A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

Szent István ünnepére

 

(A stockholmi Magyar Házban 2011. augusztus 20-án elhangzott ünnepi beszéd)
 
Kedves ismerőseim, barátaim, kedves mindnyájan! Kedves Szent István napját ünneplő svédországi magyarok!
Huszonöt évi, kerek negyed századnyi svédországi életemben ötödik alkalommal köszöntöm ezt a napot a nevetekben, veletek együtt. Lehet, sőt biztos, hogy azok közül, akik az első alkalommal hallgattak, már sokan nem élnek; lehet, sőt valószínű, hogy – ötéves szakaszokkal számolva – a legközelebbi felkérésnek én sem tudok eleget tenni. Már ennek is nehezen tudtam.
Az öt alkalom közül négyszer álltam előttetek a stockholmi Magyar Házban, a mait is beleszámítva. Egyik felszólalásom a tångagärdei gyülekezeti házhoz közel eső templomban történt.
 
2011okt (31).jpg
Szent István szobra Esztergomban
 
Minden alkalommal hangsúlyozni próbáltam és most is hangsúlyozok Szent István napjával kapcsolatban két dolgot.
Egyik az, hogy három magyar nemzeti ünnepünk, március 15-e, október 23-a és augusztus 20-a közül az utóbbi, a mai a legfontosabb. Nem azért, mert ez Magyarország hivatalos állami ünnepe; nem azért, mert erre a napra sütik meg az ország kenyerét s lövik fel egy-egy pompás tűzijáték rakétáit három magyar városban; nem azért, mert ez nem egy-egy dicsőséges, de hamar eltiport, vérbe fojtott szabadságmozgalmunkhoz fűződik – hanem azért, mert ennek évezredes háttere és transzcendens tartalma van. Nem egy eseményhez vagy eseménysorhoz fűződik, hanem egy életműhöz, amely megalkotta és életben tartja Magyarországot.
 
Engedjétek meg, hogy nagyon egyszerűen, egyetlen fénypászmával világítsam meg, mit értek ezen. 1848–49 gyönyörű, dicsőséges, tragikus epizód volt történelmünkben. De: epizód volt. Nagyon nagy űr tátongana lelkünkben, gondolatvilágunkban, irodalmunkban, egész kultúránkban, ha nem történt volna meg – de lényegében ugyanott volnánk, ahol most vagyunk. Sőt, talán egy kicsivel többen volnánk és egy kicsivel jobb viszonyban volnánk a szomszéd nemzetekkel. Ugyanez áll 1956-ra. Gyönyörű, dicsőséges, tragikus epizódja volt történelmünknek, mi több, a világtörténelemnek is, de ha nem következett volna be, most nagyjából szintén ott volnánk, ahol vagyunk, legfennebb egy kicsivel kevesebb magyar élne Svédországban, Norvégiában, Ausztriában, Ausztráliában, Amerikában és mindenütt a világon. 1956 szerepe a világ sorsának alakulásában még talán jelentősebb, mint otthoni hatása.
 
De ha István, Géza egykori nagyfejedelmünk fia, több mint egy évszázaddal a honfoglalás után nem alapítja meg az európai, a keresztény, a feudális Magyarországot, nem teszi hazánkká a megszerzett, de nem belakott Kárpát-medencét, s nem hajtat végre velünk gyökeres életforma- és szemléletváltást, akkor ma egyszerűen nem volnánk.
A másik dolog, amit máskor is hangsúlyoztam, most is azt teszem: minden nagy és igaz ünnepnek rendelkeznie kell egy olyan történelmi-, erkölcsi és lelki és tartalommal, amely azt örökösen időszerűvé teszi. Amelynek minden alkalommal, függetlenül a helytől és a helyzettől, ahol s amilyen körülmények között elkövetkezik, van aktuális üzenete számunkra.
 
2011okt (30).jpg
Szent István szobra Budapesten
 
A mi dolgunk itt és most az, hogy meghalljuk és megértsük az ünnep üzenetét. Hogy felismerjük, mit jelentett számunkra valamivel több mint ezer éven át Szent István-i alkotás, és mit jelent, mit jelenthet egy újabb évezredben.
Mondjuk ki a lehető legegyszerűbben: a Szent István-i alkotás, a magyar állam tartott meg minket mint népet és nemzetet ezer éven keresztül. A magyar állam, mint fizikai, földrajzi, jogi, közigazgatási valóság – és mint eszme.
 
Próbáljuk magunk elé képzelni Európa térképét István megkoronázása, a magyarok kereszténységre térítése, a gyepűk kijelölése és várakkal való megerősítése idején: egyetlen, de egyetlen akkori európai államalakulat sem létezik már. És egyetlen, de egyetlen mai államalakulat sincsen még készen. Leghamarabb, közvetlenül utánunk, a csehek és a lengyelek tömörülnek olyan államalakulatba, amely a mai napig fennáll. De valamivel már ők is lemaradtak – és ez: az állam metafizikai, a fizikai valóság fölötti eszméje.
 
