Beszéljünk a kezdetekről. Hogyan kerültél Svédországba, és hogy élted meg a változást?

Kedvesemmel jöttem ki 2003-ban, azt hiszem.Neki vissza kellett jönnie a munkája végett, én meg kijöttem utána egy fél év múlva. Egyébként nem Skandináviába vágyakoztam, hanem Franciaországba akartam menni, sok más művészhez hasonlóan. Csábított a bohém élet, Párizs, ami valamikor az európai képzőművészet központja volt. Jobb helyre kerültem, gondoltam. Régen tanultam kicsit franciául, de már elfelejtettem.

Nehéz elmondani, hogyan éltem meg a változást. Több itt a lehetőség az egyéni kibontakozásra, akár a nyilvános tereken belül, mint otthon. Jóval nagyobb a szabadság, nem is lehet összehasonlítani a kettőt. Olyan, mint a pokol és mennyország, nem is lehet összemérni. Kinek van kedve emlékműveket gyártani a közterekre? Például Szt. István szobor a legelterjedtebb, valaki összeszámolta, tízezer biztos van, futószalagon készítik. Kinek van kedve még egy Szt. István szobor változathoz? Hiányzik a szabadság a köztereken belül, nagyon kötött. Senki sem kíváncsi a képzőművész egyéniségének a kifejeződésére. A köztereket illetően nálunk a művész csak egy politikai eszköz, Svédországban viszont egy szabad, alkotó ember. Nálunk a köztereket a politikai pártok birtokolják. Gondolom, ez Svédországban is így volt száz évvel ezelőtt.

Legutóbb 2011-ben olvashattunk rólad a Híradó hasábjain, a göteborgi Nils Åberg Galériában kiállított műveid kapcsán. Úgy tudom, mostanában is éppen egy kiállításra készülsz Stockholmban. Mesélnél nekünk az eltelt öt év művészeti történéseiről?

Csináltam egy köztéri szobrot Stockholmban, és jelenleg is dolgozom egy másikon, ugyanabban a részben, egy újonnan épült városnegyedben, (Norra Djurgårdstaden). Volt néhány kiállításom Göteborgan és Stockholmban. Részt vettem az Antik Mässan-on két évvel ezelőtt, az idén pedig a Grand Antikon Lidingőben, ami Stockholm része, a Carl Miles Gård-on.

Hol voltak a kiállításaid?

A Nils Åberg galériában volt egy még 2014-ben, illetve Karlstadban 2015 júniusában a városi Parkban (Stadspark).

2015-től a saját lábon álló művész lettem. Addig másnak is segítettem a munkáiban. Szabadúszó vagyok.

Művészeted ismerői könnyen levonhatják a következtetést, miszerint témád az emberi létezés, az emberek közötti viszonyok, az ember maga.

Igen, ez pontosan így van. Egyszerű, érthető, mint az élet maga.

Ezen belül van valami körvonalazható?

Ez nehéz. Talán rámutatni arra, hogy mi csak részei vagyunk valaminek, amit mi nem érthetünk, az emberi lét, mint egy bizonytalan kiindulópont a folyamatosan változó világegyetemben. Nincs semmi biztonság, nincs biztos pont. Nem hangzik túl optimistán, de én így látom. Filozófiai vagy vallási szemszögből sem keresem a biztonságot.

A legjobb inspiráció az élet, mondtad egyszer egy interjúban. Mégis kik voltak a példaképeid a kezdetekben?

Festészetet is tanultam, Rembrandtot szerettem. A színeit meg a fényeit. A régi mestereket, itt sok mindenkire gondoltam: Rubens, Henry Moore formai világa, Rodin, Bourdelle, Picasso festészetét nagyon szerettem, Cézanne, a Nabisták. Az absztrakciót nem tudtam felfogni. De lehetne sorolni. Az elején csak a nagy mesterek vonzottak, de egy idő után azt nézed, hogy mit alkottak és nem azt, hogy ki. Ami megszólít, beleértve akár saját magadat is, nyitottabb leszel több mindenre.

