Jégkorong kapus, többszörös magyar válogatott, egyben az első magyar játékos, aki az észak-amerikai jégkorong ligák legfelső osztályában játszott (NHL). 2008-ban tagja volt a szapporói jégkorong-világbajnokság győztes csapatának, de részt vett a 2009-es A csoportos jégkorong-világbajnokságon is. Kisgyerekkorban kezdett jégkorongozni, hatévesen már az FTC igazolt játékosa volt. 1997-ben felnőtt magyar bajnoki címet szerzett és kiérdemelte az év jégkorongozója díjat is. Játszott tengerentúli és több európai ország csapatában, azt viszont kevesen tudják róla, hogy gyerek színészként a Józsefvárosi Kamaraszínházban Bendegúz szerepébe bújt az Indul a bakterház című előadásban, de gyerek szinkronszínészként is kipróbálta magát. Szuper Leventével beszélgettem.
B. E. Mesélj a kezdetekről, milyen volt a gyermekkorod? Sok áldozattal járt, hogy eljuss erre a szintre? Egyáltalán mért pont a hoki mellett döntöttél?
Sz. L. Nem volt nehéz, gyerekként nem éreztem áldozatnak, inkább majd felnőttként. Édesapám játszott fiatal korában, aztán a bátyám is, én meg igazából beleszülettem ebbe a sportba. Sokat jártam a tesóm edzéseire, meccseire, aztán megtetszett, fölrohantam a jégre és végül ott maradtam. Ez nem is annyira érdekes, inkább az, hogy mért pont kapus lettem… Önmagában a kapus poszt fontosnak tűnt, meg nem volt belőle sok, vicces volt a felszerelés, olyan nagy és különleges, azt úgy egyből kinéztem magamnak.
B.E. Mit jelent számodra, hogy te vagy Magyarország egyik legnagyobb hoki-tehetsége? Milyen feladatokkal jár?
Sz. L. Lehet feladatként is fölfogni, meg lehet arról beszélni, hogy jó példát mutatni, meg az egészséges életmódra törekedni, meg különböző viselkedési formákat népszerűsíteni, de ezek úgyis maguktól jönnek. Az otthonról hozott érték a fontos, a nevelés befolyásolja az embert, ezt megjátszani nem lehet. Én mindig önmagam hoztam, mai napig nem rejtem véka alá a véleményem semmiről, és ez már gyermekként is így volt. Ami zavart, vagy amiről volt véleményem, azt megmondtam. Nyilván, amikor gyerekeket edz az ember és utánpótlás klubbal foglalkozik, akkor igyekszik a tapasztalatai mentén segíteni őket. Igazából nincs recept rá, csak amit tapasztal az ember, hogy hogy működött vagy az én szüleim hogyan álltak ahhoz, hogy én sportoltam. És valamit csak jól csináltak, mert működött a dolog, úgy gondolom, hogy abból jó néhány dolgot át lehet venni és aztán ezeket próbálja az ember átadni a következő nemzedéknek meg a szüleiknek.
B. E. Tudatos tervezés, készülés volt a céljaid megvalósítása érdekében? Alapvetően egy tervező típus vagy?
Sz. L. Igen, már egész kicsi koromban megfogalmazódott bennem az, hogy én hol szeretnék játszani. 7-8 éves lehettem, amikor édesapámmal néztünk egy hokimeccset és sokat kérdezősködtem, nyilván a meccs közben, hogy kik játszanak stb. Kanada játszott valakivel és hát ugye arról beszéltünk állandóan, hogy Kanadából származik a sport, a világon ott képviselik a legmagasabb színvonalat, én meg kijelentettem, hogy azért fogok edzeni meg dolgozni, hogy egyszer majd Kanadában játszhassak. De volt egy másik álmom is, hogy egyszer Milánóban élhessek, mert én nagyon szeretem a milánói focicsapatot, az AC Milant, és az is kiskoromban volt, hogy néha, amikor tudtunk meccset nézni a tévében, akkor nagyon irigykedtem azokra, akik ott éltek és sok-sok ilyen meccset tudtak nézni, ott volt 70000 ember meg minden, majd 20 évvel később pont a milánói klub keresett meg, hogy szeretnék, ha ott játszanék… És azért így bevillannak az embernek az emlékek régről, hogy hogy is van és a gyerekkori álmot is beteljesítettem azzal, hogy közel laktam a stadionhoz és amikor nem volt meccs vagy edzés, akkor én ott voltam minden focimeccsen és néztem a kedvenc csapatomat. Úgyhogy igen, az álmok valóra válnak, ha az ember komolyan gondolja őket és megvan a szükséges háttér, akarat és szeretet. Ha őszinte álmaid vannak, és teszel értük, akkor valóra válnak.