Nézzük meg, mint jelent ez. Egy új állam létezésének, egy uralkodó legitimitásának elismerése – hogy úgy mondjam, nemzetközi elismerése – az ezer évvel ezelőtti Európában attól függött, hogy milyen nála nagyobb úr ismeri el az új királyt királynak és országát az ő királyságának. István a pápát választotta ilyen, őnála nagyobb úrnak; a pápát, akinek csupán spirituális és erkölcsi hatalma volt, katonai nem, tehát nem tehette Magyarországot a maga hűbérbirtokává. Ennek az ára a magyarok kereszténységre térítése volt – és ezt az árat István keményen megfizettette egy másfajta, a keresztények által pogánynak nevezett istenhitben élő népével.
 
Még ma is sokan vannak, akik ezt felmérhetetlen kulturális veszteségnek képzelik, és kárhoztatják érte Szent Istvánt. Rosszul teszik. Nem gondolják meg, mi lett volna a már akkor is maroknyi magyarsággal két óriási keresztény hatalom, a katolikus nyugat és az ortodox kelet között. Ha cinikus jópofasággal akarnék fogalmazni, azt mondanám: akkor még megvolnának ősi kultúránk emlékei a bécsi Kunsthistorische Museumban, még megvolna egy nyaláb fennmaradt rováspálcán a Kalevalához fogható ősi, hősi, népi eposzunk, de mi már nem volnánk meg.
 
2011okt (42).jpg
Szent István kézjegye
 
István tudta ezt, nyomasztó éber álmaiban előre látta, s ez adott neki erőt ahhoz, hogy kegyetlenül – igen: kegyetlenül, irgalmatlanul – elfojtson minden, az ő megtartó és építő akaratával ellenkező mozgalmat: hogy német zsoldosokkal leverje és felnégyeltesse Koppányt; hogy olasz térítő papokkal tűzre vettesse a rováspálcákat; hogy kiparancsolja népét a sátrakból és jurtákból, s házakba költöztesse; hogy betiltsa a szent berkek látogatását, fehér ló áldozását, templomokat építtessen, s bennük az ő új hite szerint egy olyan isten imádását parancsolja meg, aki a saját fiát áldozta fel azért, hogy megváltsa népét az elkárhozástól, a haláltól. Csak mellesleg említem, hogy saját fiát, Imre herceget, Istvánnak is fel kellett áldoznia országépítése oltárán; a vadkanról szóló legenda tipikus politikai, a nyilvánosság elé nem kívánkozó tényeket álcázó kitaláció. Imre herceget meggyilkolták, hogy Istvánt kétségbeesésbe hajszolják, hogy Koppányt megbosszulják, hogy Magyarország hajóját zátonyra futtassák. A merénylet sikerült, a szándék meddő maradt – István és országa ezt is túlélte.
 
Cornelius Ryan amerikai író egyike azoknak, akik könyvek és filmtörténetek sokaságát írták a szövetséges katonai erők normandiai partraszállásáról a második világháború vége felé. Ebben van egy megrázó részlet az egész óriási hadművelet parancsnokáról, Eisenhower tábornokról. Eisenhower, jegyzi fel Ryan, miután egy angol pályaudvar sínpárain álló vasúti kocsikban székelő főhadiszállásán a D-day előtti nap utolsó órájában kiadta a parancsot az indulásra, az mondta: szeretne pár percig magára maradni. Kiszállt a két kocsisor közötti keskeny közre, és ott fel-alá járkált. Egy beosztottja óvatosan kihajolt vagonjuk ablakán és utánanézett, s azt látta, hogy fejét a csillagos ég felé fordító tábornok arcán csorog a könny. Siratta azokat, akik akkor még éltek, akiknek a hadászat könyörtelen statisztikája szerint el kellett pusztulniuk, s imádkozott azokért, akik életben maradnak és diadalra viszik az ügyet. Bizonyára azért is imádkozott, hogy az ügy a diadal után is ügy maradjon: a szabadság, a demokrácia, az igazságosság és méltányosság elveire épülő, jólétben és egymással békében élő nemzeti társadalmak ügye.
 