 

Beszéljünk a szimbólumaidról. Univerzális emberi figura, nem tudni, hogy férfi vagy esetleg nő, elhúzva a térben, konfrontálódva más figurával, kőtömbbel vagy fallal. Úgy tűnik, hogy a nagy szobrászművészekkel hasonlatosan (pl. Mestrovity), egy emberi ideált megszemélyesítő eszmei figura a kiindulópontod. Mit gondolsz erről?

Így van. Az arányokat nézve, mert a fej hétszer van meg a testben, én is ezeket az arányokat használom. Tipikus európai, vagy klasszikus inkább. Tipikus ember beállítottságú, humanista arányrendszer, ahol az ember a gondolat központja, s én ezt az ideált, vagy szimbólumot a használom gondolataim kifejezésére. Az ember a pőre valóságában, idealizált szimbólum.

Magát az embert is idealizálod?

Nem, csak univerzális, unisex szimbólumot használok, használom a klasszikus kánont.

 

Ez a figura egyaránt statikus és mozgásban lévő. Mi a szerepe az elhúzásnak, időnkénti áthatolásnak, tömeggel való ütközésnek, üres térnek a munkáidban?

Lehet, a mozgáson belül keresem az érzést az elgépiesedésről. Próbálom tükrözni a technológiát, sebességet, mozgást. A világot, ami bennünket körülvesz. Ez az alak mintha keveréke lenne a múltnak, vagyis az ember központú világnak, és a jelenlegi világnak, a technológiai, materialista világnak. Ezt a szép humanista külsőt eltárgyiasítom. Nem beszél, csak egy tárgy. A szép, humánus gondolatnak az eltárgyiasított formája. Ez egy váza, nem használható. Nem hordoz érzelmeket, egy leegyszerűsített szimbólum, mely reprezentál egy gondolatot, végtelen variációkban. Kólás üveg vagy virág váza, mindig más helyzetben.

Az anyag hasadása is része a művészeti formanyelvednek, kifejezésnek, éppen, úgy ahogyan a rusztikus és csiszolt kőfelületek közötti feszültség is.

 Az anyagon belüli lehetőségeket kihasználom. Amit mondtál, azok az anyag természetes lehetőségei, magának a munkának a folyamata. A kőnek a tulajdonságai, hogy megreped, hasad, szétesik. Az anyagban már ott vannak ezek a lehetőségek, amiket én végtére is használok a munkámban. Nagyon jól leírtad.

 

Az idő múlásával lassan kialakul életműved. Mennyire fontos számodra mindez?

Hát, ez látod, nehéz.  Persze, hogy nagyon fontos, de mit mondanék róla? Jó, hogy volt egy Rembrandt, és csodáltam a műveit. Remélem, valaha valaki a szobraim előtt is megáll egy pillanatra. Nem kell csodálnia, csak egy kis gondolati időt tudjak adni valakinek. Legfeljebb jók lesznek kerékpártámasznak az álló szobrok. (Nagyot nevet.) Láttam egyszer egy ilyet. Ez a valóság. A gyerekek másznak majd rajta.

Mennyire erős benned a kifejezés vágya?

Most már úgy érzem, szobrászként lehet, hogy a folyamat, az anyaggal való munka a fontos, és hogy abból kifejés lesz a végén, az csak egy plusz. Hogy egy másik embert valahol megszólít, vagy megragad, ami számomra egy izgalmas folyamat.

 

Mi a véleményed mostani környezetedről? Mennyiben erősít, vagy esetleg gátolja törekvéseidet?

A környezetem csak erősít. Emberileg minden megvan ahhoz, hogy szabadon alkossak, és azzal az anyaggal dolgozhatom, amelyet én szeretek. Egyértelmű, hogy jól érzem magam itt, jelenleg a Bohuslän-i KKV - ben (Kollektív alkotóműhelyben), ahol dolgozom.

 

 

Kérdezett: Csikós Tibor