Középiskolás koromban már valamilyen ismeretségben lehettem a művésszel. Így kellett lennie, mert emlékszem a kitéglázott kis udvarra, ott, abban a sarki házban, ahol Tihamér lakott. A Kőrös-híd felé lehetett arra kijutni. A kis ház még kisebb melléképületében Tihamér nagynénje lakott. Féltő szeretettel gondoskodhatott unokaöccséről, és tisztelettel beszélt róla. Legalábbis nekem feltűnt néhány apróság, pl. hogy Tihamér nem kocsmába járt, mint ahogy mi otthon a családban beszéltünk az apámról, hanem kávéházban volt a törzshelye. Büszkeség érződött a hangjában, mikor arról beszélt, hogy a televízió volt náluk, és filmezték Tihamér kezét. Ügyesen dolgozott festőkéssel, vagy csak ecsettel a kezében. Kiügyesedett a keze.
Dobó Tihamér Tisza-part hajókkal, olaj - vászon
Tehát a néni a nyári konyhában, Tihamér pedig a házban lakott. Ott is festett. Csak egyetlen egy dologra emlékszem Cigonya szobájával kapcsolatban. Az ajtó mellett állt a sötétbarna kandalló, azon pedig rengeteg bakelit lemez, papírtok nélkül, egy rakáson. Mind orosz dalok voltak. Nagyon szerette az érzelmes orosz népdalokat hallgatni. Bizonyára lemezjátszó is volt valahol a közelben, de nem ragadta meg a figyelmemet, vagy nem emlékszem már. Az, hogy orosz zenét hallgatott, maga a festő mondta nekem. A szoba berendezése egyszerű, vagy azt is mondhatnánk: szegényes volt.
1960 - Dobó Tihamér Kanizsai töltésnél, olaj-vászon
Erről a látogatásról még egy emléktöredékem van. Kinn a tornácon, vagy a bejárat fedett részénél egy nagyobb négyzet alakú vászon száradt, amit a művész éppen elkezdett. Sokat dolgozott, sok képet festett. Ezen ceruzával volt vázolva valami, lehet, hogy arckép, vagy címer. A témára nem emlékszem pontosan. Az biztos, hogy olajfestékkel finoman össze volt csapkodva ez a kép, mert nagy benyomást tett rám ez a szabad gesztus, ahogyan egy képet elkezdett.
Sok év távlatából időnként feldereng bennem egy beszélgetés, amelynek még felső tagozatos diákként lehettem a szem és fültanúja. Tanító nénink ugyanis, de később tanáraink is, beosztottak bennünket, közepes és gyengébb tanulókat, korrepetálni jobb tanulókhoz. Közepes tanulóként velem is megesett, hogy az iskola után osztálytársamhoz mentem tanulni. Nos, oda pedig egyszer egy eminens vendég, városkánk koszorús költője – akit irodalmi estekről is ismertem már – érkezett családi barátként. A beszélgetésből kiderült, a felnőttek a napot együtt töltötték egy munkaakción. Osztálytársam családjának lakásproblémája volt, egy bolt belső udvarában laktak, szűkös körülmények között. Ezért a család telket vásárolt, hogy házat építsenek maguknak. A munkálatokat egy régi parasztház lebontásával kellett kezdeni. Tihamér a baráti kör tagjaként szintén hivatalos volt a kalákára, vagy ahogy a bácskaiak mondják, móvába. Reggel el is ment, de nem nyúlt semmihez, kijelentette, hogy ő rombolni nem hajlandó, csak építeni. Inkább leült törökülésben, és hagyta, hogy mások végezzék el a bontás durva munkáját. Elismert költőnk jót derülve mesélte el mindezt.