B. E. Magyarországon milyen a hoki megítélése? Milyen különbséget vélsz felfedezni más országokkal összehasonlítva?
Sz. L. Nehéz erről beszélni. Mármint összehasonlítani lehet dolgokat és nyilván mivel én már gyerekként elhagytam az országot és felnőttként jöttem haza és külföldön váltam felnőtté gyakorlatilag, én az ottani rendszert láttam és tapasztaltam, hogy miért működik, és mik azok a dolgok, amik életben tartják és olyan nagyszerűvé teszik külföldön. Majd amikor hazaköltöztem és sportvezető lettem, akkor ezeket a hiányosságokat láttam, és szerettem volna sok mindent tenni annak érdekében, hogy a megítélése, a nézettsége, az eladhatósága az hasonló legyen, mint külföldön. De idővel be kellett látnom, hogy mi egy speciális országban élünk itthon, megvannak a szokások, megvannak a berögzött dolgok, amik gátat szabnak a javaslatoknak s mivel szókimondó ember vagyok, elég sok konfliktusom is származott abból, hogy ezeken a dolgokon változtatni lehessen. Azért úgy gondolom, hogy a megítélés itthon időszakonként változik. Nagyjából azon múlik, hogy a felnőtt válogatott hogy szerepel, milyen karakteres emberek vannak abban a csapatban. A legnagyobb sikerünk válogatott szinten 2008-ban volt, az A csoportba való felkerülés, egy sima négynemzet tornán – ami félhivatalos mérkőzésnek számított – megtöltöttük a Papp László Sportarénát. Úgy gondolom, hogy ebben lehet mérni egy sportág népszerűségét. Manapság már nem is bérlik ki a Papp László Sportarénát, mert nem telne meg. A férfi válogatott viszont ismét A csoportban fog játszani jövőre, és ez nagyon nagy dolog. Elvan a sportág, én úgy gondolom, a maga kis korlátai, kerítései között.
B. E. Emlékszem, annak idején több meccset is láttunk, öröm volt nézni a csapatot...
Sz. L. Igen, az én időmben az akkor egy szerencsés csapat volt, már csak azért is, mert mi akkor 10 évig együtt játszottunk. A közönségnek is volt ideje megismernie és a szívükbe zárnia minket. Meg hát mi ugyanonnan indultunk, nyitott pályákról, gyerekkorunkban fedett pályát nagyjából csak külföldön láttunk, mi végig nyitott pályán játszottunk télen. Hát a mai gyerekek már nem is nagyon tudják elképzelni, talán poénból kipróbálják, hogy milyen lehet lemenni a tóra hokizni, de mi máshonnan jöttünk és erre nagyon büszkék vagyunk.
B. E. Korábban már említetted a külföldi pályádat, meg hogy tudatosan készültél céljaid elérésére… Mennyire volt az, hogy így hozta a sors vagy bejöttek a számításaid?
Sz. L. Több minden volt az életemben, például zenéltem is elég komolyan, színészkedtem is, iskolába is kellett járnom, ott volt a hoki, és voltak időszakok, amikor nem a hoki volt a legfontosabb, amikor a színházban volt egy nagyobb szerepem, ott kellett próbálni, akkor se iskolába, se hokira nem jártam nagyon, mert akkor arra kellett koncentrálni. Meg ugye ott volt a zene is végig. De úgy gondolom, hogy pont ezek a dolgok hoztak egy olyan egyensúlyt az életembe, hogy nem fásultam bele egyikbe sem. Mindenik fönntartotta az érdeklődésemet, mert vagy ez volt, vagy az volt, vagy amaz volt, a sport, a zene meg a színjátszás valahol ugyanarról szólt, hogy a legjobbat kihozd az egészből azért, hogy szórakoztasd azokat, akik néznek. Ez most mindegy, hogy édesanyámék baráti társasága volt, aki éppen itt volt és nekik zenéltem vagy a színpadon a közönségnek vagy éppen a jégpályán a szurkolóknak. Az hogy szórakoztatás, hogy valaki engem néz, akkor megtisztelem azzal, hogy mindent beleadok és próbálok úgy teljesíteni, hogy az másnak örömet okozzon.
