Dániel Lajos

Kedves Lajos, honlapod (http://www.lajosdaniel.com/) sok adatot közöl rólad. Megtudjuk azt, hogy Budapesten születtél 1934-ben, hogy korán – már 14 évesen - kezdtél a festészet iránt érdeklődni, s hogy hajlamodat, tehetségedet környezeted korán felismerte. Művésszé neveltetésed és érésed mégsem volt töretlen. Politikai és anyagi okok miatt ott kellett hagynod a budapesti Képzőművészeti Főiskolát; gyári munkás lettél, majd bányász, aztán 56-os emigráns és svédországi erdőmunkás, hogy végül – 1958-ban - ismét ecsetet ragadj, immár mint a stockholmi Képzőművészeti Főiskola diákja. Mondd, mit hoztál otthonról és mi az, amit a svéd iskola adott neked?

Úgy érzem, sokat hoztam otthonról. Mielőtt felvettek a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, családunk festőművész barátja, Éber Anna tanított és segített kifejleszteni bennem egy egészséges látásmódot. Azt, hogy meglássam, ami fontos, tudjam kifejezni egyszerre a téma hangulatát és saját érzéseimet. A technikai megoldás ennek van alárendelve. Nálam az oktatás főiskolai formája egyik országban sem vált be igazán. Mindig nagyon egyéni úton jártam, magamat képezve.

Mi az szerinted, ami minden művészre jellemző kell, hogy legyen, bárhol is él a világon?

A művészek kreatív emberek és ahhoz, hogy alkotni tudjanak bizony szükség van jó nagy adag egoizmusra. Első a munka, minden más csak utána következik. A család a fő ”mecénás”. A művész legfőbb kritikusa önmaga kell, hogy legyen, és legnagyobb öröme, ha elégedett a saját munkájával.

Honlapodon sok a portré, és az is kiderül, hogy ezekből sokat megrendelésre készítettél. Kedvenc műfajod-e a portré? Mennyire kell ismernie/megismernie alanyát a portréfestőnek ahhoz, hogy a kép kívül-belül élethű lehessen? Előfordul, hogy egy portré valamilyen okból nem sikerül? Miért nem helyettesíti a fényképezés a portréfestést?

Carl-Erik Nordblad esperes Borlänge, Tuna kyrka 1982 olaj (88x106cm)

A portréfestés már gyerekkorom óta érdekel. Nagyon sok magán- és közéleti személyt festettem az évek során. Svédországban körülbelül 40 portrém látható különböző hivatalokban, bankokban, templomokban; ezek mind megrendelésre készültek, de ez csak egy része annak, amit festettem. A modelleket általában nem ismerem személyesen; megismerkedésünk akkor kezdődik,mikor a munkát elvállalom. Modelleimet eddig többnyire saját otthonában festettem, sőt, sokszor magam is ott laktam. A modellek így természetesebben viselkedtek - alkalmam volt megfigyelni őket különböző helyzetekben és kiválasztani a megfelelő öltözéket, színeket, elhelyezést. Bizalommal voltak irántam, mint egy orvos iránt; megengedték, hogy ”beléjük lássak”. Nagyjából 1-2 hetet kell ”ülni” a modellnek. Előfordul, hogy modell nélkül is dolgozom még a képen, ilyenkor ugyanis az illető már a fejemben van, ismerem minden porcikáját. Fényképet nem használok. A jó portré ugyanis nem kopírozza le egy személy vonásait, hanem úgy mutatja meg a modellt, ahogy én látom és én akarom mutatni, azokkal a színekkel, mozdulatokkal. Tehát vezeti a szemlélőt, hogy ugyanazt lássa és élje át, ami nekem is fontos volt. Ugyanez érvényes a festészet más területeire is, hiszen a tájképeken sem kopírozom a természetet - az értelmetlen és unalmas lenne, hanem úgy mutatom be a színeket, hangulatokat, formákat, ahogyan én látom. Egyszer-kétszer előfordult, hogy egy portréval nem voltam megelégedve, akkor újrafestettem, hiszen magam vagyok a legfőbb kritikusom - kompromisszum nélkül! Ami a fényképezést illeti azt én egy másik művészeti ágnak tekintem, nem tartom konkurensnek. Viszont a fotókról történő portréfestést dilettantizmusnak tartom.

