Csikós Tibor festőművész emlékirata

Leárazott könyveket vásároltam a közelmúltban egy svédországi bolhapiacon. Potom összegért jutottam vagy két tucat nagyméretű képzőművészeti albumhoz, festőművészek szép monográfiáihoz gazdag képanyaggal, svéd, angol és olasz nyelven. Közöttük véletlenül egy olyan könyvhöz is, melyet tizenéves koromban nem sikerült megszereznem. Akkor megelégedtem azzal, hogy a barátom megvette, nézegettük, és én kölcsön kérhettem tőle. Pedig valamikor együtt kezdtünk el képzőművészeti könyveket gyűjteni, úgy hetedikes -nyolcadikos korunkban.

Zentán jártunk egy kiállítás megnyitóján. Ha emlékezetem nem csal, a vajdasági Magyar Szó napilapban, Ács József festőművész által vezetett KLI, vagyis Képzőművészeti Levelező Iskola kiállításán. Itt találkoztunk először neves környékbeli festőművészekkel. Egyikük olyan tisztán, közérthetően fogalmazott, hogy barátom eldöntötte: mindenáron meg kell ismerkednünk vele! A vita végén odamentünk Benes József grafikusművészhez, és bemutatkoztunk. Nyitottan fogadott, de éreztem, hogy, igazából a vitában kifejtett álláspontja érdekelte. Számunkra hatalmas élményt jelentett, hogy ismeretségbe kerültünk egy élő művésszel, eggyel a nagyok közül. Mivel a kiállítás a zentai Fórum könyvesboltban volt, (lehet, hogy mellette volt egy kiállító teremben), távozásunkkor művészeti könyveket vásároltunk. Mindketten egy-egy kismonográfiát néztünk ki a kirakatból. Én Ámos Imre magyarországi festőművészét, a barátom talán Franz Marc-ét. Elégedetten távoztunk a boltból, és felszálltunk a Magyarkanizsa felé tartó autóbuszra.

Ekkor jutottam először művészeti könyvhöz. Ámos Imre kifejezésmódja, szárnyas angyalai hatottak rám. A hetvenes évek elején, nagyon divatos volt általános iskolás osztálytársaim körében az emlékkönyvbe rajzolás. Valószínűleg ezek az emlékkönyvek némelyike őriz tőlem néhány ilyen filctollakkal rajzolt oldalt, bejegyzést. Talán szárnyas figurákat is rajzoltam. Már nem emlékszem pontosan. Barátom egy Franz Marc képet másolt át egy ilyen albumba, ami nagyon szépen sikerült. Jómagam inkább improvizáltam, hangulataimnak, érzelmi kitöréseimnek engedve. Ugyanis én akkor eléggé elkeveredtem a szebbik nem vonzásában. Csinos lányokkal randevúztam, és rajzoltam emlékkönyveikbe. Összefolyattam a színes tust ezeken a lapokon. Több anyaggal, kifejezésformával is megpróbálkoztam. A színes tus foltjainak egymásba hatolása, keveredése volt az én büszkeségem, választott technikám. Fehér, akvarellpapír szerű, iskolai blokklapokra dolgoztunk. Szerbiában a kisdiákok akkor is és manapság is, ezekre a jó minőségű, bár ma már sokkal vékonyabb rajzlapokra festenek, rajzolnak. Képeinket megmutattuk osztálytársainknak, így egymásnak is. Barátommal 12 évig voltunk osztálytársak, ebből legalább egy éven át padtársak is voltunk.

