A kástu

A nyáron Magyarország nyugati szegletébe látogattam el, régi tervemet valósítottam meg az Őrség felkeresésével. Nyitott, kerítés nélküli porták, omladozó, illetve felújított régi házak, vadiúj luxusotthonok, egy falatnyi Svédország, szabadon kószáló kutyák, tökmagolaj, tökös-mákos rétes, szeres településszerkezet, no meg Árpád-kori templomok…

1./  Biztosan mindenkinek megvan a saját, kialakított szokása, hogyan vág neki egy ismeretlen tájegység felfedezésének. Mindent kicentiz, összeír, megtervez pontosan – túrákat, múzeumi nyitva tartásokat, a legfőbb látnivalókat. Vagy épp csak úgy, érzésre nekivág. Mivel három éjszakát, négy napot terveztünk az Őrségre, jobbnak láttam, ha előzetesen felmérem, mit is szeretnék mindenképp látni. Miközben róttuk a kilométereket, egy-egy tájrészlet, harangláb, mén, templom olyannyira hívogatott, hogy felmerült bennem, hogy az sem lenne rossz, ha egyszer tényleg csak úgy érzésre nekiindulnánk, tervek nélkül. Aztán az időjárás miatt újra kellett gondolni az egyik napot. Az utolsó nap pedig néhány tanösvényes kirándulás maradt el – barátom meghibásodott autója miatt reggel kellett haza indulnunk délután helyett. Szóval összességében a kiszámítottság váltakozott az improvizáció szabadságának ritmusával.

Dödölle

Az ország keresztülautózása után Szőce határába értünk, épp egy magyar tarka csorda legelészett a mezőn. Az Őrség a gömöri tájat juttatta eszembe – ugyanúgy jelen van benne egy viszonylag tágas sík, s a reménykeltő hegység, azaz pontosabban: dombság. Első megállónk a Szőcei tőzegmohás lápréthez vezetett. A lápon keresztülvezető pallósor svédországi sétáimat idézte, ahogy a Hegyhátszentjakab melletti Vadása-tó turistaösvénye is mohás részleteivel, láperdejével. A tőzegmohás lápréten olyan növénykülönlegesség is él, mint a rovarokat fogyasztó kereklevelű harmatfű, s kevésbé meglepő módon 10 tőzegmohafaj. Ezt követően indultunk csillagtúránk bázisára, Kerkefalvára.

2. /  A második napra túrát terveztünk szalafői indulással. Hogy miért Szalafő? Mindenképpen látni szerettük volna Pityerszert, hogy képet kaphassunk az Őrség népi építészetéről, szokásairól, s szerettem volna megnézni a viszonylag természetes környezetben élő európai bölényeket és eurázsiai vadlovakat.

Fazekasság

Falusétánk részint a „Szerről szerre Szalafőn” tematikus ösvényét érintette. A szeres településszerkezet leírásához a Magyar Néprajzi Lexikont hívom segítségül: a „szeres település, szerfalu, szegfalu olyan közigazgatási egység, amely egymástól elhatárolódó, dombhátakra vagy domboldalakra települt kis házcsoportokból, → szerekből, ill. → szegekből áll. Mo.-on az Őrségben és Göcsejben gyakori. A szeres települések többségét kisnemesek lakták, akiknek ősei határőrök voltak a középkorban. Településeik helyét és birtokaikat erdőkből irtották. A szerek egy része már a 12–13. sz.-ban kialakult, valószínűleg meglévő falvak szétrajzásával és a kirajzással létrejött szórványok terebélyesedésével, nemzetségi telephellyé válásával. A falvak »szeresedésének« folyamata a következő évszázadokban tovább tartott. A középkorban a szerek a dombok alsó harmadában, a mocsaras völgyek szélén álltak. A török korban húzódtak fel a domboldalakra és a dombhátakra. – A szeres települések apró házcsoportjai állhatnak 1–2 km-re is egymástól, de előfordul az is, hogy csak néhány teleknyi távolság van közöttük. Egy-egy szeres település általában 5–10 szerből áll.”

