A legtöbben úgy vagyunk az 1848-as forradalommal, hogy a lényegét tudjuk: miért tört ki, mit akart a magyar nemzet, hogyan zajlott le, kik voltak vezéralakjai, no meg hogy miért nem koccintottunk 150 évig sörrel mi, magyarok. Kevésbé ismerjük azonban a részleteket: a színhelyeket, az eseményeket, a résztvevőket. Még elmosódottabb az kép, amelyet a forradalom vezéralakjairól - államférfiakról, katonai vezetőkről – sikerült felvázolnunk magunkban. Pedig érdemes a történelmi adatok mögé tekinteni, és emberközelből megismerni az akkori események meghatározó alakjait, hiszen az egyéni sorsuk felidézésével érthetőbbé válik magatartásuk is.

Hadd állítsuk most reflektorfénybe Schweidel Józsefet, az egyik golyó általi halálra ítélt aradi vértanút. A választás azért esett pont rá, mert születésének valamennyire kerek évfordulója lesz ebben az évben: 215 éve, tehát 1796-ban látta meg a napvilágot Zomboron (korábban Czomborszentmihály, Nyugat-Bácskában, ma már Sombor, Szerbiában).

 

 

Apja német származású, Bács-Bodrog vármegyei kamarai főtisztviselő. Iskoláit szülővárosában kezdi, majd 15 éves korától Pozsonyban folytatja. 1815-ben beáll a 4. huszárezredbe ún. Sándor-huszárnak (ezt az orosz-osztrák fegyverbarátság miatt Sándor orosz trónörökösről nevezték el). Itt tanul meg magyarul és itt képzi ki Simonyi óbester az első bevetésre; a Napoleon elleni utolsó, 1815-16-os hadműveletekben ki is tüntetik és hadnagyi rangra emelik. 1818-ban hagyja el Párizst a visszavonuló osztrák csapatokkal, ekkor Galíciába, Tarnopolba rendelik. Itt ismerkedik meg jövendőbelijével, Bilinska Domicellával, egy elszegényedett lengyel nemesi család sarjával, akivel aztán édesapja anyagi támogatásával kelhet egybe (a katotiszt felesége özvegység esetén nem maradhatott ugyanis anyagi bizonytalanságban – ezért kellett házasodáskor, az esetleges életjáradék fedezeteként, komoly pénzbeli letétet fizetni a hadseregnek). Ettől kezve nyugalmasabban telt – ugye, békeidők voltak - az élete. Négy lányuk született (ezekből kettő érte meg a felnőttkort) és egy fiúk, akiből szintén huszár lett, szintén a 4. huszárezredben (és aki aztán 1849-ben szintén Aradon raboskodott, csak enyhébb kimenetellel…).1835-ben kapitánnyá, tíz év múlva őrnaggyá léptetik elő. Főleg Galíciában, itt is Lembergben, de Zomboron, Baján is sűrűn tartózkodik. 1847-ben Bécsbe vezénylik. Harminc év megszakítatlan és érdemekben gazdag szolgálatért birodalmi nemesi címért folyamodott és azt meg is kapta 1848 januárjában.

 

 

Ezt követően felgyorsulnak az események: március 15-én kitör a magyar forradalom; április 7-én a császár kinevezi az első felelős magyar kormányt, ez pedig csapatait hazarendeli (azért, mert a hotvátok, szerbek Magyarország ellen mozgolódnak). A Bécsben állomásozók kevés ideig tétováznak, de aztán Latour birodalmi hadügyminiszter határozott utasítására Schweidel őrnagy (a beteget jelentő gr. Apponyi Károly ezredes helyetteseként) hazavezeti a 4. huszárezredet.(Irodalmunk ide vágó fejezete A kőszívű ember fiai, filmművésztünké pedig a 80 huszár – ez utóbbiban ugyan nem Bécsből, de ugyancsak haza indulnak a külhonban állomásozó huszárok). Schweidelék Pécsig jutnak el, amikor a hadiparancs Jellasicsék ellen, a Dráva mentére küldi őket. A magyarok a horvát bántól hiába kérik a támadásra vonatkozó császári parancs bemutatását; kerülni akarják a fegyveres konfliktust, és visszavonulnak Székesfehérvár irányába. A horvátok egyre inkább benyomulnak az ország belsejébe, és amikor harcot kezdeményeznek, a Velencei tó mellett lezajlik a szabadságharc első ütköztete; ez jelenti a tűzkeresztséget Schweidel huszárainak is. A kimenetelről Petőfitől értesülünk: “fut Bécs felé Jellasics, a gyáva,/seregének seregünk nyomába”. Sweidelt ezredessé és dandárparancsnokká nevezik ki. Néhány nap múlva elindulnak a horvát csapatok után, majd a bécsi forradalom kitörésekor, Kossuth javaslatára és a képviselőház támogatásával, átlépik a magyar határt, hogy a bécsi forradalmárok segítségére siessenek. Bécs alatt megütköznek a nagy osztrák túlerővel – Schweidel itt dandárjával tartalékban marad, sőt, az egyenlőtlen erőviszonyok és csatavesztés láttán biztonságos helyre vonja vissza huszárait. Az osztrák előrenyomulás - tábornokká való kinevezése ellenére is - elkedvetleníti és megbetegíti; december és május között betegállományba vonul. A tavaszi hadjáratba új lendülettel veti bele magát; megkapja a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályú kitüntetését; előbb Pest városparancsnokává nevezik ki, aztán a kormányszékhely parancsnoki tisztje lesz Debrecenben, Szegeden, majd Aradon. Az oroszok előtt a fegyvert Szöllősnél teszi le, innen szállítják az aradi hadbíróság elé. 