Általános iskolai osztályunkban nagy divat volt a rajzolás, több ok miatt is. Az egyik ok általános iskolai rajztanárunk Nesity Bicskei Jovánka volt. Négy éven keresztül következetesen tanított bennünket a képzőművészet szeretetére. Egyszer olyan kijelentést tett, ami minden bizonnyal mély nyomokat hagyott bennem. Az egész osztály előtt határozottan kijelentette, hogy József barátom olyan tehetséges, hogy igazi festőművész lehet belőle (Évek múlva bebizonyosodott, hogy felismerése helyes volt) Nagyon irigyeltem akkor osztálytársamat, hiszen sikerélményeket én is leginkább rajzolással szereztem. Magamról azt tartottam, hogy nagyon szépen rajzolok, de elfogadtam, hogy barátom csodagyerek. Barátom volt, és a barátok összetartanak. Ötödikes koromban elhatároztam, hogy nagyon jó focikapus leszek, aztán hatodikos koromra már az egyik délelőttön televíziós közvetítésben néztem barátomat, amint a kanizsai ifjúsági csapatnak védett egy nemzetközi mérkőzésen. Jól védett. Olyan mozgása volt, mint a Rózsaszín Párducnak. Vetődései nem csak hatékonyak voltak, hanem látványosak is. Játszott a csapatnak, de legalább annyira a közönségnek is. A foci talán soha nem volt az én műfajom, de rajzolni annyira igyekeztem, hogy Jovánka később is úgy emlegetett, mint a második legtehetségesebb tanulót az osztályban. Pedig voltak még próbálkozók. Így volt az iskola végén, nyolcadikban. Barátom májusban Kamenicára (Karlóca) ment egy művésztalálkozóra, ahol személyesen találkozott Branko Csopity íróval, engem pedig a Pacséri gyermek-művésztelepre küldött el az iskolám a nyári szünetben a nyolcadik elvégzése utáni. Itt Torok Sándor és Gyurkovics Hunor festőművészek vezették a foglalkozásokat. Akkorra már mindkettőnket felvettek az újvidéki művészeti szakközépiskolába. Tanári pályafutása során Jovánka felfedezett még néhány tehetséget. Például Baráth Ferenc alkalmazott grafikust. Kisvárosunkban (Magyarkanizsa), Dobó Tihamér népszerű festőművész volt. Tájképeit mindenki szerette, sajátos absztrakcióival is megajándékozott bennünket. Az Általános Iskolából az Ifjúsági Házba jövet-menet belebotlottunk stilizált és átlényegített, nagyvonalú, modern festményeibe. Szerintem mindenki csodálta ezeket a műveket. Ugyanis úgy senki sem tudott rajzolni, ahogy Tihamér tudott. A modern művészetről pedig nem olyan sokat tudtunk, de éreztük Tihamér átlényegítéseinek szervességét, és láttuk a kapcsolódási pontokat figurális művészetéhez. Azon kívül Tihamért mindenki ismerte, hiszen képeit ott festette szemünk láttára a kanizsai Tisza parton, töltésszélen, utcákon. Mindenkivel elbeszélgetett, próbálta az emberek szemét a festészetre kinyitni. Rengeteget ivott, élete ott zajlott a kiskocsmákban, és mindenkivel jóban volt. Futballistaként is ismerték sokan.

Ismert személyiség volt körünkben Koncz István okleveles rendező. Az amatőr színjátszás fellendítésével foglalkozott, és kulturális szervezői feladatokat látott el, maga köré gyűjtötte a városka fiataljait. 1970 körül családi házunk egyik szobáját diákoknak adtunk ki. Három muzslai fiatalember szállt meg nálunk. Az albérlők egyike, Zanai Péter, aki színjátszással is foglalkozott, egy igazi Andruskó Károly grafikát, bekeretezett és az aláírt fekete-fehér metszetet akasztott ki szobánk falára. Konz István rendezőtől kapta ajándékba. Látta, hogy rajzolással is foglalkozom, beavatott saját alkotásai technikájába. Fehér rajzlapra fekete tust csöppentett, majd ezeket a cseppeket különböző irányba széjjelfújta. Ezáltal érdekes rajzolatok alakultak ki. Grafikai sorozatokat alkotott. Minden érdekelte, de leginkább a színjátszás. Elköltöztek tőlünk és ezután sajnos hirtelen meghalt. Később színes tusmunkáimnál ezt a tőle ellesett módszert is alkalmaztam, de összefolyattam a tust, nemcsak fújtam.

A művészeti középiskola első osztályába jártunk barátommal, amikor ő egy sorozat olasz nyelvű könyvet vásárolt. Classici dell’ Arte Rizzoli volt a kiadvány elnevezése. Ezeket a könyveket túl drágának ítéltem, kölcsön kértem. Egyik könyve Carlo Carrá futurista, metafizikus és mitikus 1910-től 1930-igalkotott realista műveit tárta elénk. A színes reprodukciókat nézegettük, a hozzám közel álló művek részleteit magamba szívtam. Carrozzella című metafizikus festménye nagyon megfogott.

