Hát elvállaltam. Hogy is tehettem ezt, hogy én, a lányod elvállaljam a lehetetlent, hogy nekrológot írjak rólad, hogy megpróbáljam felsorolni az életrajzi adataid, méltassalak a megvalósításaidért, hogyan tehettem ezt?! Hiszen számunkra, a hozzád legközelebb állók számára annyival összehasonlíthatatlanul többet jelentettél, mint az adathalmaz születésedről, iskoláidról, munkahelyeidről, munkáidról, eredményeidről, amelyet most felsorolhatnék, de amelyet bárki - kimerítőbb terjedelemben mint ez a búcsúztató - pillanatok alatt amúgyis letölthet az internetről. Ennél többet, mélyebbet kellene megosztanom azokkal, akik nem ismerhettek annyira, amennyire mi, Édesanyám, húgom s én ismerhettünk.

 

 

 

Egyéniséged senkit nem hagyott megérintetlenül. Gyászolnak határokon innen és túl hozzátartozóid, rokonaid, a kereszttűzön túl is megmaradt barátaid, sorstársaid, ismerőseid, olvasóid, a verses meséiden felnőtt generációk, az emigrációban élő sorstársak százai, orvosaid, ápolóid.

Ha a tényeket próbálom gondolatban felsorolni, nagyon nehéz életed volt. Tizenhat évesen hurcoltak el társaiddal, s Édesanyámmal, későbbi feleségeddel együtt, és ítéltek el, zártak a hírhedt szamosújvári börtönbe, ahonnan aztán saját kérésedre a még nehezebb munkát jelentő kapniki ólombányába kerültél. Szabadulásod után a teológiai tanulmányaidról zártak ki nősülésed, majd később a Bolyai egyetem magyar irodalom szakáról politikai büntetett múltad miatt. A katonaságot munkaszolgálatosként végezted, majd később, levelezéssel tetted le az egyetemi vizsgáidat és elismert költőként, íróként, szerkesztőként dolgoztál, és bár akkor már köztiszteletnek örvendtél, a szerkesztőségekből el kellett tűnnöd hivatalos külföldi látogatások alkalmával politikai múltad miatt. Két-három műszakban kellett dolgoznod szerkesztői munkád mellett korrektorként, fordítóként, hogy családod a létminimumon tarthasd. Követtek, becitáltak, házkutatást tartottak otthonodban, kötetnyi versedet kobozták el ”hazaellenes” tartalmuk miatt. Fenyegettek, kényszerítettek. Aláírattak veled. Nemcsak a saját megbélyegzett múltad miatt voltál zsarolható, hanem Édesanyám politikai múltja miatt is sebezhető. El kellett menekülnöd otthonodból, hazádból a zaklatások miatt. De hol vannak azok, akiknek ártottál? Miért nem vádolnak ők? Távozásod után otthon „megfeledkeztek” rólad: nem került szóba a neved olyankor sem, amikor általad megálmodott s megvalósított kiadványokról, díjakról volt szó. Hallottam-e valaha mindezekről tőled? Panaszszavakat soha. De bizony igen, megható és meleg történeteket, hogy a szamosújvári börtön rab-orvosa hogyan mentette meg a körfűrész által levágott ujjad az amputálástól; a kapniki bányában kedves rabtársaidról, az örömről, amit akkor tapasztaltál, amikor a három darab tizenöt kilós fúrófejet úgy érezted, hogy már nem tudod tovább cipelni válladon a negyvenfokos hőségben a bányában, de mégis legyőzted a gyengeséged és tovább vitted a terhet. Hallottam kedves történeteket a volt osztálytársaidról, egyetemi hallgató kollegáidról, későbbi munkatársaidról, mindig csak a szépet, a kedveset, a jót. Itt, az idegenben sok-sok tisztelőd mellett volt, aki irigyelt, gáncsolt, rágalmazott, fúrt: miért? mit vétettél nekik?! Mi, a családod nőtagjai dúltunk-fúltunk a haragtól, de te mindig csitítottál, soha egyetlen neheztelő szót nem mondtál, mint ahogy soha egyetlen szóval nem panaszkodtál sorsodon, sem a meghurcoltatásaidért, sem az évekig tartó éjszakai munkádért, sem a betegségedért. 

 

Két hónapja történt megbélyegzésedért sem lázadoztál, ami ha nem is oka, de halálod megsürgetője volt. Emlékszem, többször mondtad, hogy ha ez az ára annak a sok örömnek, amellyel a sors a családod révén elhalmozott, akkor ez az ár nagyon kevés.

 

Hogyan volt erőd újra meg újra derűs humorral átsiklani a téged ért bántalmak fölött, mindenkiben meglátni a jót, alkotásra bírni azokat, akik nem is tudtak arról, hogy az alkotás képessége megvan bennük, teremteni a közösségnek, amelyben éltél, s amelyikből kényszerűen kiváltál, hogyan is tudtál mindig csak adni, adni, soha nem kérni, soha nem elvárni, s mindig, mindenért hálásnak lenni?

 

Hogyan köszönhetem meg a kiváltságot, hogy a gyermeked lehettem?! Istenem, add, hogy méltó lehessek emlékedhez!

 

Emlékszem, amikor Édesanyámmal, alig háromévesen a házibácsi által összeeszkabált faszánkón pokrócba csavarva húztatok hazafele, a fölöttem ragyogó csillagok bámulásában koppant álomra a szemem, miközben ti a Csillagok-csillagok szépen ragyogjatok-ot énekeltétek nekem. 

 

Édesapám, örökös csillagom, mutass utat nekem!

Veress Biborka