Freskótöredék - Velemér

Utunkat a Templomszer településrészről indítottuk, az első látnivaló egy múlt századi jégverem volt, ahol is a hűtőszekrény feltalálása előtt a hentesbolt és a kocsma hűtötte a húst, illetve a sört. Gyöngyösszer kilátójáról megszemléltük a környező tájat – be kell valljam, hogy a látvány kevésbé nyűgözött le, ugyanis a kilátó elég alacsonyan feküdt, illetve a környező dombok szinte egy magasságban voltak velünk. Viszont a gasztronómiai élmény mindenért kárpótolt – egy szépen kiépített, jól felszerelt portára tértünk be, ahol hidegen sajtolt tökmagolajat (az Őrség „fekete aranyát”) vásároltam, illetve megkóstoltuk a nyújtott rétest, mely azért különleges, mert errefelé sok tejfölt adnak hozzá és két oldalról tekerik fel. A klasszikus tökös-mákos rétes mellé a káposztás rétest választottam. Erőnket visszanyerve folytattuk utunkat Pityerszer felé. Pityerszer tulajdonképpen egy skanzen (egész pontosan: Őrségi Népi Műemlékegyüttes) – régi cséplőgéppel, piros muskátlis parasztházakkal, a gyerekeknek állatsimogatóval, az állattartás emlékeivel, a paraszti élettér és eszközök bemutatásával. Egyik legfőbb látnivalója az emeletes kástu (éléskamra és takarmánytároló épület), amely az országban ma már csak egyedül itt létezik. „A kástu mellett látható az úgynevezett tóka, amit az itatóvíz gyűjtésére és tárolására ástak. Ha a szükség úgy kívánta, vizét főzésre is felhasználták” – informálódhatunk Szalafő honlapján. Már csak pár lépés és látókörünkbe kerül a bölénycsorda, valamint néhány eurázsiai vadló. A bölények az itatóhoz vonulnak – a legmegtermettebb hím kezdheti el a szomjoltást, majd a méretben következő löki félre társa fejét – egyszerre ugyanis csak egy állat fér oda a hűsítő vízhez. Apróbb harcok, öklelések vonják magukra az érdeklődő tekinteteket, s csalnak elégedett mosolyt a legkisebb gyermekek és a felnőttek arcára egyaránt. Mindenki örömittasan kattintgat, s vizslatja a hatalmas, akár kétméteres magasságot is elérő, fenséges állatokat. Az a benyomásom, hogy jól érzik magukat itt a bölények – hatalmas legelőn barangolhatnak, csodás erdővel övezett tájon. Elhaladunk a fokozottan védett szalafői erdőrészek mellett, aztán az egykori szlovén–magyar határvidék lerobbant laktanyaépületei között kerülgetjük a hatalmas traktornyomokban összegyűlt pocsolyák vizét. Jó darabon a szlovén–magyar határsávon visz az út, melyet egy kanyargó vízmosás látszik kijelölni a földbe állított kőoszlopok mellett. Szalafő–Hodos határán tábla áll, s egy mini szabadtéri kiállítás arról informál minket, milyen is volt az Unió előtti, hajdani határvédelem. Felüdülés látni, hogy a távolba vesző murvás úton akár el is sétálhatnánk Szlovéniába, a határon nem áll senki, a koronavírus-járvány előtti időket juttatva eszembe. Fenyvesek és gyönyörű, dús mezők váltakoznak, lassan visszaérünk a faluba, ahol autóba ülünk, hogy elérjük az éppen zajló termelői piacot a szomszédos Őriszentpéteren – tökmagolajat, tökmagkrémet, tökmagot, sajtot veszek. Közben az eső is elered, de szerencsére hamarosan eláll. Mire az Árpád-kori Szent Péter-templomhoz érünk, sajnos már zárva van. Kívülről csodáljuk meg az épületet, s a falán látható erősen erodálódott freskórészletet. A középkori téglaégető a következő állomásunk, ahol megpihenünk egy hangulatos padon. Mivel utunk épp a Csörgőalma gyümölcsöskert mellett visz el, benézünk ide is – az elkerített területen a környék hagyományos, régi almáiból, körtéiből, szilváiból, cseresznyéiből őriznek állományokat. A még épp nyitva tartó helyi kisvendéglőben kóstoljuk meg a táj egyik jellegzetes ételét, a zsírban sütött, hagymás dödöllét, tejföllel a tetején. Előtte pedig a hajdi­nás gombalevest teszteljük le – a hagyományos recept szerint inkább vargányának (vagy ahogy felénk mondják: tinórának/tinórunak) kéne a kondérba kerülnie, itt azonban az olcsóbb és silányabb csiperke és a bőven adagolt hajdina főtt a levesbe. Nem rossz, de feledhető vacsorát költöttünk el itt. Visszaautózunk a szállásra, ahol a következő nap újratervezésével töltöm az est egy részét – hiszen másnapra heves esőzést jósolnak…

Magyarföldi fatemplom

3. / Habár kezdetben bosszantott, hogy nem tudjuk teljesíteni az előre kigondolt egész napos túrát, másnap hamar megváltozott a véleményem. Elsőként az 1787-ben épült szentgyörgyvölgyi református templom fantasztikus fakazettás mennyezetét néztük meg, mely kékkel festett bárányfelhőket és virágmotívumokat ábrázol – Patkós András nyugalmazott tanító készítette el a templom összes festését. „Összegezve elmondható, hogy a nemes egyszerűséggel festett szentgyörgyvölgyi templom belseje szép hatású. Biztosan állíthatjuk, hogy belső festése a maga nemében egyedülálló a magyarországi festett mennyezetű templomok között. Díszítő elemeinek formájában, alakjában, színeiben egyik magyarországi templom belsejéhez sem hasonlítható” – állítja a templom 1989-es ismertetőjében Nagy Kolozsvári István lelkipásztor.

