg a hűtőben lévő Csíki Sörre, amit Katától kaptam az erdélyi látogatásából. Az utolsó kilométerek persze a legnehezebbek, ahogy mindig.

Végül begurulok 22:15-re. Újabb rekord. Pedig nem akartam én. De tényleg. 172,7 km.

Antal József

Hol sírjaink (még) domborulnak…

Hol sírjaink (még) domborulnak…

Kedves Olvasó! 2019. július 07.
Alig pár napja, június 4-én emlékeztünk a trianoni békeszerződés 99. évfordulójára. A történelmi viszonylatban jelentéktelen évszázad elszakítottsága, emberi léptékkel mérve, már jelentős idő lehetne az együttélés normalizálódásához. Hiszen a hátunk mögött hagyott évszázad akár esélyt is nyújthatott volna egy korrekt…
Tovább
A boszorkányos Börzsöny

A boszorkányos Börzsöny

Kárpát-medence 2019. július 07.
„Taníts engem utadra, Uram, hogy igazságod szerint járjak.” (Zsolt. 85.11) – Pannonhalmi zsoltároskönyv   A közelgő nyár mindig jó lehetőség új tájak, új érzések, új emberek megismerésére. Az erdélyi Sóvidék, a Dél-Felvidék keleti vonulatai és Derenk „szellemfaluja” után a Nógrád…
Tovább
Háború utáni absztrakció, IV. befejező rész

Háború utáni absztrakció, IV. befejező rész

Képzőművészet 2019. július 07.
Egy kiugró lépcsőnél furcsamód a következő oktató feliratot helyezték el: „ Absztrakt Az absztrakt szó eredete a latin abstractus (elvont) és abstrahere (elvonni) szavakra vezethető vissza. A képzőművészettel összefüggésben az absztraktnak két alapvető jelentése van. Az egyik azt jelenti, hogy a képi sík hangsúlyos. A második jelentés inkább…
Tovább
Egy lélek ezeregy élet, avagy irodalom és újjászületés

Egy lélek ezeregy élet, avagy irodalom és újjászületés

Könyvespolc 2019. július 07.
Mondák és legendák minden időkben kifogyhatatlan forrásokként szolgáltak az irodalomban. Az egyik legbefolyásosabb legendakör Artúr királyról és a kerek asztal lovagjairól szól. Artúr király, a titokzatos brit király, feltehetőleg az ötödik vagy hatodik században élt, és megvédte Britanniát a betörő…
Tovább

Egyesületek

A  tizenötödik  iHuset

A tizenötödik iHuset

Magyarországon nem egyszer, sokszor kaptam már kérdést rólunk,  külhonban élőkről, pontosabban a külhonban élő magyarok „magyarkodásáról”. Tényleg? Mi…
Városok viadala

Városok viadala

Mi történik, ha két város diaszpóra magyarsága összefog? Játékos versengésre, vacsorapárbajra hívja ki a másikat? Nos, az biztos,…
Varázslatos hétvége a SOMIT Családos Táborán

Varázslatos hétvége a SOMIT Családos Táborán

Május első hétvégéjén ismét élettel és magyar szóval telt meg Hälleberga. A minden igényt kielégítő  Tábortanyán rendezte meg…
A Kőrösi is ott volt

A Kőrösi is ott volt

A kétezres évek eleje óta alkalmankint négy-öt magyar tudós és kutató tartott előadást a göteborgi Vetenskapsfestiválokon. Emlékszem, az…
Hasta la vista!

Hasta la vista!

„A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz, mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez…
Március 15. Göteborgban

Március 15. Göteborgban

Vannak királyok, művészek, feltalálók, akiket tisztelet vett körül, mielőtt meghaltak. Aztán az idő múltával lassan feledésbe merült a…
A Pannónia Klub életéből

A Pannónia Klub életéből

Tavasszal is folytattuk a nagyon nagy népszerűségnek örvendő gyermekprogramokat. Vasárnaponként a nagyobb gyerekeknek tartunk vasárnapi iskolát, míg szerdánként…
Tízedszerre álltak színpadra a Magyar Ház színészei

Tízedszerre álltak színpadra a Magyar Ház színészei

Hogy mi történt április 14.-én a Magyar Házban? Aki ott volt, tudja, aki nem, annak most elmesélem. Dél…
A malmői Hungaroclub hírei

A malmői Hungaroclub hírei

Márciusban lezajlott Tavaszi Bálunk teltházas volt, sőt egy héttel a bál előtt kitettük a „Telt ház” táblát. Nagyszerű…
Irodalmi kávéház Lundban

Irodalmi kávéház Lundban

A Lundi Magyar Kultúrfórum több mint, hatvan éve jól működő egyesület Svédországban. Vállalom, hogy elcsépelt, de most ez…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

Free Joomla templates by L.THEME