A bakonyi Gyilkos-tó
Az egyik legjobb barátom, R., szeptember elején vidékre költözött a feleségével (N.). Úgy alakult, hogy azóta csak most (november közepén) tudtunk találkozni. N. egy bakonybéli jóga hétvégén vett részt, R. pedig vasárnap elautózott érte – velem egyetemben. S akkor már kellemeset a hasznossal – bevettük együtt a Bakonyt.
„Mindenik embernek a lelkében dal van / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.” (Babits Mihály)
Ködös, novemberi vasárnap reggel volt – az előrejelzések szemerkélő esőt jósoltak Bakonybélbe. A ködöt itt-ott csepegő eső kísérte, faltuk a kilométereket a pályán. Mikor lehajtottunk a sztrádáról, lassan megmutatta magát a természet – bár először a szélerőműveknél tartottunk egy kis pihenőt, hogy lefotózzuk a ködbe vesző, hatalmas, Don Quijote-i teremtményeket. R. az a barátom, aki legalább annyira szeret fényképezni, mint én. Kirándulásaink során nem pusztán a szavakat használjuk kommunikációra, hanem a hirtelen bevillanó vizuális ötleteinket is – például egy a földből alig néhány tíz centire kilátszó faágon egészen apró és normál méretű falevél sárgult. Ezt R. látta meg. Fényképezőgépeink közös kattogása felesel ilyenkor a harkályok ritmikus kopogtatásával. Nézd, ott azt a fatörzset, ahogy ellepi a moha, s a tövében megbúvik egy páfrány! – gördítem magunk elé a következő fotótémát.
Barátság
Mielőtt Bakonybélbe érkeznénk, a monumentális, fehéren díszlő Zirci Ciszterci Apátság mellett haladunk el. Aztán következik Bakonybél. Az apátsági bolt éppen zárva tart. Miséznek, benézünk a nyitott ajtón. Régóta vágytam már ide. A következő látogatásomat az apátsággal fogom kezdeni. Egyelőre körbejárjuk a templomot, lefényképezem a tucat harangot tartó haranglábat. Valahol fenyőfát tesznek a tűzre, megérint ez a vidéki illat, vidéki csönd. Hasonlatos ahhoz, ahol magam is felnőttem.
Boroszlán tanösvény
A Gerence-völgyi autóspihenőhöz gurulunk, s onnan indítjuk a túrát. Egy hangulatos fahíd ível át a Gerence-patak fölött. Szerencsére rengeteg a frissen hullott levél, így a kristálytiszta víz tetején lebegő vagy egy picivel a felszín alá süllyedt falevelek nem pusztán színskálájuk segítségével kápráztatnak el, hanem a felületi feszültség mikronvastagságú (pontosabban: vékonyságú…) jelensége megannyi falevél-vízlenyomatot is képez a víz színén.
Igazából elég pár száz méter séta, hogy megérezhessem a bakonyi békét – a vastag csöndet, az aranyló avarra halkan zizzenő száraz falevelek neszét, egy jó barát társaságát, a sajátosan hepehupás erdei táj arcát. Göteborgban az volt a ritka, ha egy erdőben nem volt teméntelen mennyiségű, mohával benőtt szikla és kő. Azt hiszem, előtte máshogy néztem ezekre a mohás sziklákra – most már kicsit mindig Svédország fog eszembe jutni róluk. Illetve valahogy fokozottabban figyelek fel rájuk azóta. A mohától zöld sziklára hullott sárga falevél a következő kép, majd az a kis facsemete, melyen egyszerre van pici és normál méretű levél. Agyagos-homokköves kőzet tárul a szemünk elé, enyhén vöröses. Aztán arra leszünk figyelmesek, hogy az erdei domboldalak telis-tele vannak erdei pajzsikával, azaz páfránnyal. Az idő múlásával az örökzöld pajzsika és moha dacol, tőlük még mindig zöldell itt-ott az erdő.
Csendélet
Különös. A törzse olyan, mint a fenyőnek, de mégis sárga a lombkoronája… Állapítjuk meg közösen. Eszembe ötlik a Peter Wohlleben A fák titkos élete c. könyvében olvasott mondat: akad a tűlevelűek között „egy faj, amely leveleit a lombhullató fák mintájára dobja el – ez a vörösfenyő”. A simatörzsű bükkök között köd játszik. Útelágazáshoz érünk. Pici szellő lengedez – sietősre fogjuk, mert gyönyörű látvány fogad. A szellőtől szaporábban kezdenek hullani a falevelek. Mire előkészítjük a fényképezőgépeket, alábbhagy a szél.
Eggyé válás
Várunk pár percet a következő fuvallatig, hogy aztán pillanatképbe sűríthessük a lombkoronából leszakadó, gravitációs erőnek engedő falevél esőt. Milyen jó lenne, ha arra vinne az út, egyenesen. Vonz az erdő. Viszont novemberben korán sötétedik már, így maradunk a Hubertlaki-tóhoz vezető úton, a kék kereszten.
