Volt egy angyal: picike,
teste, szárnya: kicsike.
Mi lehetett a neve?
Azt nem tudja senkise’!
 
Angyal-manó: így becézték,
még a széltől is megvédték;
de hiába cseperedett,
egy cseppet sem növekedett.
 
Az angyalnak mi a dolga?
A mi manónk azt gondolta:
karácsonykor örömszerző
feladata a legelső.
 
Jó gondolta, jól sejtette,
közeledett a szenteste.
Minden angyal messze szállott,
szebbé tették a világot.
 
– Viszek én is boldogságot,
örömosztó vidámságot!
Angyal-manó így tűnődött,
míg víg kedvvel készülődött.

 
Röppent erre, röppent arra,
nézett balra, nézett jobbra:
karácsonyfák tündököltek,
mit angyalok díszítettek.
 
Majdnem el is szomorodott,
ám valamit megpillantott:
faluszéli öreg házban
apró fenyő állt magában.
 
Odarepült, be is nézett,
sírást hallott, nem beszédet.
Kisgyermekek sírdogáltak,
hisz örömet nem találtak…
 
A szobában fa álldogál:
üde zöld, mely mégis kopár,
szomorúan, dísztelenül,
szegénységtől meztelenül…
 
– A kulcslyukon besurranok,
szerencse, hogy pici vagyok!
Amit mondott, meg is tette,
a szeretet röpítette.
 
Angyal-varázs, angyal-pálca,
angyal-csoda szállt a fára:
lett belőle karácsonyfa,
feldíszített karácsonyfa…
 
A fa alatt sok-sok játék,
örömhozó szép ajándék!
Énekszó szállt fel az égbe,
fel a havas messzeségbe.
 
Angyal-manó fürgén surrant,
ajtó résén el is illant…
Szíve megtelt boldogsággal,
örömszerző vidámsággal.
 
Magában meg gondolkodott:
– Milyen jó, hogy kicsi vagyok,
ügyesebb is, mint a nagyok!