1963 - Dobó Tihamér Kanizsai utcarészlet, olaj-vászon
Jó barátai, bármennyire is szimpatizáltak vele, sajnos nem tudták óvni mindennapjaiban. Akinek feladata lett volna, az édesanyja, valamilyen Tihaméron kívüli okból nem vállalta fel, nem törődött fiával. A nevelés feladatát nagynénje látta el. Gyerekkorában az apját nem ismerte. Egyszer, igaz felnőttkorában, meglátogatta Šabac-on (Szabács), ott, ahol valamikor született. A történetet többször is elmesélte, most mégis nehéz részleteiben felidéznem. Lényeges, hogy a nagykapun túl nemigen jutott. Az apja rosszul fogadta, azzal, hogy biztos a vagyonért jött. Tihamér már fordult is ki a kapun. Leánytestvére, aki féltestvére volt, utána ment kérlelni. Hiába. Nem ment vissza. Tihamérnak az elfogadás érzésére lett volna szüksége. Semmi másra. Feltételezem, hogy ez volt az oka, amiért tudat alatt önmagát sem tudta elfogadni. Fiatalon ivásra adta a fejét. A kávéházi közösségek befogadták. Sok helyen törzsvendég volt a városban. Mindenki ismerte. Tehetségét csodálták. A „Beograd” vendéglő, és a népszerű „Aranyhal” törzshelyei közé tartozott. Barátai sokan lehettek. Amikor én felserdültem, és társaimmal követni kezdtük a felnőttek lába nyomát, az Aranyhalba kezdtünk el járni. Volt egy barátja, akivel abban az időben szinte állandóan együtt volt, Cúra volt a beceneve. Elválaszthatatlanoknak tűntek. Először csak távolról figyeltük őket, azután hamarosan egy asztalnál találtuk magunkat vele. Itt feltárult lényének eddig kifelé rejtett énje. Művészi elgondolásait tiszteltük. Romantikusnak mondta magát. Amikor meglátott egy rendkívüli műalkotást, azt mondta: „Az ilyen ember miért hal meg, aki ennyire szépet tud alkotni!?” A kispolgárokkal viszont, akik keresték a társaságát, szemünk láttára kötekedett. Az asztalunkhoz tévedt egy házaspár. A férfi alacsony termetű volt, Tihamér pedig megpróbálta kitalálni foglalkozását. Szobafestő nem lehet, mondta, annak túl rövid, nem éri át a falakat. Muszáj, hogy ilyesmivel ne is elégedjen meg. Igazgató, mondta hirtelen, és fején találta a szöget. A hölgy kicsit neheztelni kezdett, de Tihamér meggyőzte, hogy nem olyan véresen komoly a dolog. Sőt. Széles látókörével, intelligenciájával tovább imponált a társaságban. Számomra megdöbbentő volt, amikor öngyilkossági kísérleteiről kezdett el beszélni. Úgy éreztem, azért mond ilyeneket, hogy sajnáljuk. Sehogy nem tudtam megérteni, hogyan dughatja be a kezét egy ember a konnektorba, azzal az elgondolással, hogy ettől majd meghal. Mint mondta, napokig fájt a sarka az eset után.
1982 - Dobó Tihamér Kései önarckép, olaj - vászon, 60 x40 cm
Osztálytársam, Nagy József (alias Szkipe), velem együtt nyert felvételt az újvidéki székhelyű Iparművészeti középiskolába. Szobatársak lettünk és sokat barátkoztunk, 4 éven keresztül szinte minden nap hatással voltunk egymásra. Első és második évben együtt jártunk ki a Kőrös partjára tájképeket festeni. József új példaképeket (Utrillo, Van Gogh, Matisse) talált magának, az én kiindulási pontom a lírai alkatú Renoir volt, és analitikus, rajzoló természetemmel sehogy nem éreztem magam jól ebben a színes olajfestészetben. Valőröket ugyanis nem tudtam jól kezelni, állandóan a vonalrajzra támaszkodtam volna. Az apám meglátta egyszer a tájképes vásznaimat sorba rakva, és azt mondta nekem, arra a szintre eljutottál már, mint a Tihamér. Mondtam, hogy nem, és belülről nagyon is tudtam, milyen messze vagyok attól a szuverén festészeti nyelvtől és gondolkozástól, amely Cigonya sajátja volt. Így utólag mégis sajnálom, hogy ezeket a Kőrös-parti képeimet megsemmisítettem és átfestettem. Azok a motívumok már régen örökre eltűntek városkánk mindennapjaiból. Egyszer Tihamér meglátott, ahogy a kanizsai Tisza-part Sziget nevű részénél tájképet festek. Megígért egy közös festést. Mondta, hogy ő a helyszínen szeret festeni. Olyan dolgokat tud így megfogalmazni, amire különben képtelen lenne. Együtt indultunk el egy napon, a vasúton túlra tájképet festeni. Tábori festőállványt, olajfestéket, palettát, ecseteket és alapozott vásznat vittünk magunkkal. Tihamér visszaküldött a sarki boltba megfelelő mennyiségű tömény alkoholt vásárolni. A helyi romák főnökét ismerte. Régen is mindig pálinkát vitt ajándékba, azért, hogy