B. E. És ez az alázat, ahogyan te az elkezdett dolgokhoz állsz… Ez mennyire jellemző a mai fiatalokra?
Sz. L. Nem lehet általánosítani, ugyanakkor el kell fogadni, hogy ők teljesen más világban nőnek föl, mint mi. Nekünk nem volt a fejünk tele annyi dologgal és annyi információval, nekünk muszáj volt például türelmesnek lennünk. Vegyünk csak egy tv sorozatot. Ha mi néztünk egy sorozatot, amiből azért a mi gyerekkorunkban olyan sok nem volt, akkor ki kellett várni a következő hetet, ameddig a következő rész megjelent a tv-ben. Ma meg bármi egyből elérhető. Tehát igazából a dolgokért való, hogy is mondjam, sóvárgás, kivárni azt, hogy az ember tényleg olyan dolgokat érjen el, amik igazán fontosak neki, az a várakozási idő, ami egyébként szerintem a legfontosabb. Amit akarsz, ne egyből legyen ott, mert akkor nem fogsz megtanulni küzdeni érte. Ezt talán azzal tudom a legjobban szemléltetni, hogy amikor először jött a lehetőség, hogy kimehetek Kanadába játszani, ’98-ban, akkor még az internet annyira gyerekcipőben járt, nem volt az, hogy én fölmentem a Google-ra, a Google Mapsre vagy bármilyen live kamerára, hogy megnézzem három kattintással, hogy Ottawa hogy néz ki, milyen csapatba megyek, kik vannak ott stb. Nem volt. Én egy olyan világba mentem, ami teljesen ismeretlen volt, fogalmam sem volt arról, – egyszer még gyerekként jártam Kanadában, de hát akkor kb. 2 hetet voltunk ott egy csapattal, szinte végig játszottunk – hogy milyen lesz majd életszerűleg ott lenni, hogy én milyen csapatba megyek. De hát ez tette széppé, az ismeretlenbe való fejesugrás. Most már nincsenek azok a kalandok, mert tényleg bárhova megy az ember, tudja előre, hogy hova megy és mi lesz, mire számítson. És ez szerintem nagyon káros, emlékszem, nekem az baromira jó érzés volt, gombóc volt a torkomban. Még kézzel írott leveleket váltottunk a családdal vagy akár Emesével. És ezt akkor tudod, mindig megvárni, nem volt az, hogy Skype-on beszélünk, kéthetente beszéltünk telefonon, mert nagyon drága volt akkor még a távolsági hívás. Leveleket írtunk, és az mire megérkezett két hét után, már nem volt aktuális, ami abban le volt írva, de az ember várta ezeket és nem az volt, hogy egyből minden ott volt tálcán. Néha jó az ismeretlenbe menni, mert az ember vágyik rá és sok mindent tanul általa.
B. E. Svédország ebben a sokfajta ismeretlenben mennyire volt eltérő ismeretlen?
Sz. L. A svéd lehetőség nagyon jó volt egyébként, vagyis inkább azt mondom, hogy jó lett volna, ha nem sérülök meg a második mérkőzésen. Gyakorlatilag utána két hónapig nem is tudtam játszani, mire felépültem, addigra meg már majdnem vége volt a bajnokságnak. Egy mérkőzést játszottam és az ott úgy meg is szakadt. Sajnos fizikai korlátai voltak annak, hogy Svédországban ki tudjak teljesedni.
B. E. Több interjút is olvastam korábban, és mindenhol látni, hogy milyen szeretettel beszélsz feleségedről, gyerekeidről, a család alapvetően befolyásoló tényező volt döntéseidben. Miért?
