Pontosan egy év telt el azóta, hogy először köszöntöttelek a Híradó hasábjain. És bár ez az idő, a lap 30 évéhez képest csepp a tengerben, engem mégis, ha csak magam előtt is, de számadásra késztet. Mikor elvállaltam a feladatot, magam sem értettem pontosan, mi tarthat még életben egy egyesületi újságot a mai, úgynevezett információs társadalom korában, mikor pillanatok alatt elérhető szinte bármilyen információ. És ezt semmiféle elmélettel nem tudtam magyarázni, mert ahhoz, hogy megértsem, részesévé kellett válnom. 

 

Mert pontosan erről szól a Híradó, de tágabb perspektívában egyesületi életünk is: részese lenni valaminek, ami rólunk szól, ami csak a miénk, és amit saját erőnkből, közös munkával építettünk fel, és építgetjük továbbra is. Ez azonban öncélú munka lenne, csupán azért létrehozni valamit, hogy aztán a vitrinen keresztül mutogathassuk és magunk is gyönyörködhessünk benne. Ennél sokkal többről szól, kötődést jelent, az önazonosságunk egy részét, mindazt, ami a szülőföldön oly természetes és magától értetődő, az emigrációban viszont oly nagy jelentőséggel bír. Nagy szavak ezek, pedig természetes, emberi érzésekről, szükségletről van szó. Mert valamiként mindannyian, akik valamilyen okból kifolyólag elhagytuk anyaföldünket, keressük az utat önazonosságunk megtartásához. Nem állítom, hogy ehhez egyetlen igaz út vezet, mert vannak, akik a baráti társaságukban, munkahelyi kapcsolatokban, mások különböző internetes fórumokon lelik meg azt. Az egyesületi élet viszont nem a máról, és nem csupán az egyénről szól. Olyan szervezett rendszer, mely állandó formát biztosít a változó igényekhez. Ez pedig akkora örökség, azoktól, akik megalkották, hogy kötelességünk ehhez méltó tartalommal megtölteni.Ezen kötelesség és felelősség tudatában keresi a SMOSZ az utat jövőnk biztosítására, mely munkának legfontosabb célcsoportja a gyerekek és fiatalok. 

 

Kedves fiatalok! Most először szólítalak meg titeket személyesen, és jobb alkalmat talán nem is találhattam volna erre. Kívánom, hogy a 1848-as márciusi ifjak szellemisége jegyében most, mikor érezhetően egyre nagyobb teret szánnak nektek szövetségünkben, érezzétek át jelentőségeteket és bízzatok magatokban. Kívánom, hogy új hällebergai központunkban és ez által közösségünkben valóban otthonra leljetek és megtaláljátok a módját, hogy erőtöket, elszántságotokat, mely a történelem tanúsága szerint hegyeket képes megmozgatni, közösségünk javára is fordítsátok. Hiszem, hogy ezen igyekezetetekben nemcsak igazi valótokra, de új barátokra is leltek.

Húsvét közeledtével pedig a Szerkesztőség nevében kívánok minden Kedves Olvasónak áldott ünnepet!

Balogh Erzsébet