A kép végletekig leegyszerűsített, csupán a körvonal formáit meghagyó fiákert és házat ábrázol. Az album borítóján szerepelt a „L’amante dell’ingegnere” című festmény .Címe magyarul A mérnök szerelme. Olasz tudás nélkül így fordítottuk. A primitív formákra egyszerűsített festmény sötét háttér előtt álló, lehunyt szemű női büsztöt és kőműves szerszámokat ábrázol. E mű misztikus atmoszférája adja meg az egész könyv hangulatát. Különösen megkedveltük, hogy a könyv sorozat hátsó lapjain az egész életmű summázását megtalálhatjuk kicsi, fekete-fehér reprodukciók formájában. Az itt látható, Carrá kubista művei tusrajzokra ihlettek bennünket. (Itt közlöm az egyik ilyen zsenge rajzomat t 1973-ból.)

Mindez átfutott az agyamon, amikor a könyv borítóját néztem. Volt még egy könyv ebben a sorozatban, amely ugyancsak befolyásolta stílusunkat, rajzmodorunkat. A modern expresszionizmusról szólt, Kandinszkij, Javlinszkij, Otto Dix és a Die Brücke műveivel. Akkori figurális stílusomat jelentősen befolyásolta.

Barátommal Újvidéken jártunk művészeti szakközépiskolába, alkalmazott grafika szakra. A városi könyvtárból folyamatosan kölcsönöztünk művészeti könyveket. Így ismertük meg Jackson Pollock akciófestészetét, valamint követőinek munkáját. A középiskola könyvtárában az említett barátom felfigyelt Valerio Adami munkáira. Ezt a barátomat Nagy Józsefnek hívják. 1987-ben Párizsban koreográfusként Josef Nadj néven világhírnevet verekedett ki magának. Talán furcsa, hogy ennek a sikernek párizsi képzőművészeti ösztöndíjasként saját magam is szem és fültanúja lehettem a Theatre de la Bastille-ban. A Pekingi kacsa című táncszínházi darabjának bemutató előadására kaptam két jegyet Józseftől. Magammal vittem egy svájci -francia barátnőmet, Bernadette-et. Az előadás alatt a közönség feszülten figyelt. A légy zümmögését is hallani lehetett volna. Meghökkentő színpadi képeivel nagy hatást gyakorolt közönségére. Bernadette Richard, akinek addigra már több francia nyelvű regényét is kiadták, felsőfokon nyilatkozott erről a színházi élményéről. Az elismerés csak úgy sugárzott a színpad felé, mindenkinek tetszett az előadás.

 Mindez 1987-ben történt. Ekkor már férfikorunk küszöbére érkeztünk, és addigra útjaink végérvényesen ketté is váltak. Egy év alatt kétszer háromszor találkoztunk Párizsban, az én indítványomra. József is folyamatosan dolgozott, ezért próba után jöttünk össze, egyszer például egy kínai étteremben, táncos társai társaságában. Máskor a Beoubourg-ban (Centre Pompidou), kiállítást néztünk együtt. József innen is, jó szokásához híven egy megvásárolt albummal, színes képzőművészeti monográfiával távozott. Megtehette, hiszen akkor már végérvényesen a francia fővárosba költözött. Számomra mindez nem volt egyértelmű, hiszen én művészeti ösztöndíjas voltam, és a szülőföldemen voltam gimnáziumi tanár, ahonnan szabadságot vettem ki az ösztöndíj idejére. Rengeteg hazaszállítani való holmim volt már akkor. Grafikák, mélynyomó dúcok, festmények, stb. Könyvek is persze, művészettörténelem, grafikai szakirodalom, és más oktatáshoz szükséges felszerelés. Csak a saját kedvemre nagyon kevés monográfiát vásároltam. Ilyen volt többek között azért Grau Garriga feszültséggel teli barokkos montázsai, Jean Charles Blais jellegzetes figurális kompozíciói és festészete, és Deborah Tourbeville áporodott erotikus fotói. Kartondarabokra festett kísérleti kollázsomat, a jellegzetes Kanizsa-Martonosi tájjal meggondolatlanul a szemetesbe dobtam, hogy kevesebb súlyom legyen. Ezt a veszteséget az óta is bánom.

Most pedig immár 2017-et írunk. Az évek elszaladtak, és valahogy nagyon rövidek lettek. A könyvek csak szaporodnak polcaimon. Tulajdonképpen polcokat is vásárolok a könyveimnek. Nem jelent már problémát sem a beszerzés, sem a tárolás. Kiélhetem gyűjtő szenvedélyemet. Ez növeli komfort érzetemet, és személyesé teszi lakóteremet. Nagyjából öt nyelven olvasok, ennél is többen böngészek. Néha kölcsön is kérek könyveket. Az éjjeli szekrényemen mindig több könyv várja türelmesen, hogy valaki kinyissa őket…

Csikós Tibor