Az idős házaspár nyáron minden délután lement a szabadstrandra, biciklijüket egy fának támasztották, és bementek fürdeni. A férfi türelmetlenül húzta maga után a feleségét, és gorombán nógatta, az pedig kissé félszegen követte őt a vízbe. Azon kevesen, akik ismerték őket, szomorúan nézték a párost, a többi parton és vízben tartózkodó nyaraló pedig furcsálkodva, megütközve bámulta őket. Nap mint nap ugyanaz történt: a férfi nagy sebbel-lobbal behúzta az asszonyt a Balatonba, ráparancsolt, hogy várja meg a kisebb vízben, míg ő úszik pár hosszt beljebb. A feleség láthatóan kétségbeesetten, zavartan, sírva várta a férjét, míg az bent úszott. Kellemetlen jelenet – így értékelte a látottakat a legtöbb fürdőző… Néhányan tudtuk, hogy ennél sokkal többről van szó… A házaspár körülbelül negyven éve, a szezonban mindig együtt jött le úszni – mivel a közelben van nyaralójuk. Mindketten nagyon szerettek úszni, mindig messze a bójákon túlra merészkedtek. A Balaton az életük fontos része volt, nyugdíjas éveikre pedig le is költöztek a nyaralójukba. Néhány éve azonban az asszonynál Alzheimer-kórt diagnosztizáltak és fokozatosan leépült, sorban elvesztette emlékeit. Férje fáradhatatlanul ápolta, és lecipelte a tóhoz, hogy együtt ússzanak. Az asszony azonban úszni is elfelejtett, és félni kezdett a víztől… A férj azonban makacsul berángatta a vízbe – mivel nagyon ritkán, még látni vélte felesége szemében megcsillanni a régi fényt. A nő ilyenkor szeretettel, finoman megsimította vizet, és úgy tűnt, hogy férjét is felismeri. A férfi mindig is úgy gondolta, hogy a Balaton még képes adni pár világos pillanatot a párjának. Hiszen a hullámokban maga is látta a fiatalságuk, az életük emlékeit. Működött, igen… de csupán pár pillanatig tartott… aztán az emlékeket újra elnyelték a hullámok. A férj ilyenkor messzire beúszott, és sírt.

Írta és fotó: Kozsák Rudolf Árpád