Úgy éreztem, a kulturális-közéleti szervezéssel talán többet adhatok vissza a közösségemnek azokból a szellemi javakból, amelyeknek legfőképpen azáltal lettem birtokosa, hogy magyarnak születtem.
1977-ben született Kolozsváron. Régész, történész, közösségszervező, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke. Nős, három gyermek édesapja. 1995-ben érettségizett a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceumban. 1996 és 2002 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem régész szakán végzett, majd 2005–2006-ban a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán különbözeti vizsgákat követően történész diplomát szerzett. Nem titok, hogy ez az interjú kifejezetten a Kolozsvári Magyar Napokról szól. Gergely Balázst kérdeztem a kezdetekről, a közösségszervezésben rejlő szépségekről, lehetőségekről.
Berecki Emőke: Hogyan lesz valaki régészből közösségszervező? Mit jelent számodra a közösségszervezés?
Gergely Balázs: Látszólag távol áll egymástól a két hivatás, de ha az egyéni indíttatás eredőjét nézzük, adott a közös nevező. A régészetbe kora kamaszkoromban azért szerettem bele, mert lehetőséget kínált a magyarság régmúltjának kutatására. A közösségszervezés alapvetőleg ugyanebből az elkötelezettségből fakad: nemzeti közösségünk sorsa iránti érzékenység, a közös dolgaink tevőleges, erő szerinti alakításának késztetése nemzedékeken át fémjelezte a felmenőimet, ezért akár azt is gondolhatnám, hogy valamiféle velem született ösztönként a génjeimben hordozom. Ami ennél biztosabb: az otthon kapott nevelés nélkül nemigen lenne meg az a szilárd alap, amelyre építeni lehet. Ezért is hálás vagyok a szüleimnek, nagyszüleimnek, és a gyerekeim nevelésénél is igyekszem szem előtt tartani a jó példát. A kérdésre visszatérve, éveken át párhuzamosan végeztem mindkét hivatást, de egy időn túl már annyira elterebélyesedtek a tennivalók, hogy muszáj volt választanom a múlt kutatása és a közösségi jövőnk lehetőségek szerinti alakítása között. Az utóbbit választottam. Úgy éreztem, a kulturális-közéleti szervezéssel talán többet adhatok vissza a közösségemnek azokból a szellemi javakból, amelyeknek legfőképpen azáltal lettem birtokosa, hogy magyarnak születtem.
BE: Honnan indult a Kolozsvári Magyar Napok?
GB: A Kolozsvári Magyar Napok születését alapvetően két tényező határozta meg. Az egyik a kolozsvári magyar közösség hat évtizedes kálváriája – amelyet csoda, hogy túlélt egyáltalán –, és az ebből fakadó nagyfokú hiányérzet és tenni akarás. Negyven év kommunizmus, a város nemzetiségi arányainak mesterséges megfordítása, az ezt követő román etnikai-közigazgatási szupremácia, majd, amikor azt hittük, hogy végre felszabadultunk – afféle ráadásként – a Funar-éra gyalázatos másfél évtizede: mindez együtt akár végzetes lehetett volna a kolozsvári magyarságnak. Hál’ istennek nem így történt, és csodálatos módon maradt még annyi életerő a közösségben, hogy újra erőre kapjon. A Kolozsvári Magyar Napok jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy újra kiegyenesedjünk és visszanyerhessük a tartásunkat. Persze nem ment magától mindez, kellett hozzá egy lelkes, tenni akaró csapat, amely annak idején az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács keretében talált egymásra, székhelye pedig – iroda és infrastruktúra híján – az amolyan kis kolozsvári Pilvaxként működő Spitz-kávéház volt. Innen indult a történet tizenkét évvel ezelőtt.
BE. Milyen érzelmekkel tekintesz vissza az elmúlt több mint 10 évre? Mit adott a KMN a magyarságnak?
GB: Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy visszaadta a kolozsvári magyarok egészséges önbecsülését. Talán ez a legfontosabb, hiszen hosszú távon ez a túlélésünk záloga. Az, hogy a KMN az évek során komoly referenciaponttá – a Kárpát-medence egyik legnagyobb és legjelentősebb kulturális rendezvénysorozatává – nőtte ki magát, amelynek mintájára Erdély számos kis- és nagyvárosában szerveződtek hasonló rendezvények, őszinte, jóleső érzéssel tölt el. Úgy érzem, megérte belevágni, robotolni, olykor keményen küzdeni, ha kellett, mert meglett az eredménye.
BE: Melyek a legemlékezetesebb pillanatok?