Én azt gondolom, így folyt a könny István arcán is, amikor magára maradt, miután kiadta a parancsot, hogy hajtsák végre egy-egy szigorú, nemegyszer kényszerűen kegyetlen rendeletét. Én azt hiszem, senkinek nem fájt jobban mindaz a kíméletlen erőszak, amit el kellett követtetnie azért, hogy népe létét, békéjét, gyarapodását, boldogságát általa beláthatatlanul hosszú időre biztosítsa. „És annyi balszerencse közt, oly sok veszély után” mi csak köszönni tudjuk Istennek és az ő szentjének, Szent István királyunknak, hogy ez sikerült; hogy „megfogyva bár, de törve nem él nemzet e hazán”, és több mint ezer év európai állami lét után még mindig élni akar.
 
De ehhez, mondtam egyik régebbi Szent István-napi megemlékezésemben, a mai körülmények között, mai gondjaink nehézsége, problémáink bonyolultsága mellett, tizenöt millió Szent Istvánra volna szükségünk. Nem volt igazam (különben is lehetetlenség, még képletes értelemben is, amit mondtam), elég nekünk az az egy Szent István, akit Isten egy évezrede kirendelt nekünk. Csak arra volna szükség, hogy az ő lelkülete töltsön el mindnyájunkat – vagy ha ez még vágyálomnak is túlzás, akkor mondjuk azt, hogy sokunkat, legalább kétharmados többségben. 
 
 
Levél az Olvasóhoz

Levél az Olvasóhoz

Kedves Olvasó! 2024. március 26.
Kedves Híradó Olvasók!   Mindenekelőtt szeretnék elbúcsúzni szeretett szerkesztőtársamtól, a Híradó régi munkatársától, a Kékvirág anyanyelvi tábor „Nagymamájától”: Tóth Ildikótól. Sajnálattal fogadtam váratlan halálhírét, előtte néhány héttel elküldte még a Híradó számára – az immáron utolsóvá vált – szövegeit. Elhallgatnak…
Tovább
Agustina Bazterrica - Pecsenyehús

Agustina Bazterrica - Pecsenyehús

Könyvespolc 2024. március 27.
  Kutatok a közelmúlt emlékei között, hogyan és mikor bukkant fel ez a könyv, de nem jut eszembe. Valószínűleg a cím és a könyvborító volt, ami felkelthette az érdeklődésemet szokatlansága miatt. Agustina Bazterrica argentin írónő Pecsenyehús című regényének borítóján egy…
Tovább
A varázslatos szín. A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban (második rész)

A varázslatos szín. A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban (második rész)

Képzőművészet 2023. december 11.
Olle Olsson Hagalund - Műterem - olaj-vászon   A Híradó októberi számában Carl Kylberg, Tor Bjurström és Gösta Sandels képeinek elemzésén, a korszak bemutatásán keresztül indítottuk útjára a göteborgi kolorizmus történetét új megvilágításba helyező cikksorozatunkat. A második rész további utazásra…
Tovább
Interjú a Skandináviai Szent György Lovagrendről (IVISHFS.se) – 3. rész: beszélgetés lg. Giber Tamás Gáborral

Interjú a Skandináviai Szent György Lovagrendről (IVISHFS.se) – 3. rész: beszélgetés lg. Giber Tamás Gáborral

Portré 2024. március 27.
Jelen írás egy, a Szent György Lovagrend (In Veritate Iustus Sum Huic Fraternali Societati, magyarul: „Valósággal igaz vagyok e testvéri közösség iránt”, rövidítve: IVISHFS) Skandináviában működő nagypriorátusáról szóló sorozat 3. részét képezi, melynek előzményei a Híradó előző két számának hasábjain…
Tovább
„Folytassuk akkor a vallásossággal!”

„Folytassuk akkor a vallásossággal!”

Portré 2023. december 11.
  Nemrégen jelent meg a Híradó hasábjain dr. Sebestyén Gábor nőgyógyász főorvossal, a stockholmi protestáns gyülekezet világi felügyelőjével készített interjú második része. Mivel még ebben sem értünk kérdéseink végére, a beszélgetést folytattuk 2023 augusztusában. A köztünk lévő korkülönbség ellenére jó…
Tovább

Egyesületek

Beszámoló a Tavaszi Szél Kulturális Egyesület programjairól

Beszámoló a Tavaszi Szél Kulturális Egyesület programjairól

  A Kőrösi Csoma Sándor Program 2023–2024. évi göteborgi ösztöndíjasaként az én feladatom a göteborgi Tavaszi Szél Kulturális…
Téli beszámoló a Pannónia Klubtól

Téli beszámoló a Pannónia Klubtól

  Elmondhatjuk, hogy újra egy sikeres bállal zártuk a tavalyi évet, ami a felnőtteknek szánt programjainkat illeti. Az…
Hírek a SOMIT háza tájáról...

Hírek a SOMIT háza tájáról...

2024. február 9-én délután megnyitotta kapuit a SOMIT első idei tábora, a Téli tábor. A táborlakók már pénteken…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Swish:

Swish


  

 

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

Free Joomla templates by L.THEME