Sz. L. Hát nézd, én itt születtem, itt nőttem föl, egy dolog mindig biztos volt, hogy én ide mindig haza szeretnék jönni. Édesanyám is itt született már ebben a házban, soha nem fordult meg a fejemben – pedig szebbnél szebb helyeken jártam –, hogy én ne ide jöjjek haza, amikor vége a szezonnak vagy a kinti munkának. Nyilván ebben nagy szerepet játszott a neveltetésem és a családi háttér is...
B. E. Mivel foglalkozol manapság?
Sz. L. Elsősorban apa vagyok és férj. Igazából most ért véget egy időszak a hokin belül, és egyfajta útkeresésben vagyok, új célok, új motiváció felé kacsintgatok. Amire nem volt időm az elmúlt pár évben, mert folyamatosan menni kellett, most bepótolom, tudok legalább jó sokat a házzal vagy a kerttel foglalkozni, mert nagyon sok olyan dolog van, amire nem volt időm, amikor aktívan dolgoztam, úgyhogy biztosan minden valamiért történik. Ez egy 120 éves ház, a kerttel együtt, úgyhogy itt azért van mindig tennivaló. Áldom ezt az időszakot is, hogy elsősorban férj és apa tudok lenni, mert úgy gondolom, ez a legfontosabb és így érzem jól magam, ha ezek a prioritások. Sokan meglepődnek azon, hogy mit csinálok, mivel foglalkozom, mert mindenki egyből a titulust várja. De én elsősorban itthon vagyok, az vagyok, aki, és csak másodsorban leszek az, aki valahol dolgozni fog.
B. E. Ez milyen szép végszó lehetne, de én még beterveztem egy kérdést, amit szeretnék feltenni, mert anyaként is tapasztalom, hogy manapság egyre jellemzőbb, hogy a szülők sportolni viszik a gyerekeket: egyre több helyre és egyre korábban. Te hogyan látod, mik az előnyei és hátrányai annak, hogy a gyerekek kicsi korban kezdenek el edzeni? Egyáltalán hogyan választanád el a profi sportolást és az egészséges életmódra nevelést?
Sz. L. Hát nézd, én is 4 és fél, 5 évesen kezdtem, bár mondom, az én generációmnak azért volt szerencséje és inkább szerencsének mondom, mert nem volt időnk kiégni. Tehát a jeges szezonunk addig tartott, amíg fagy volt. Itthon novemberben elkezdődött a szezon és tartott jó esetben márciusig vagy februárig és én a hoki mellett csináltam sok minden mást is, még sportban is, teniszeztem, fociztam, kosárlabdáztam. Nyilván a hoki volt a top prioritás, de nekem az a tapasztalatom, hogy az, hogy gyerekként még nincs akkora teljesítménykényszer a gyereken, és színesíteni tudjuk azzal az életét, hogy mást is csinál, gondolok itt a zenére vagy művészetekre vagy bármire, mert úgy fog kiteljesedni majd kicsit később. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha én már 5-6 évesen fedett pályán játszhattam volna és heti négyet-ötöt edzhettem volna, biztos hogy nem lettem volna olyan jó sportember, mert az izmaim, a mozgáskoordinációm, mindenem arra az egy dologra lett volna felépítve. Én a hoki mellett a többi sport révén más izomzatokat, másféle koordinációt is fejlesztettem, ami igazából később tudat alatt borzasztóan hasznos volt a hokinak. Szerintem – nem okoskodás, tapasztalat – egész kiskorban még nem szabad olyan professzionálisan felfogni és teljesítményorientálttá tenni a sportot, hanem lehetővé kell tenni azt, hogy minél többet kipróbáljon a gyermek és attól lesz színesebb, attól tudjuk fönntartani az érdeklődésüket, attól nem fog kiégni tudom is én 13-14 évesen, mert már 5 éves kora óta annyit edzett, mint egy 20-25 éves egész életében sem. Színessé tenni, érdeklődést fenntartani, motiválni, hogy várja, ha az egyikhez kevésbé van kedve, de várja azt, hogy akkor két nap múlva másik edzés. Tessék kivárni, sóvárogni, mert akkor sokkal jobban akarja majd és sokkal jobb lesz a teljesítménye.
B. E. Tökéletes végszó, sokunknak hasznos tanácsokkal. Szuper Leventének pedig ezúton is köszönöm az interjút!