Svédes mohaszőnyeg

Az Árpád-kori, 13. században épült veleméri Szentháromság-templom szerencsére nyitva volt érkezésünkkor. Kegyes volt velünk az idő, hiszen épp nem esett, csak összefüggő felhőréteg tette egyhangúvá a fényviszonyokat. A templom múltján végigtekintve azt mondhatjuk, hogy nagyon kalandos, s csoda, hogy fennmaradtak a belsejében a freskók (sajnos nem mindegyik és sok csak töredékesen). Mikor a templom a reformátusok kezére került, lemeszelték a freskókat, aztán hagyták lepusztulni az épületet, beázott, később a környék szegényei jártak oda, állati ürülék is előfordult benne, sőt a gaz is ellepte. Aztán az utolsó pillanatok egyikében léptek, sikerült megmenteni a teljes pusztulástól Rómer Flóris bencés szerzetes, művészettörténész, egyetemi tanár hathatós közbenjárásával. Ma jó állapotban van szerencsére, freskói érthető módon többnyire töredékesek, a történelem viharainak tükreiként. A Fény templomának is nevezik, hiszen az év adott napjain egy-egy freskót világít meg az ablakon beszűrődő napsugár. Ebben a templomban elhelyeztek egy táblát, szívszorító üzenettel: „Jó ember, ha erre tévedsz / Nézd meg ezt a szép vidéket! / Vidd el hírét, bánatát / Erre volt a határsáv! / Körbezárta Őrség népét / Elüldözte jó nagy részét.” És valóban, a környéket róva feltűnő az emberek hiánya – néptelen vidék, mintha kis túlzással több lenne a turista, mint az életvitelszerűen helyben élő ember. Bár egy-egy pozitív példát is láttunk, teljesen új, modern házak, faházak is felbukkannak itt-ott. Ahogy telt az Őrségben töltött idő, úgy varázsolt el egyre jobban ez a különös hangulatú vidék. Úgy éreztem, ide még vissza kell térnem. Például szívesen biciklitúráznék itt egyszer.

Szalafői motívumok

Az idő továbbra is velünk volt, éppen csak csöpörészett kicsit. Magyarszombatfán meghallgattuk egy helyi fazekas előadását a falu fazekasságáról. Elmondása szerint a helyiek olasz mesterektől tanulták el a fogásokat, s azért is tudtak messze földön híres fazekas munkákat készíteni, mert a környéken található agyag világszinten ritka jó minőségű.

Szőcei látkép

Az előadás végeztével felkerestünk egy helyi éttermet, közben az eső is eleredt – a felhőszakadást a Gintli panzió éttermében vészeltük át. Szép, átgondolt, jó minőségű bútorokkal felszerelt helyre keveredtünk. A marhapofa gulyást követően a modernizált dödöllét választottam, sült házi baconnel. A tegnapi helyhez képest persze magasabb árfekvéssel dolgoztak, viszont összehasonlíthatatlanul finomabb konyhát vittek, kedves személyzettel. Újabb gasztroélmény ért, végre!

Szentgyörgyvölgyi református templom

Miután csillapodott az eső, megnéztük egy helyi fazekas portékáját, s betértünk a mellette lévő cukrászdába. Lehet, én választottam rosszul, de a torta inkább közepesnek volt mondható, ahogy a házi mustból készített fröccs is inkább érdekes ízvilágot képviselt. De elég volt visszagondolni a nemrég elköltött ebédre, s minden rendbe jött.

Szentháromság-templom, Velemér
A nap végére kisütött a Nap – tettünk egy körsétát Kercaszomor környékén, a Kerca-patak mentén. Megnéztük az 1877-ből való szomoróci haranglábat. Az információs tábla tanúsága szerint „a hazánkban rendkívül ritka egyágasos haranglábak legfejlettebb változata. Tölgyfából faragott ágasán a harangot nyolcszögletű sisak védi.” Habár a magyarföldi ökomenikus fatemplom zárva volt már, mire odaértünk, a táj és az épület együttese így is egyedi látvánnyal örvendeztetett meg. Erre a napra már csak egy látnivaló, a pankaszi szoknyás harangláb maradt. Őriszentpéteren megálltunk, hogy ATM-et keressünk – s ekkor kigyulladt az autó olajszint jelző lámpája. Épp egy zárás előtt lévő benzinkút előtt álltunk meg, így tulajdonképpen szerencsénk volt – a barátom vett 3 liter motorolajat, hiszen a motorháztető felnyitása után láttuk, mennyi olaj elfolyt. Így nem tehettünk mást, mint visszamentünk a szállásunkra, s átgondoltuk, mit tegyünk. Úgy döntöttünk, hogy holnap reggel útnak indulunk, s már nem csináljuk meg a maradék 2-3 tanösvényt.
Szent Péter-templom, Őriszentpéter
4. / Körülbelül 450 km állt előttünk hazafelé. 60-80 kilométerenként megálltunk újratölteni az olajat. Nem volt jó érzés, hogy ily módon ért véget ez a néhány napos nyaralás, viszont hálát kellett adnunk már csak azért is, hogy viszonylag könnyen hazajutottunk. Természetesen nem a meghiúsult, hanem a megvalósult kirándulások, séták hagytak bennünk mély nyomot – de maradt mit felfedezni a szerek földjén, ahová mindenképp vissza fogok még térni!

Szomjoltó

Fotók: Antal József