Az ajtó résnyire nyitva áll. Kopogok, de nem veszed észre. Behunyt szemmel ülsz a karosszékben, a nagy gardénia bokor előtt, egy erőtlen napsugár rézsút hull sápadt arcodra. Szunyókálsz. Közelebb lépek hozzád. Megfogom a kezed. Feleszmélsz. „Húgocskám”, mondod zihálva, „Jaj, de örülök neked.”  Szád mosolyra rándul, elhallgatsz. 

 

Már csak nézni van erőd. Pedig még sok mondandónk lenne mindkettőnknek. A létről, a világ furcsaságairól, a múltról, a jövőről. Az irodalom műhelytitkairól. Az elmúlásról. Annyi, de annyi megbeszélni valónk lenne. Minden, amit az évek során elmulasztottam megkérdezni tőled, itt tornyosul elszorult torkomban.

Annyi tanulni valóm lenne még. Szomjasan lesném okos szavaidat, szívből nevetnék tréfáidon, hallgatnám higgadt, bölcs tanácsaidat, napokig, hetekig hallgatnálak. 

 

De már nem szólhatsz, csak bocsánatkérőn nézel, mert hiszen nem akarsz te fájdalmat okozni senkinek, és lám, mégis kibuggyan szememből a könny... Aztán, amint a napsugár is kiszökött a télbe, félhomály borul a csendre. 

 

Gyöngéden átfogom törékeny válladat, aztán magadra hagylak. „Mennem kell, Zoltán” szólok az ajtóból, „Isten veled”. Szemed megértően bólint. Hamarosan neked is indulnod kell, tudom, hiszen mind elmegyünk egyszer. És sokszor anélkül távozunk, hogy mindenkitől alaposan elbúcsúzhattunk volna. 

 

Csak egy elképzelt, bágyadt kézszorítás, egy sosem volt utolsó ölelés, egy régről megőrzött tekintet marad belőlünk, mint befagyott tavakon a télire itt rekedt énekes hattyúk. 

Veress Mária