– Hol született?

Bácskában, Kölpényben születtem 1944.március 15-én. Ez a falu Újvidék mellett fekszik, ma Szerbiához tartozik. Akkor, félévesen 2 órát kaptak a szüleim, hogy elmeneküljenek öt gyermekkel. Pécsre kerültünk.

 

– Hogyan fordult érdeklődése a képzőművészet felé?

Apám rajz és énektanár volt, a rajzolás természetes volt nálam, ahogy két bátyámnál is, de a zene volt a fontosabb. Mindnyájan zenéltünk az 50-es években, én csellóztam. Így kerültem be a pécsi zenegimnáziumba, ahol képzőművész tanszak is indult, s én az első évben mindkettőre jártam, de másodikosként már csak a képzőművészeti tagozaton folytattam.

 

Szelényi Lajos

 

– Hol tanult?

Pécsett az általános iskola után a Művészeti Gimnáziumban érettségiztem, majd a szombathelyi Tanárképző Főiskolára jártam népművelés-könyvtár szakra. Néhány évvel később - már család és munka mellett - az ELTE Közművelődési Karán végeztem kiegészítő tanulmányokat, majd különböző posztgraduális képzésekre is jártam Budapesten. A Képzőművészeti Főiskolára is jelentkeztem egyszer érettségi után, de miután nem vettek fel, többé a közelükbe sem mentem. (Akkoriban sokan többszöri felvételi vizsga után jutottak csak be, ha egyáltalán bejutottak.)

 

– Kik voltak befolyással munkásságára, voltak-e mesterei?

Van Gogh és Cézanne az elején nagy hatással voltak rám, de később Egry, Martyn Ferenc, Picasso és Vajda Lajos vonalas rajzai, kollázsai is. A régiek közül talán Rembrandtot említhetném, El Grecot, de másokat is. Pécsett a Modern Magyar Képtár már gimnazista koromban létezett, így láthattam a magyar XIX-XX. század sok alkotását: Csontváryt, Rippl-Rónait és másokat.

Lantos Ferenc volt a mesterem, akivel még ma is van kapcsolatom, de az emigráció előtti utolsó években már csak Martyn Ferenccel voltak beszélgetéseim.

.

– Alkotásait megtekintve tudatos, felkészült művésznek tűnik. Mik a főbb törekvései?

Elég hamar rájöttem arra, hogy az úgy nevezett önkifejezés nem elegendő, pedig mindig nagy fontosságot tulajdonítottam annak, hogy az alkotás folyamata a személyemen keresztül szűrődjön át. Tehát a szubjektum nem hagyható ki, ez a hitelesség alapja, és megment attól, hogy az ember divatok, trendek, irányzatok rabja, másolója, utánzója legyen. Persze ez az út nehéz, de miután a mi korunkban az ember magára van hagyva – „Magamban bíztam eleitől fogva...” (József Attila) – nincs hitelesen működő hagyomány, ami szellemi - vallásos - ikonográfiai szempontból közös alap lehetne.

 

 

Amikor a Pécsi Műhely nevű csoportot létrehoztuk Kismányoky Károly barátommal, az volt a szándékunk, hogy magyar-európai utat járjunk, mindenki a maga személyiségén átszűrve, hiszen Magyarország a Közép Kelet és Nyugat között. Ez a koncepció persze különböző okok miatt elveszett, s én hamarosan kiléptem a csoportból. 

A kompozíció rendje mindig fontos volt a számomra, a műnek működni kell vizuálisan is, de csakis az ábrázolt motívum viszonylatában. Számomra már fiatal koromban elfogadhatatlan volt az a nézet, miszerint a lényeg nem a mit, hanem a hogyan. Az utóbbi száz év találmánya ez a nézet, színtiszta materializmus, öncél, zsákutca. Ez ma már - a modernizmus után - teljesen nyilvánvaló. A szimbólumok felé fordultam és az ornamentika felé, számomra ez az út az Út.

 

– Sikerült-e létrehoznia valami sajátosat művészetében?

Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Ma már szerényebb vagyok, mint fiatal koromban, hiszen egyfelől tapasztalom, hogy korábbi hírességek válnak jelentéktelenné, ugyanakkor soha nem lehet kizárni, hogy valaki létrehozza a „nagy művészetet”. De akkor egy új korszaknak kell jönnie, mert korunk alkalmatlan talaj a magas szellemi megnyilvánulásra. Feltehetően a legjobbak ma meg sem nyilvánulnak.

 

 

Ha van valami sajátos abban amit csináltam, talán valaki észreveszi. Én magamat költőnek tartom, aki megpróbál meditációs objektumokat létrehozni vizuális eszközökkel. A vers is meditációs objektum.

 

– Az alkotómunka mellett jut-e ideje más, művészethez kapcsolódó tevékenységekre?

Valójában minden, amit csinálok, a művészethez kapcsolódik, nekem nincs szabad időm, csak Időm van... még egy kis ideig. Talán ezt támasztja alá, hogy jobb híján, költőnek tartom magam. Fejben, lélekben mindig zenész maradtam. Sok zenét hallgatok, valamikor még csellóztam is az Upplands väsbyi amatőr zenekarban. Sokat olvasok magyarságkutatási témákról, a tradicionális metafizika szerzőitől, s ezek a szellemi-jellegű élmények is valamilyen formában a képeimre kerülnek.

 

 

– Hogyan került Svédországba?

Finnországon keresztül, illegálisan. Finnországba kiengedtek feleségemmel és két gyermekünkkel, mert ez az ország akkoriban nem számított Nyugatnak. Egy hajóra szálltunk, mintha turisták lettünk volna, és igen nagy csöndben voltunk. 1979-ben volt, Szent Ivánkor.

 

 

– Milyen érzés egyszerre több kultúrával rendelkezni?

Sok szempontból nem éreztem különbséget, főleg az elején. Protestáns családban nőttem föl, így a zsoltárokat ismertem, csak magyar szöveggel. A művészet és irodalom ugyanazt az utat járta-járja, mint Magyarországon, vagy Európában. Ez már többszáz éve így van. Persze Csontváry csak egy van, nincs mindenhol megfelelője, bár hasonló akad. A stílusok európai stílusok, minden európai országban megvannak, de nemzeti - és tehetségbeli jellegzetességek, erők azért vannak. A rossz trendek sajnos uralkodóak itt is - ott is....

 

 

– Tud-e esetleg kultúrák között közvetíteni?

Mi, feleségemmel együtt mindig szívesen, önzetlenül közvetítettünk nívós kulturális területen, ha kérték, vagy ha lehetőség volt rá. Éppen 25 évvel ezelőtt vitte feleségem fiunk kilencedikes osztályát az Adolf Fredrik iskolából Budapestre és Pécsre, később pedig ugyancsak Ő a sollentunai Rudbeckslola nemzetközi tagozatát Budapestre. Dolgoztunk és fordítottunk tanulmányokat a Liljevalchs Konsthall Csontváry-kiállítására.

Fordítottam Vajda Lajosról egy södertäljei katalógusba, szerveztem egy cserekiállítást huddingei és pécsi művészek között az ezredforduló táján. Nem egészen egy hete jöttünk vissza Budapestről, ahova feleségem szervezett egy vendégszereplést a vadstenai templomi kórusnak. Jómagam némi szimultán tolmácsolással segítettem Pannonhalmán.

 

 

– Össze tudná hasonlítani a svédországi és a magyarországi kultúrközeget, alkotói lehetőségeket?

A különbség nagyon nagy, amióta a szovjet kivonult Magyarországról. Nyilván megvolt azelőtt is, hiszen néhány tapasztaltabb svéd ismerősünk európai tapasztalatok birtokában mondogatta nekünk, hogy Svédország periféria például Magyarországhoz képest. Ez talán igaz, de ennek oka nem a tehetségek és gondolkodók hiánya, hanem részben a történelem hiánya, vagyis az, hogy Európa és Magyarország súlyos, többszáz éves tapasztalatai itt hiányoznak. A másik ok politikai jellegű: olyan egyoldalú baloldali hegemónia alakult ki anyagi jóléttel karöltve, amely elvette a látás, az intellektuális érzékenység és igény képességét a legtöbb embertől. 

