2016. május 28.–szeptember 25.

Nemrégen egy számomra teljesen ismeretlen nevű göteborgi festő kiállítására látogattam el a városi múzeumba. A várakozáson felüli színvonal meglepetésként hatott rám. A tárlat a teljes - következetesen felépített - festői világot elénk tárja. Az idős korban járó művész kezdeti festészeti tanulmányaiba is betekintést nyerünk. Ezek realista képek, sivár, elhagyatott terek, műszaki formák, különböző gépek, fény-árnyjáték csupasz falakon, ajtók, ablakok festői jelekkel. Daruk és üres vagonok. Kikötői világ, nyitott rakodóterek hajókon, nagy tengerjáró kompok oszlopos csarnokai, parkoló járművek nélkül. Gondos mértani- perspektívisztikus megfogalmazás, kiegyensúlyozott kompozíciók, éles kontúrok. Egy tanult festőművész átgondolt tanulmányai. A szürke felületek alatt szenvedélytől izzó, időnként fellobbanó színekkel. A nagy, csupaszon hagyott felületek már itt is expresszív ecsetvonásokkal dúsított festői struktúrák. Számomra ismerős akadémikus, festői gondolkozás. Eszembe jutottak volt főiskolás osztálytársam munkái, pl. a budapesti Vojnich Erzsébet ürességtől kongó, belső tereket ábrázoló nagyméretű vásznai. A múzeumi tárlat világhálós ismertetője egyenesen aszkétikus realizmusról ír, ami elég találó kifejezés.

Hamarosan megvilágosodott előttem, hogy nagy, retrospektív kiállítást látok éppen, a múzeum három emeletén elrendezve. A legrégebbi munkák 1963-ból voltak, ugyanakkor idei vásznai is szerepeltek. Végigkövethető, hogyan alakultak ki művészetének visszatérő motívumai. A művész erős spanyolországi kötődésekkel rendelkezik. A hatvanas években hosszabb ideig tartózkodott egy Guadalope nevű helységben, ahol egy kutat többször is megfestett. La Fuenta címmel legalább 3 nagy vásznat találunk a kétezres évekből. Tulajdonképpen egy tucatnyi motívumot dolgoz fel újra és újra. Motívumaiban elmélyül, és nem tér át újabb motívumkörre. A kifejezésmódja egyre felszabadultabb, az elmúlt évtizedekben fényektől átitatott víziók kifejezéséig jut el. Művészetének tárgyai átcsúsznak egymásba, összeolvadnak, feloldódnak, új kifejezést alkotva.

 

 

Távolról szemlélve képei absztraktak, közelebbről szemügyre véve azonban felfedezhetünk nagyon is konkrét motívumokat, melyek önéletrajzi karakterűek. A nagy festménye a Menekülés (Idegen város) San  Juan de la Cruz (Keresztes Szent János, 1542. június 24.–1591. december 14.spanyol katolikus misztikus teológus, kármelita szerzetes, az egyik legjelentősebb kora újkori szent, a barokk misztika meghatározó alakja.)történetéből veszi címét, aki takarók összekapcsolásával leereszkedett egy ablakból, és elmenekült a Toledo kolostorából. A festmény közepén feltűnik a kolostor, körülvéve házakkal és a falak labirintusával, itt folyik egy folyó is, a Tajo folyó, vagy ez talán a Göta folyó? És persze van egy hajó a kikötőben.

 

 

Lindfors két pólus között mozog. Az egyik Göteborg városa a kikötővel és a tengerbe torkoló Göta (Gót) folyóval, a másik pedig Spanyolország és Extremadura vidéke. A Duplafolyó II. c. festményben összeköti a Göta folyót a spanyol Guadalquivir folyóval. A festményt úgy építi fel, mint egy játékkártyát. A feje tetejére lehet állítani, mégis olvasható marad. A művész lebont, átfest, összekapcsol és felépít. Ez egy szakadatlan folyamat.

Munkamódszerére jellemző papírra készült rajzait és festményvázlatait egészen kicsi elemekre szétbontani, és feldarabolni, majd a részekből új egészet összeállítani. (A mai magyarországi festészetből Kopócsy Judit tépett és egymásra ragasztott felületeivel és finom színárnyalataival tudnék párhuzamot vonni.) Több ilyen bekeretezett munkája látható, de egy demonstratív, nagy kollázs is, ami direkt erre a kiállításra készült a múzeum egyik központi falára. Szélrózsa címet kapta, és a művész széjjeltépett és átfestett fényképeiből, vázlatokból, jegyzetekből és kommentárokból épült fel kör, vagy spirál formában. A középpontban a művész egy kisméretű festménye kapott helyet a hatvanas évekből, szélrózsát ábrázolva. Körülötte különböző ötletvázlatok, szavak, jegyzetek és képek forognak. Mindez direkt a falra szegezve.

Lindfors egy állandóan jegyzetelő-író festőművész. Költői szövegeiből idézeteket olvashatunk festményei között a fehérre meszelt falakon:  „Az igaz, hogy én ismételem magam, de én nem használok el semmit. Minden korrodálatlan marad. A régi katasztrófák úgy néznek ki, mint az újak. Türelmes házak, melyek már összeomlottak, emelkednek lassan felfelé, hogy később ismét alábukjanak a város makacs agyagába.”

„Kent Lindfors fáradhatatlanul dolgozik törekvésében, hogy elérje a dolgok legbelső magvát. Továbbra is folytatja a munkamódszerét, mint egy türelmes kutató ismétlődő analíziseivel és szintéziseivel. Új transz mutációk keletkezhetnek a régi művekből, és szétszakított vázlatok állandó áramlásban.”  - írja róla ismertetőjében Berit Jonsvik képzőművész.

Nekem struktúrákba rendezett ecsetvonásai és érzékeny színárnyalatai miatt tetszettek munkái. Megnyugodva konstatáltam, hogy vannak még klasszikus alapokra épülő kortárs festői életművek. Korunkban már inkább eltanácsolják az embereket a festéstől, kivéve a monokróm festészetet művelőket. Lindfors hihetetlen energiát fektetett életműve megalkotásába. Nagy vásznain a formákat sokszorosan egymás mellé festi, végül úgy tűnik, mintha a forma vibrálva mozogna. Mozgás, fények és színek összhangja jellemzi kiérlelt felületeit. Rajzaiban kerüli a tetszetős, szép formákat. Inkább mintha az art-brut esetlenségeire hagyatkozna. Hitelessége vitathatatlan.

A kiállításhoz új katalógust nyomtattak Kristoffer Arvidson vezető múzeumi kutató szövegével, és illusztrációként gazdag válogatású képanyaggal a kiállításról.

Csikós Tibor képzőművész