Tavaly otthon nyaraltunk, Erdélyben.
Nyugi, nem részletes élménybeszámolóra készülök....
Erdély =otthon, nekem. Nem sokat utazgattunk, direkt terveztük így, családdal lenni - lenyugodni.
Csendes, gyergyói faluban, ahol még el lehet vonulni a világ zaja, pörgése, vonzása és káosza elől. Egy falu, a sok erdélyi magyar falvak között, ahol az elmúlás, kihalás kézzelfogható. Ahol a temetőkben alig van már hely új síroknak, de egyre több a gondozatlan, elfelejtett sír mert:i”de már gyertyát gyújtani sem jönnek haza”. Falvak, ahol az idősebbeket sokkoló gyorsasággal tör be a jövő, de a fiatalok így is elégedetlenek, mert nyugaton már „az-olyan” is van. Közösségek, ahol a szomszédnak még eszébe jut átugrani, (csak kis időre, mert ezer dolga van) megkérdezni, hogy megy a boltba, nem kellene valami. De a fiatalok már sms-ben közlik az elképedt nagyszülőkkel, hogy mit szeretnének karácsonyra. Akik aztán szégyenkezve suttogják a boltosnak, hogy az unokának vennének „láb dobot”, de azt, amelyiken lehet intelnezni-vagymi...
Ahol az emberek egy tábla csokit visznek a rendelőbe a nővéreknek, akik majd leveszik a vért, és ahol a boltos odasúgja, hogy „ma ne tessék venni zöldséget, nem friss”. És könnybe lábadt szemmel ajánlják egymásnak az új fogorvost, mert olyan kedves, mert nem ordít a beteggel, mint az előző, és a polgármester úr is olyan rendes, mert köszön a hétköznapi embernek, és különben is járdát csináltatott. Igaz, hogy nyolc év alatt és csak a nagyút mellett, dehát na... Falvak, ahol egyre kevesebb a fiatal, és nincs olyan család, akinek ne lenne legalább egy gyereke vagy unokája külföldön. De ezekben a közösségekben még meglátják egymást az utcán, és ha nem is hallja elsőre a kérdést, de kiveszi a fülhallgatót a füléből...
És minden szülői kényeztetés ellenére, jó volt visszajönni nekem. Ide, Svédországba, ahol nem kell aggódnom, hogy valaki betegnek tart, ha lefogynék, és a „de jól nézel ki, hogy meghíztál” kommentektől sem kell sírógörcsöt kapnom, mert a kutyát sem érdekli. De meleg otthonomból, sorban állás nélkül fizetem a számlát, és csúszó pénzt sem kell adnom az orvosnak egy-egy kétperces vizsgálat után, már ha eljutok hozzá. És ha valaki meg is kérdi, hogy vagyok, nem kell gyanakvóan ránézni, hogy talán megtudott valamit rólam, elég, ha úgy teszek, mintha nem hallanám, mert őt sem érdekli a válasz.
Idén Magyarországon voltunk otthon. Két hétre. Sok utazással, sok élménnyel - így terveztük. Egy vissza a múltba élmény - első benyomásra. Egy ország, ahol sok évet éltem. Ahol a kétségbeesett jelen pesszimistái keverednek a jobbjövőt jósoló optimistákkal. Ahol elvétve még látni könyvet olvasó polgárt a sok okoskészülék világában. Ahol a buszon vadidegenek szóbaelegyednek egymással, és az idegen nyelvet nem beszelő is készségesen gyalogol két utcasarkot, hogy megmutassa merre az arra. Ahol járda még nincs a mellékutcákban, de a megmaradt élelmiszert gondosan csomagolva kiteszik a kapu elé, hátha valaki hasznát veszi.
Egy élménydús nap után estefelé megszólalt a kicsi fiam: „Anya, menjünk haza!”
Csodálkozva néztem rá: „Haza? Kicsim. Hova?”
- „Tudod anya, oda.... És nézzünk tévét.”
Nyilvánvalóan nem a tv hiányzott neki, hanem az otthona. És igen. Ő is már itt van otthon. Ezt a világot érti, az ő szintjén. Egy világ, ahol a médián keresztüli kapcsolatok teszik ki a szociális hálózatunk nagy részét. Ahol nem kell attól tartani, hogy egy hétvégére hívatlanul beesik a fél rokonság. Ahol nem fognak külön misét tartani annak tiszteletére, hogy ötven évesek lettünk, és még csak azért sem kell aggódnunk, hogy leragadunk egy régi kollégával a közért előtt, mert valószínű meg sem ismer (vannak kivételek).
És igen, mi így tudunk otthon lenni: Erdélyben, Magyarországon, Svédországban. Mi, magyarok otthon vagyunk mindenhol (aki szeretné, tegye hozza „és sehol”).