békén hagyják, míg putrikat fest meg a vásznán. Maga is kedvelte és sokan rendeltek nála ilyen motívumú festményeket. Sok problémája is akadt festés közben. Egyszer Adorjánra ment festeni, mesélte. Az összeverődő közönség nem csak bámulta, hanem el is vette tőle felszerelését, festékeit. Szerencséjére arra járt egy vasutas, akitől segítséget kérhetett. Egyenruhás személy lévén, rá tudott parancsolni a nem éppen józan emberekre, akik végül is mind egy szálig visszaadták elkobzott javait. Ezt útközben mesélte, míg célunk felé gyalogoltunk. Ahogy odaértünk, be is mutatott a ház tövében ülő főnöknek. Ez alkalommal nem fogadtak bennünket kitörő örömmel. A pálinkát azért elfogadták. Elvonultunk festeni. Tihamér segített motívumot választani, bár igazából ez nem esett nehezemre. Egy kis fehér falú házikó, néhány fával, dombbal is talán, jó szögből. Az egészbe csak a kerítésen belül parkoló, nyugatnémet rendszámú fekete Mercedes nem illett. Alighogy kipakoltam, és állványomat felállítottam, az ablakon kinézett egy középkorú nő, és már jött is, azzal, hogy:„Itt nem szabad fínykípezni”. Nagyon kellemetlen volt és erre nem számítottam, hiszen a pálinkát már odaadtuk. Így szépen próbáltam meg beszélni vele. Többszöri próbálkozás után végül is feladta. Félig-meddig tudtam csak koncentrálni, és mikor Tihamér elkészült, odébbálltunk. Egy megjegyzést kaptam ekkor tőle festői munkámra. Én ugyanis a kerítés deszkáját szélétől széléig lapos ecsettel kitöltöttem, amolyan iparművészeti megoldásként. Kifogásolta és megjegyezte, ettől már azt is jobban szereti, ha valaki durván csak egy csíkot húz ecsetjével a vászonra. Megértettem. Spontaneitásra nevelt. Ő festői egységként látta a képet, én csak jó néhány évvel később, festészeti stúdiumok elvégzése után jutottam el erre a szintre. Gerzson mester a Képzőművészeti főiskolán, durván belefestett az ember festményébe, és összerombolta az előre készre festett részleteket. (Itt aztán az a szerencse ért, hogy megtanulhattam a kép felépítésének helyes sorrendjét.)
Apám még egy festményt vásárolt középiskolás koromban Tihamértól. Egy pénteki napon Újvidékről hazaérkezvén Tihamért és apámat találtam házunkban egy nagyméretű, hosszúkás, fekvő vászon előtt. Sajátos, úgynevezett transzponáló (átíró, átlényegítő) stílusában egy holland vadászcsendélet parafrázisát festette rá. Élénk, piros és lila színekkel, ritmizálva festette Tihamér. Apám kikérte a véleményem, mondván, hogy most már elég régóta járok művészeti iskolába. Apámat sajnáltam abban az időben, mert elég sokat ivott és kocsmázott, ezért Tihamér lazúros festőtechnikáját kritizáltam naivan. Gondoltam, olcsóbban megússza sokat költekező apám a képvásárlást. Ma már tudom, hogy teljesen téves úton jártam. Tihamérnak még csak eszébe sem jutott ez a lehetőség. Csendesen megjegyezte, hogy akkor mégiscsak nem értek annyit a festészethez. Igaza volt, ma már tudom, hogy nagy vállalkozása volt, ez a később általam is annyira kedvelt festmény.
Kedvelte Mészöly Géza tájfestészetét. A szüleim ajándékba kaptak egy vászonra nyomtatott reprodukciót, amit be is kereteztettünk. Tihamérnak annyira megtetszett ez a balatoni tanyát ábrázoló kép, hogy elkérte tőlem. Szívesen odaadtam neki. Szüleimnek persze kellemetlen meglepetés volt, de rajongását respektáltam.
Dobó Tihamér képeivel Dél-Afrikában
Igazán kollegiálissá az egyetemi éveim befejeztével vált a viszonyunk. Mivel mesteremmel, Gerzson Pál festőművésszel konfliktusba kerültem, ötöd évre már nem volt kilátásom a Képzőművészeti Egyetemen maradni. Hirtelen kisvárosi, vidéki magány szakadt rám. Ebben a légüresnek tűnő térben lassan felfedeztem Tihamér támogatását. Útjaink akaratlanul is keresztezték egymást. A várostól műtermet kapott az Amatőr színház épületében. Oda is költözött nagy igénytelenségében. Családi házunk garázsába berendezett műtermem közel volt, majdnem szomszédok lettünk. Gyakran vendégségbe hívtam. Főleg jazz zenét hallgattunk, de minden mást is. Nagyon bízott a Cseh Tamás – Másik János szerzőpáros nagylemezében a borító alapján. „Ezek a szemek nem hazudnak” – mondta nagyon meggyőzően. Ahogy a dalokat meghallotta, mégis mintha csalódott volna egy kissé. A Kádár rendszer kritikáját értettük, de nem éreztük közelinek.
