Nemrég olvastam a SOMIT Facebook oldalán egy bejegyzést. Egy lány azon elkeseredését osztotta meg, hogy immár harmadik alkalommal találkozik véletlenszerűen magyar ajkúakkal az utcán, akik nem voltak hajlandók a megszólítására válaszolni, inkább hátat fordítottak neki. A bejegyzés sok hozzászólást szült, sokan számoltak be hasonló tapasztalataikról, vagy éppen ellenkezőleg próbálták más, pozitívabb nézőpontból megközelíteni az esetet. Kétségtelenül elgondolkodtató jelenség, annál is inkább, mivel nem egyedi.

Ha szülőföldünkön találkozunk hasonló emberekkel, nem okoz maradandó sérelmeket, inkább csak egykedvűen vállat vonunk: „Nagy az Isten állatkertje”. Saját közösségünktől távol azonban természetesnek tűnik az elvárás, hogy jobban odafigyeljünk egymásra. És nem kell nagy dolgokra gondolni, néha elég egyetlen kedves szó elszigeteltségünkben.

Bármennyire is próbáltam, számomra nehéz felfogni, mi vezethet valakit addig, hogy a saját nemzetének tagját semmibe vegye, hátat fordítson neki. Pedig nem pénzt, munkát vagy egyéb segítséget kért, csupán pár szóra vágyott, anyanyelvén. Mondják, hogy talán az idők során felgyűlt sok negatív tapasztalat, hogy anyagi segítség reményében sokan kihasználták, és ez elriasztotta a magyaroktól. Mások az emberi tényezőket, a jellemét okolják. Bármi is legyen az ok, a legveszélyesebb, hogy ez egy önmagát generáló mókuskerék. Pár nap múlva ugyanaz a lány jelezte, hogy ismét magyarokat hallott beszélgetni az utcán, de ez alkalommal már nem szólt hozzájuk, félt az újabb kudarctól. És talán így termelődik ki önmagát gerjesztve az a réteg, akik hallani sem akarnak egyetlen magyar emberről sem, nemhogy magyar közösségről.

Hogy meddig generálódhat ez a végtelennek tűnő, önmagát duzzasztó folyamat? Úgy tűnik, mindig lesznek újak, akik a negatív tapasztalatokból, frusztrációiból táplálkozva terjesztik ezt a nemzetromboló ideológiát. De hogy mégsem ennyire sötét a helyzet, azt szervezettségünknek köszönhetjük. Merem remélni, hogy ezt a lányt a SOMIT megnyerte, hogy a közösség és az egyén támogatni fogja egymást a jövőben. Ez által nem csak ez a nemzetromboló letargia, valamint az egyén elszigetelődése akadályozható meg, de közösségünk is épül. Hiszen nem lehet elégszer ismételni: közösségi életünk olyan, amilyenné az egyes emberek alakítják. Az egyéni erények és sikerek a közösséget gazdagítják, és ellenkezőleg, a személyes kudarc és dac lerombolja azt.

Végezetül hadd idézzem gondolkodtatóként Áder János köztársasági elnök beiktató beszédének részletét:

„Egyszer az életben álljunk meg egy percre, és kérdezzük meg önmagunktól: vajon hova juthatunk egymás teljesítményének állandó semmibevételével, az igazság relativizálásával, egymás lekicsinylésével, vagy épp a kettős mérce állandó alkalmazásával? Csakis rajtunk áll, milyen sorsot választunk magunknak. Érdemes belátnunk: amit önmagunkról gondolunk, olyan lesz országunk. Mert egy országunk van. Mert egy nemzetet alkotunk. Mert egyetlen államalkotó közösség tagjai vagyunk. Lehet eltérő az értékrendünk, lehet eltérő a meggyőződésünk, lehet különböző a hitünk, de a mi hazánk Magyarország.”