Önéletrajzodban azt írod, hogy legnagyobb ihletőd és modelled a természet. Ebből is, úgy tűnik, főleg a fák ragadnak meg, az ágak, amelyekben alakokat, embereket, mozdulatokat vélsz fölfedezni. Hogy születnek ezek a képek – a téma talál meg téged, vagy te keresed a témát?

Engem mindig az a téma érdekel, amivel éppen foglalkozom. Jár a fejemben egy szín, egy motívum és egyszer csak kép lesz belőle. Az egész folyamat sokkal kevésbé tudatos, mint ahogy azt a kész kép sejteti. Még a portrék is nagyjából így készülnek, sokszor letörlöm, újból kezdem, lassan alakul, fejlődik a kép, szinte ”magától”. A természetből veszem a színeket, a formákat és még a legelvontabb témám is azt tükrözi vissza, amit egyszer láttam és átéltem, tehát valós magva van.

Lányok 2003 olaj (57x67cm)

Sokat állítottál ki a 60-as, 70-es években. Ez egy ifjabb kori, termékenyebb periódusod volt, azt akartad, hogy ”látva lássanak”, vagy a konjunktúra kedvezett inkább az alkotásnak?

A kiállítások valóban megritkultak az idő múlásával. Részben azért mert hosszú ideig beteg voltam és nem tudtam festeni, manapság pedig csak akkor kerül rá sor, ha igazán kedvemre való a hely és a feltételek. Mivel én színekkel dolgozom, a jó megvilágítás alapkövetelmény.

Milyen egy képzőművész élete itt, Svédországban? Nehéz-e betörni a piacra? Meg lehet-e élni a művészetből? Van- e lehetőség a világra is kitekinteni, nemzetközi színtéren is megméretkezni?

Nekem nem volt nehéz betörni a piacra, engem a piac, vagyis a megrendelők kerestek fel és ajánlottak tovább. Már főiskolás koromban is festészetből éltem. Ami a külföldi szereplést illeti, azzal nem foglalkoztam. Nem kértem támogatást, ösztöndíjat. Az ilyesfajta szervezkedés nem nekem való.

Solnedgång 2008 olaj (65x83cm)

Hogyan látod a modern (sőt, uram bocsá’ a posztmodern) ember igényeit például a festészettel szemben? Kell-e ma festészet, és ha igen, milyen?

A kérdés jogos és én magam is gyakran gondolkozom azon, hogy mi a művészek/művészet szerepe a mai ember életében. Sajnos, amióta kizárólagosan a média tesz valakit nagy művésszé, a légkör művészetellenes lett. A média ugyanis ontja magából az állami támogatással létrehozott és agyonmagasztalt értéktelenségek halmazát, amit az emberek nagy része valójában megvet, lenéz és kinevet, vagy (ami még rosszabb!) próbál valamit megérteni a ”nagy műből” akkor is, ha az valójában csak egy dilettáns giccs. Az ilyen ”műveket” óriási, idegen szavakkal telitűzdelt cikk szokta dicsőíteni az újságban. A káosz tökéletes. Mindez aláásta az emberek hitét a mai művészet értékében és elbizonytalanította megítélésüket. A médiának köszönhető napjaink művészinflációja is. Az nem baj, hogy emberek ezrei festegetnek kedvtelésből, és az sem, hogy sokan énekelgetünk néha -pláne egy pohár bor után, de az már elfogadhatatlan, ha az opera színpadára állítanak nyekeregni, és az újság új Pavarottiként emleget! Biztos vagyok benne, hogy az emberek ma is érdeklődnek az igazi művészet iránt, és a galériáknak, kritikusoknak pont az lenne a feladata, hogy ebben segítséget nyújtsanak.

Rune Malmros Lanstingsordförande Karlskrona 1982, olaj (90x106cm)

Hogyan alakult kapcsolatod a svédországi magyarsággal?

A kiállításaimra személyes ismerőseimen kívül más honfitársam nem jött el, bár nekem mindig hiányzott ez a kapcsolat.

Végül: szeretnél-e az elmondottakon kívül még valami fontosat megosztani a Híradó olvasóival?

Szeretném bíztatni az olvasókat, hogy bátran használják, fejlesszék saját ízlésüket és merjenek saját véleményt alkotni a művészetről.

Köszönjük a beszélgetést!

Sántha Judit