Miután a média, az oktatás, a könyvek és folyóiratok kiadása monopólium lett Svédországban, a cenzúra és öncenzúra szinte totális. Ugyanez vonatkozik a kultúrpolitikára és a tudománypolitikára is. Véleményem szerint a kultúrpolitika/művészetpolitika megöli, vagy legalábbis igen nehézzé teszi az igazi alkotást. Stílusterror alakult ki, az avantgarde - ellentétben azzal, amit jelentett - a hivatalos és akadémikus, vagyis néhány hatalmat kapott „média-gyártó” személy önkényétől függ az, hogy mit támogatnak.

 

 

Ez persze most már mindenhol így van, sajnos Magyarországon is. A „futószalagon gyártott művészek” sora itt is, magyar földön is abszurdum, doktorálni mint művész, paródia.

A szellemi-kulturális helyzet azonban az utóbbi 25 évben Magyarországon hallatlan virágzásnak indult, ami azt jelenti, hogy „fű alatt” azelőtt is élt, csak nem volt szólásszabadság, most pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint Svédországban. Ezt sokan nem akarják elhinni otthon, pedig a könyvkiadás, folyóirat-kiadás, magánegyetemek és népfőiskolák sora, online tévék műsorai bizonyítják. Minden alkalommal 10-15 könyvvel térek vissza Magyarországról.

Az itteni alkotói lehetőségeim attól függnek, hogy mennyi kompromisszumra vagyok képes. Például vagy 16 évig nem vettek be a KRO-ba (Konstnärernas Riksorganisation). Amikor aztán tag lettem, hamar rájöttem, hogy ez egy politikai szervezet. Néhány év múlva kiléptem, mert semmi szakmai értelme nem volt a tagságnak. Viszonylag sok kiállításom volt Svédországban, írtak is rólam az újságok elég gyakran, de megrendelést - néhány könyvillusztrációt, plakátot leszámítva - sosem kaptam. A szabadságnak ára van, de nekem másképpen nem megy. Így volt ez Magyarországon is.

 

 

– Mely fórumok meglétét tartja fontosnak munkája szempontjából?

Az előbbiekből látható, hogy a hivatalos fórumokkal hadilábon állok. Ahol viszont jól érzem magam, az utóbbi időben sokat mocskolt Konstnärsklubben, amelyben vezetőségi tag is voltam. Itt sokat tanultam az utóbbi 15 évben, ez a több mint 150 éves művészklub élő hagyományt képvisel ma is. Ezért bántják...

 

– Milyennek látja a képzőművészet jövőjét, és természetesen abban lévő saját szerepét?

Kemény kérdés. Azt gondolom, hogy ennek az elsősorban nyugati, individualista művészetnek az ideje lejárt. Az mindenképpen tarthatatlan, hogy az a művészet, amit néhány önjelölt, vagy hivatalos művész/kurátor/újságíró/kultúrpolitikus annak tart. A dolog nem ilyen egyszerű, ez nem szavazás kérdése, nem demokratikus választáson dől el. Ami a második világháború óta történik a hivatalos művészetben, az sokakat - éppen azokat, akiknek szellemi igényük van - elijesztett a művészettől. Ez tragikus.

 

 

Én is beleszülettem a modernizmusba, és leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy mást sem tettem azóta, mint igyekeztem megszabadulni attól, hogy „kortárs” művész legyek. Ez egy belső, szellemi törekvés - még mindig tart -, mert kell lennie örök emberi/isteni értéknek, ami ha a jelen nyelvén szólal is meg, az Eredetre kell utaljon.

 

Jelenlegi kiállításom, mely május 31-én nyílt meg, némileg retrospektív jellegű, néhány régi kép/rajz is lesz benne, egy zománc-dekoráció a 70-es évek elejéről a bonyhádi művésztelepről és olajképek Vadstenából.

A kiállítás alcíme az is lehetne: 35/35. 35 éves voltam, amikor emigráltunk, és tavasszal lettem 35-tel több, azaz 70 éves.

 

A kiállításról szóló cikk svéd nyelven itt olvasható: 

http://www.corren.se/kultur/konst/obrottsligt-hangiven-alltet-7024657.aspx

 

Kérdezett: 

Csikós Tibor képzőművész