Felületi feszültség
Mivel a Hubertlaki-tó vízből kiálló facsonkjai az erdélyi Gyilkos-tóhoz hasonlítanak, a helyiek csak bakonyi Gyilkos-tónak hívják ezt az erdei tavat. A közelben elhelyezett információs tábla vall a tó születéséről: a
Hamuházi-séd forrásaiból eredő vizet mesterséges gáttal zárták el – a tóvá szaporodó víz ellepte az egykori égerest, melynek lenyomatai a vízből kiálló facsonkok. Élettelenek, de magukon hordják az életet is – hiszen különleges formájú fűcsomók burjánzanak némelyik facsonk tetején. Egyébként a tó eredeti nevét a közeli Hubertlakról kapta. A régi, 1967-ben a tűz martalékává vált vadászkastély helyén ma kulcsosház áll. A Hubertlaki-tó nevében ott lapul Szent Hubertus neve és emléke is – a vadászok védőszentje egykoron kicsapongó életet élt, de egy vadászat alkalmával az agancsai között fénylő feszülettel megjelenő szarvast látott. Ezen élmény hatására tért meg, először remete lett, majd pap, végül püspök. És aztán szent.
Festmény effektus
Régóta ott szerepelt már a képzeletbeli bakancslistámon a bakonyi Gyilkos-tó. Az „igazit” már volt szerencsém látni pár évvel ezelőtt Erdélyben. Most ezt is sikerült megvalósítani. Átmegyünk a tó egy másik részére. A talaj igen süppedékeny. Egy kidőlt fa törzsén egyensúlyozva haladok egyre beljebb az ingoványban – pár kép kedvéért. Egy futó közeleg a tó másik oldaláról. Egyszer csak térdig elsüllyed az egyik lába. Közös erővel segítünk a bajba jutott nőnek, aki nagy nehezen tudja kiszabadítani a sár fogságába esett jobb lábát. Nagyjából egy órát töltünk el a tónál – a pihenőt egy kis piknikkel koronázzuk meg. Változtatunk a terven – a Szár-hegyi kilátót már nem tudnánk megjárni a sötétség beállta előtt, s N.-t is fel kell vennünk nem sokkal 16 óra után. Így visszaindulunk a parkolóhoz, ugyanazon az úton, de ezúttal keményebb a terep, visszafelé emelkedős igazán. Mivel nem igazán fényképezünk már, gyorsan megjárjuk ezt az utat.
Levélhullás
A Boroszlán tanösvény mesés lépcsősorán vágunk neki az Odvas-kői-barlang megközelítésének. Igazán emelkedős a terep. Meglátok néhány gombát, rajtuk szúnyogok – határozottan melegebb errefelé a levegő, úgy 2-3 fokkal. Ebből adódóan a fák is sokkal színesebbek még. Persze felsejlenek bennem a túra során Ady sorai is a Páris az én Bakonyom című verséből. Ez a Bakony tényleg képes elrejteni – nem véletlen a környékhez kapcsolódó számtalan betyársztori sem. Szóval az őszi lombkoronájuk egy részét még nagyobb mértékben magukon viselő erdő látványa olyan, akár egy festmény. Ez a kis tanösvény a túra második csúcspontja. Nagyon közel van egymáshoz a két erdő, mégis egészen más hangulatot árasztanak.
Errefelé a bükkfákat juharfák is tarkítják, a jellegzetes, „kanadai zászlós” levelekkel. A Magas-Bakony tavaszi virágait mutatja be egy útszéli tábla. Milyen jó lenne ide tavasszal is visszatérni! A helyzet csak fokozódik, a „festmény” egyre szebb, mintha egy-egy lépés egy-egy ecsetvonásnak felelne meg, a változó perspektíva ugyanannak a modellnek egyre növekvő szépségét tárja fel szemeink, érzékeink előtt. A hatalmas korai juharlevélhez apró-pici mezei juharlevél tapad. Meghitten függnek egymáson, avartestvéreik ölelésében. Ez amolyan „levélnász” az avaron, hogy ismét megidézzem a már emlegetett költőt.
Odvas-kői-barlang
„A bakonybéli apátság 1037-re keltezett (de valójában az 1230-as években újramásolt) adománylevelében az Oduaskw helynév, mint birtokleírási határpont szerepel. Ez a legrégebbi olyan írott magyar név, ami barlangos helyre utal, jelezvén, hogy a dolomittömeg belsejében üreg található” – olvashatjuk a barlang elé (fényképészeti szempontból kissé szerencsétlen pontra) helyezett táblán. A barlang hossza 28 méter, szélessége 8-10 méter, magassága 3-4 méter. 10 védett és fokozottan védett denevérfaj él benne. Belépünk a barlangba, ahol a mennyezetről csöpögő vízcseppek alkotta karsztformákat is megcsodálhatjuk. Egy kis mászással felkapaszkodunk a barlang tetejét képező sziklarengetegre. Ha nem lenne köd, biztosan fenséges lenne a kilátás. Valami így is felsejlik az elfátyolozott pompából – hegyormok találkoznak a messziségben.
Páfrányos
A sziklák közötti repedésekből tölgyfák törnek elő. Törzsük olyan szürke, akár a szikla. Teljesen eggyé váltak. Szétválaszthatatlanul. Elindulunk a lejtőn. Mindketten elégedetten bandukolunk az erdészeti úton. Épp szürkület előtt vagyunk. Már nem vesszük elő a fényképezőgépet. Kifényképeztük magunk. Közben egymást váltják a témák, melyek fennakadtak az idő pókhálóján a legutolsó találkozásunk óta. Most leaggatjuk őket a hálóról, hogy mindet ki- és átbeszéljük. A vizualitás nyelvén. Az anyanyelvünkön. A természet nyújtotta színpadon. Megérkezünk a parkolóba, falatozunk még kicsit, mielőtt beülünk az autóba és megindulunk Bakonybél felé.
