Sok helyen, egyre szélesebb kontextusban találkozom az „Igen, mert ilyenek vagyunk mi, magyarok” kezdetű, már-már szállóigévé vált mondattal, és bevallom, nem tartozik a kedvenceim közé. És nem csupán azért, mert egy egyéni problémát próbálunk egy egész közösség, nemzet szintjére kiterjeszteni, de érdekes módon az ilyen jellegű mondatkezdetek mindig csak negatív kontextusban hangzanak el. Noha nekünk, magyaroknak is lenne mivel büszkélkedjünk. Csak példaként álljon itt a nyári olimpiai szereplésünk, de mégis akadt, akinek aranyérmünk kapcsán is az jutott eszébe, hogy ha még pár métert kellett volna úsznia olimpiai bajnokunknak, bizony, csak a második helyre ért volna be. Ugyanakkor nem szeretném elvitatni az egészséges kritikus szemlélet fontosságát sem, igenis időnként kell, hogy felülvizsgáljuk önmagunk, szükség van az önbírálatra. De a megbízható mérlegnek két oldala van!
A nyár folyamán egy magyar hírportál újságírója figyelt fel a stockholmi magyar közösségi életre, és készített interjút a SMOSZ alelnökével, a Stockholmi Magyar Ház Közösség elnökével, Feldőtő Emesével, aki örömmel számolt be az élményekről, tevékenységekről, amit együtt, a közösségben élnek át hétről-hétre. Talán ebből kiindulva esett az újságíró választása az Összetartanak a magyarok Svédországban címre. A cím, meglehet, túlságosan idilli képet fest rólunk, itt élőkről, már csak abból is kiindulva, hogy mekkora felháborodást keltett egyesekben, de az újságírók és az egész szakma védelmében szólva, az újságíró is ember, a valóság csak a megtapasztalt, megismert kis részét tudja visszaadni a szavak - olykor tökéletlen - eszközével. Ugyanakkor a teljes cikket elolvasva megértheti az, aki érteni akarja, hogy mire gondolhatott címválasztáskor az illető újságíró.
De úgy tűnik, a cím elolvasása elég is volt egyeseknek ahhoz, hogy lesújtó véleményüknek azonnal hangot adjanak, újfent bizonyítva a fenti megállapítást, miszerint általános érvénnyel csakis negatív értékítéletet szabad nemzetünkről terjeszteni. Minden, ami netán pozitívan hathat, motiválhat, egyesek szemében eredendő bűn.
Pedig én továbbra is hiszem, hogy nem hiábavaló sokak igyekezete és munkája, és ha nem is összetartóak a magyarok Svédországban, de célként törekedhetünk rá. Hiszem, hogy hiányosságaink ellenére is van, mire büszkék legyünk. És ha netán ezt más is észreveszi, és bemutatja, még ha úgy érezzük, hogy érdemtelenül is ért a túlzott dicséret, állítsuk inkább motivációként mércének, mintsem ügyetlenségeinket szajkózva visszarántsuk azokat, akik a közösségért dolgoznak.
Az összetartás az egyén szintjéről és belülről ered, nem lehet megparancsolni, és más sem teheti meg helyettünk. Az összetartásba belefér a kritika, ha az javító szándékú, de az öncélú ítélkezés a széthúzás melegágya.
Zárásként szóljon helyettem színész-óriásunk, Latinovits Zoltán: „Szerte a hazába mondom a verseket és figyelem a közönséget. Nem tudják mit jelent magyar, ahogyan Ady értette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egri festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta, Karinthy viccelte, Molnár írta, Radnóti vérezte. Nem tudják, nem értik és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem szabad úgy érteni, ahogy értenék."
Balogh Erzsébet