Művészeti könyveimet is együtt lapoztuk át. A pózba merevedett művészkollégák fotói ellenérzést váltottak ki belőle. Megjegyzésire itt most külön nem térnék ki. Egyszer ezt mondta, szívesen velem tartana, hogy Gerzson mesterrel beszéljen. Szerinte nem tud transzponálni. Elképzeltem festőköpenyes, nyakkendős (volt) mesteremet, amint magyarázzák neki, hogy nem tud valamit jól festeni. Inkább nemet mondtam, amit utólag nagyon sajnálok. Nagy kár a festőművészet szempontjából, hogy nem jött létre egy ilyen találkozás. Megtudhattam volna, miért absztrahált téves módon egyetemi oktatóm, Tihamér szerint.
Dobó Tihamér Körös-part a Nagytemplommal, olaj-vászon
Amikor napilapunkba, az újvidéki székhelyű „Magyar Szó”-ba illusztrációt készítettem egy íráshoz, előrajzolt nekem. Gyermekarcokat ábrázoló kis skiccét máig őrzöm.
Télen kis dzsekiben járt. Amikor elszakadt, a barátnőmet kérte, hogy varrja meg. Neki nem volt családja, sem barátnője, nem volt kit megkérnie.
Tihamérnak a hölgyekkel nem volt szerencséje. Mesék kerengtek a kisvárosban, hogy itt járt egy művelt magyarországi tanárnő, akivel jól összeilletek volna, és akivel szimpatizáltak is. Sajnos nem maradt itt, az egészből nem lett semmi.
Egyszer felkarolt két szegényebb sorsú, árva fiatalt. Heka tizenhét év körül járhatott, nővére Gabriella pár évvel idősebb volt. Odaköltöztek Tihamér házába. Gabi takarított. Heka rendkívüli birkózó tehetség volt. Versenyeken sok érmet szerzett első ligás csapatának, a kanizsai „Potisje” kötöttfogású birkózó csapatnak. Ellenfelei nehezen tudták legyőzni, minduntalan kifordult a fogásokból. Egyszer azt mesélte nekem, hogy mérkőzés előtt kiment a temetőbe meditálni, hogy megfelelően a küzdelemre tudjon összpontosítani. Tihamérral jól megértették egymást. Szereztek egy farkaskutyát. Egy évig élhettek így, egymást boldogítva. Emlékszem, Tihamér piros sapkás arcképet festett barátjáról. Heka azonban balesetet szenvedett, és hirtelen meghalt, nővére pedig már hamarabb elköltözött tőlük. Így Tihamér megint csak egyedül maradt. Azután még évekig ábrándozott, azt képzelte, szobrot készített egy neves újvidéki szobrászművésszel Heka sírjára. „Kutyás fiú” lett volna a szobor címe.
Szólnom kell utolsó találkozásunkról is. 1986 novemberében egy korábbi ösztöndíjasnak köszönhetően végre megoldódott párizsi ösztöndíjam kérdése. Már csak napok választottak el az útra kelésem idejétől. Átugrottam a közeli amatőr színházbéli műtermébe, hogy illőn búcsút vegyek tőle. Nagy megdöbbenésemre Cigonya műterme üres volt. Azaz hogy nem, rájöttem, hogy az ágyában fekszik. Délután lévén nagyon furcsállottam. „Nem érzem jól magam” – mondta. Előadtam, hogy miért jöttem. „Várjál, majd összeszedem magam, és átmegyek hozzád. Így még tisztességesen el sem búcsúzhatunk egymástól.” Rövid idő elmúltával átjött. A beszélgetés hatására egyre inkább erőre kapott, kezdett visszatérni régi formájába.
Dobó Tihamér- Szitakötők. Tus-toll, 1974.
Mondanivalója azonban megdöbbentő volt. Újabb öngyilkossági kísérleteiről kezdett el beszélni. Ez a téma visszatérő volt nála az évek hosszú során, amíg ismerhettem. Néha ez még tragikomikus is tudott lenni, de most igazán eltökéltnek látszott. Szívesen beszélgettem vele, azonban az időm annyira kiszabott volt, hogy anyám sürgetésére elbúcsúztam tőle. Azt azért megígértem neki, hogy elgondolását, amely egy suhintással megrajzolt horizontvonalra redukálja a tájképet, megpróbálom megvalósítani helyette. Tragikus halálhíre néhány hónap múlva Párizsban ért utol, amikor épp a volt munkahelyemre telefonáltam. „Eltemettük Cigonyát”– közölte a lesújtó hírt a Zmaj Elemi Iskola igazgató helyettese 1987 telén.
Írta: Csikós Tibor