GB: Számomra sok-sok felejthetetlen pillanat közül is kiemelkednek az első év történései. Annyira hihetetlen és megható volt az egész, hogy igazi katarzisként éltük meg. Ott álltunk Kolozsvár főterén, a Mátyás-szobor alatt, egy óriás kivetítőn néztük az István, a király rockoperát, majd spontánul elénekeltük a nemzeti Himnuszunkat. Ott szakadt át a gát: egy közel hatvanéves közösségi-lélektani gát, az elfojtott érzelmek, a felgyülemlett frusztrációk gátja. Nem csak nekem, körülöttem majd mindenkinek potyogtak a könnyei.
BE: Hogyan viszonyulnak a más nemzetiségűek az eseményhez?
GB: A román többség az elején többnyire közömbösen, talán egy kissé gyanakvóan, de nem ellenségesen fogadta a rendezvényünket. Provokációk rendszeresen voltak, de nemigen érték el a céljukat. Az idő múlásával az érdeklődés is egyre nőtt, sőt sokak számára az év egyik legizgalmasabb és leginkább várt eseményévé vált a KMN. Megszerették, és a rendezvény egyfajta híddá alakult a két közösség között. Segít abban, hogy alaposabban megismerjenek minket, s ezáltal lassan a velünk szemben gerjesztett alaptalan félelmeket, előítéleteket is feloldja. Pár éve végeztek a kolozsvári románok körében egy közvéleménykutatást, amelynek alapján a város második legnépszerűbb eseménye a KMN. Ez egy komoly, bizakodásra okot adó visszajelzés, amelynek őszintén örvendek.
BE: Miként hat a pandémia a fesztiválra? Mik a tavalyi évvel kapcsolatos tapasztalatok?
GB: A járványhelyzet és az abból fakadó korlátozások a teljes kulturális élet rákfenéje. A közvetlen társadalmi kapcsolattartás hiánya komoly károkat okoz a közösségnek, amelynek lételemét pont az összetartozás megélése jelenti. Egy igazi közösségi rendezvényt nem lehet következmények nélkül áthelyezni a virtuális térbe, mert akkor maga is látszólagossá válik, ezáltal pedig elvész a lényege. Mi a tavaly ezért is döntöttünk úgy, hogy a korlátozások közepette sem adjuk fel, és a szigorú jogszabályi keretekhez alkalmazkodva is megünnepeljük a városunk „születésnapját” valamint az államalapítás ünnepét, és megtartjuk a két jeles dátum köré épített rendezvénysorozatot. Nyilván, a megszokottnál jóval szerényebb és visszafogottabb módon, de tavaly is ünnepeltünk. Én magam úgy fogtam fel mindezt, hogy egy lehetőséget kaptunk arra, hogy visszatérjünk a gyökerekhez, egy kicsit magunkba nézzünk, és – ha szükség lesz rá – újragondoljunk, újraépítsünk mindent.
BE: Lesznek-e idén magyar napok? Milyen felállásban?
GB: Akárcsak a tavaly, az idén is arra készülünk, hogy összerakjuk mindazt, ami belefér. A korlátokat mások helyezik ki, de azokon belül is van némi mozgástér, így minden egyéb rajtunk múlik. A helyzet valamivel talán biztatóbb, mint a korábbi évben, de továbbra is sok a bizonytalanság, a kérdőjel. Ilyen körülmények között nagyon nehéz felelősen tervezni és szervezni. Én a járvány vonatkozásában az utolsó ostromra készülök, és bízom benne, hogy a végső ütközetet is sikerrel megvívjuk, hogy jövőre teljes kapacitással és friss lendülettel folytathassunk mindent.
BE: Külföldön élő magyarként hogyan lehet részt venni?
GB: Ez ügyben is sok még a bizonytalanság, nehéz megjósolni, hogy milyen utazási korlátozások lesznek – ha lesznek – augusztusban. Jó hír azonban, hogy a pandémia szülte KMN-TV az idén is sugározni fogja a műsoraink legjavát, így távolabbról – akár Svédországból – is követhető lesz a kolozsvári rendezvénysorozat.
BE: Mit üzensz a svédországi magyaroknak?
GB: Tíz évvel ezelőtt Bihari Szabolcs SMOSZ elnök meghívására a Stockholmi Magyar Ház vendége voltam, és felejthetetlen élményekkel tértem haza. Ezúton is köszönöm a helyi magyar közösségnek a vendégszeretetét és az önszerveződésből mutatott jó példát, amely löketet adott számomra a közösségi munka folytatásához. Jó volna, ha mindezt – legalább egyszer – minden Svédországban élő magyar nemzettársunknak a Kolozsvári Magyar Napok keretében viszonozhatnánk!
