Ha lehetne a Sztüx túlsó partjára Kháron ladikján átkelt személyekkel – lelkekkel, árnyakkal – kommunikálni, akkor elmondanám Dugántsy Becker Mária tanárnak, nyelvésznek és műfordítónak, hogy ő volt az, akiről a stockholmi Peregrinus Klubról hírt adó szövegösszeállítás bevezetőjében, annak a legelején ezt írtam: „Egyenként fedeztem fel magamnak őket. Az Ilia-tanítvány bölcsészlányt, itt már asszonyt, aki távoli rokon népek rokon nyelveit beszéli, irodalmukat tanulmányozza és fordítja, sorsuk alakulását figyeli, aggódva, a közömbösség óceánjából kiemelkedő kicsiny és távoli szigetről, az uppsalai egyetem finnugor tanszékéről.” 

 

 

Azóta már nincs finnugor tanszék, beolvasztották a Moderna språk tanszékbe (hogy mitől modern például a lapp vagy a vogul nyelv, azt csak a klasszikus egyetemi rendszer felforgatói, az ún. bolognai folyamat mindentudói tudják), és ami szomorúbb, nincs már– legalábbis testi valóságában – Dugántsy Mária sem. Az idézett mondatot, akárcsak az egész összeállítást az azóta szintén megszűnt veszprémi folyóirat, az Új Horizont lapjain bizonyára nem vette észre, ezért mondanám el most neki; nem vette észre, mert ezer más dolga volt, három gyermeket nevelt és bocsátott útra immár felnőttként, svéd fiatalokat tanított magyar nyelvre, számítógépes távoktatási rendszert dolgozott ki azok számára, akik nem tudták a nyelvleckék uppsalai helyszínét hetente felkeresni – s mindezek mellett, mindezeken túl, igyekezett eleget tenni annak az önként vállalt, rettentően nehéz és hálátlan feladatnak, hogy egy kis finnugor nép, a mordvinok nyelvét és kulturális értékeit megmentse.

 

Aki nem érti ennek a – mindenekelőtt erkölcsi és metafizikai – jelentőségét, annak ott kellett volna lennie 1991-ben, nyomban Észtország felszabadulása után, az első finnugor fesztiválon Tallinban, s látnia kellett volna azt a tizenhét embert a színpadon, akik akkor még éltek a szintén finnugor nyelvet beszélő lív nemzetből, a nemzetük és nyelvük megmentésére már biológiaig képtelen legutolsókat az egykori, nem is túl régi Livónia lakosságából. „A sírt, hol nemzet süllyed el”, könnyező szemmel álltuk körül pár percig, és aztán elfelejtettük őket.

 

A mordvinokat még meg lehet menteni; bizonyára ezt ismerte fel Dugántsy Mária, amikor látogatni, tanulmányozni kezdte őket, még a volt Szovjetunióban, szembenézve egy ilyen vállalkozás minden nehézségével. Hogy most nem szovjet, hanem orosz hatalomnak vannak kiszolgáltatva, az semmit sem javított túlélési esélyeiken, és annak a lehetősége, hogy óriási területeken szétszórt, szinte mindenhol kisebbségbe került népességből nemzetté fejlődjenek, gyakorlatilag megszűnt. Egyetlen mód van a fennmaradásukra: nyelvük és kulturális identitásuk megőrzése – és ezért jelent hihetetlenül sokat számukra, hogy valahol Svédországban, valahol Magyarországon valaki érdeklődik irántuk, valaki lefordítja népmeséiket és kiadja valahol Európában (Az ezüstfogú lány, Budapest, 1990), valaki felfedezi, hogy múltjuk napfényesebb időszakaiból rájuk maradt hősi énekeiknek ma is van üzenetük számukra (A mordvinokról: jelen a múlt tükrében, Uppsala, 1998), s erről szóló átfogó tanulmányát nemcsak egy – szintén eléggé elszigetelt – rokon nyelven adja ki, hanem egy germán nyelven is (Eposet Sijazjar. Litteraturens roll i mordvinernas kamp för nationell identitet, Uppsala, 1999). Aki magyar létére netán továbbra sem érti ennek a tudományos, művészi, politikai és emberi-erkölcsi teljesítménynek a jelentőségét, annak csak azt mondhatom: gondoljon például a csángókra. Vagy a magyar kisebbségekre az utódállamokban.

 

Dugántsy Mária munkásságában, közleményei megjelenésének évszámából ítélve, jó évtizede mintha szünet állt volna be; én magam azt hittem, a magyar nyelv uppsalai távoktatásának megszervezése és működtetése foglalja le. Nem így volt. Lefoglalta az is, kétségtelenül, de valami alig elképzelhetően nagy és nehéz munkába fogott: egy újabb mordvin eposzt fordított, egy mordvin Kalevalának is nevezhető, ötszáz nagy formátumú könyvoldalra terjedő versezetet, amely főképpen abban hasonlít a Kalevalához, hogy gondosan összegyűjtött hiteles népköltészeti anyagból állította össze egy mordvin poeta doctus, egy tudós költő, mert lám, ilyen „kiművelt emberfő” is van köztük. A költő neve Alekszandr Markovics Saronov, az eposz – és a könyv címe Masztorava, megjelent Budapesten, 2010-ben, az Európai Folklór Intézet kiadásában, A világ eposzai sorozat hetedik köteteként.

 

A gyászban, a pótolhatatlan veszteség fájdalmában is milyen öröm a családtagok, a kollégák, a barátok számára, hogy a körükből túl korán kiragadott Dugántsy Becker Mária befejezhette ezt a munkát és megérhette a könyv megjelenését. Lelke, árnya ez év márciusában szállt Kháron ladikjára. Ha lehetne, szeretném elmondani neki: vagyunk néhányan, akik értjük és értékeljük, amit a Masztorava rövid előszavában összefoglalt számunkra: hogy az eposz címe, amelyet a kiadás a maga eredeti alakjában őrzött meg, magyarul azt jelenti: Földanya; hogy ez volt a neve a mordvin kulturális automóniáért küzdő mozgalomnak is, amelyet felszámoltak; és hogy mindazonáltal él az eposz, „népköltészetük művészi enciklopédiája, és ezzel a magyar kiadással nemcsak új köntösben jelenik meg, hanem remélhetőleg új életre is kel egy valamivel tágabb térségben”.