A változások gyors egymásutániságában már-már szinte érzéketlenül nyugtázzuk a környezetünkben végbemenő fordulatokat, és míg a tavasztól évről-évről új lendületet, nagyobb életkedvet várunk, a közélet elől fásult elidegenedéssel, fejünket legszívesebben a homokba dugnánk. Pedig a közvetlen közösségünkben is, ahogyan a távolabbi, nemzeti, nemzetközi színtéren is, a rohamos és éles fordulatok időszakát éljük, melyet csakis aktív társadalmi részvétellel tarthatunk kézben.
Az új év tavasza új kihívásokat és feladatokat állít egyesületeink, az országos szövetség, valamint a Híradó szerkesztősége elé is. Ha most ezeket a sorokat olvasod, Kedves Olvasó, azt jelenti, viszonylag akadálymentesen megtörtént a szerkesztőség-átalakulás, ami Sántha Ferenc és Judit több éves rendszerezett munkájának hála, gördülékenyen ment. Mire az újságot otthonunkban lapozhatjuk, a közgyűlés már újabb három évre adott felhatalmazást a SMOSZ vezetőségének, mely munkához minden új, és újraválasztott tagnak kívánunk a márciusi ifjakhoz hasonló buzgó és önzetlen tettvágyat, erőt és kitartást.
Ennyi lenne a dolgunk? Megtörtént, aminek meg kellett, innen pedig fut a szekér? Magától biztosan nem, és nem elégedhetünk meg azzal sem, hogy kötelességünket letudva, megválasztottuk a legalkalmasabb személyeket, hogy közösségünk szekérrúdját irányítsák. Ahogy tőlük elvárjuk, hogy készek legyenek az elvállalt feladatok megvalósítására, mindnyájunknak kötelessége fásultságát leküzdve, a közös ügy szolgálatába állni. Egyesületi életünk minősége apró dolgokon múlhat, segítség lehet, hogy felülkerekedve az esetleges személyközi konfliktusokon, részt veszünk a rendezvényeken, egészen addig, hogy ötletekkel vagy aktív munkával járulunk hozzá az eredményes együttléthez.
Mikor a technika nyújtotta kultúrkavalkádban a napi információadagunk egy gombnyomással ránk zúdul, akár anyanyelvünkön is, mikor nagykanállal nyomják le torkunkon mindazt, amit „tudnunk kell”, olybá tűnhet, a közösségi munka fölösleges teher. De lenne-e még, amit féltve óvjunk és büszkén mutogassunk a világnak, ha a márciusi ifjaink, de akár elődeik vagy forradalmár leszármazottaik a tunyaság rabságába ragadnak, és egykedvűen elfogadják, amit felülről diktálnak?
Így március idusa táján, tegye ezt a tavasz kirobbanó ereje, vagy az őseinkben fellobbanó tűz heve, könnyebben lelkesülünk. És ha valamikor, most biztosan szükség van a lelkes tettvágyra, az alkalmi vagy állandó segítségnyújtásra, hiszen láthatjuk, csak magunk segíthetünk magunkon. Ha a történelemkönyvbe nem is kerülünk vele, a magunk kis világát szabadon, közösen alakíthatjuk.
Legyen ez a mi kis márciusi forradalmunk!
Balogh Erzsébet
