Honvágy, anyanyelv és zene!

Share

A három összefügg, összefonódik, akarva, akaratlanul hat az emberre.

Édesapám mesélt annak idején a Romániában többszörösen is indexre tett költőről, akit nem csak irredentának, de klerikálisnak is tartottak. Ez utóbbi igaz is volt, hiszen református lelkész volt a 155 évvel ezelőtt született Szabolcska Mihály, akinek nevét ma már jóformán alig ismeri valaki, holott valaha valósággal rajongtak költeményeiért, s vele együtt vallották, hogy „az a költészet, mely nem a nemzet lelkében gyökerezik, nem lehet egyéb ideig-óráig tartó irodalmi eltévelyedésnél”.Csakis kirándulásaink alatt ejtettünk róla szót, és apám meg tanított több versére is. Az egyik mostanában vált kedvencemmé.

A Grand Caféban című versében egy parisi kávéházban ül a költő. A terem tele van fénnyel, ragyogással, jó kedvvel. Az asztalokat fényes urak, ragyogóan öltözött leányok és asszonyok ülik körül. És ebben a messze, messze idegenben egyszerre csak magyar muzsika szólal meg. És erre a szomorúan sírdogáló nótára a költő szíve csordultig megtelik gyönyörűséget termő bánattal. Lelkében felrajzanak a távoli magyar alföld emlékképei, a terem lángjai átváltoznak pásztor-tüzekké. Megtelik lelke a magyar alföld életének kedves képeivel, feltűnnek a délibáb, a csárdák, a nyájak, a ménes, a hazai életnek és földnek egy kis darabja életté elevenül lelkében, mert „szíve van tán a nótának.” De amíg a magyar nóta hangjai ilyen bűvös erővel veszik hatalmukba a költőt, kinek szemei az édes-bús gyönyörűségtől könnyben áznak: a párisi közönség tovább beszélget, nevetgél, mintha nem is hallanák a muzsikát, amely nem szól lelkükhöz, mert szívükben nem ébredt visszhangzat a magyar nóta hallatára. A költő ezt a mély lélektani igazságot intuitív megérzésével utánozhatatlan egyszerűséggel fejezi ki:

Tudja a jó Mindenható,

Mi is azon sírni való.

Hogy a ménes ott delelget

Valahol egy csárda mellett

Csárda mellett.

Tóth Ildikó