 

Schweidel József raboskodása alatt naplót írt, augusztus 25-től egészen október 5-ével bezárólag. Szívszorító követni – az “Endlösung” ismeretében – az eseményeket. A magas rangú katonatiszt kezdetben kedélyesen zúgolódik: “27-én reggel felöltöztem – szolgáról szó sincs, a csizmám három nap óta tisztítatlan, mocskos –, vártam a főporkolábot; ki is nyitották az ajtót, de reggeliről semmit sem mondtak; ittam tehát egy korty bort, ettem egy falat kenyeret; nemsokára visszajött a porkoláb, és bejelentette, hogy kihallgatásra fognak vinni. Egyenruhát öltöttem tehát, és örömteljes nyugtalansággal vártam, milyenek lesznek sorsom irányítói, emberek-e vagy tigrisek”. Eleinte jobban aggódik értékes lovainak a sorsáért: “…beszéltem velük a két lovam dolgáról, és megtárgyaltuk a módokat, hogyan szerezhetném vissza a sárga meg a pej lovamat. 25-én ugyanis Piller+ főhadnagy a Császár könnyűlovasezredből* megszólította Albertet, és megkérdezte, hogy nem adnám-e el neki ezt a két lovat nyolcszáz forintért. Nekem nagyon jól jött ez az üzlet, de megpróbáltam még legalább száz forintot kapni értük”. A környezet hozzáállása egyre szigorúbb, elszigetelőbb, titkolózó, néha cinikus: “Ma délután nagyon szellemes módszert vezettek be azoknak a szobáknak a megjelölésére, amelyekben vagyunk, tudniillik az ablakrácsra egy nagy szalmacsóvát kötöztek, talán azért, hogy az őr fokozottabban figyeljen ezekre a helyekre, talán azért, hogy személyünket megalázó fényben tüntessék fel.” Vagy: “Az őrizet egyre szigorúbb, most már csak az hiányzik, hogy vasra verjenek bennünket, és az ablakokat bedeszkázzák”. Fázik, és pénzért sem kap tisztességes ételt, de ebbe aztán lassan beleszokik.

 

 

Néha felemlegeti az ellene felhozott vádakat, és meg is cáfolja azokat: “miért nem beszéltek nyíltan a hűséges tisztekkel? Ha Bécsben, elindulásunkkor elláttak volna a szükséges utasításokkal és parancsokkal, ha figyelmeztetnek a minisztérium előtt már ismeretes körülményekre, vagy legalább…parancsot küldenek, hogy embereinkkel együtt a legmagasabb uralkodóház ellen elkövetett hűtlenség és esküszegés bűntettébe esünk, ha horvátok ellen, a magyar országgyűlés határozatainak, a Honvédelmi Bizottmánynak, a minisztériumnak engedelmeskedve ezután is harcolunk, akár osztrák, akár magyar területen; ebben az esetben én is, és az ezredből még vagy harmincan nyomban Bécsbe mentünk, mindent kockáztattunk volna”, ám végig reményedik egy jó kimenetelben: ”szeptember 26. Délelőtt kilenc órakor bejött a porkoláb, és jelentette, hogy most lesz a haditörvényszék! Csak az tudja és érezheti, milyen fontos pillanatot jelent a haditörvényszék szó kimondása egy becsületes öreg szolga, egy családapa, egy férj életében – aki szeretett feleségének boldoggá tételét tartotta legfontosabb, egyetlen céljának –, csak az tudhatja, akit baljós végzete ártatlanul, tiszta, szeplőtlen lelkiismerettel, makulátlan becsületességét mindig szem előtt tartva lökött szerencsétlen, szörnyű helyzetébe, taszított a zűrzavarba akarata ellenére. Nyomban kész voltam, és béketűrőn mentem végig a folyosón, és már kinn találtam több bajtársamat Aulichot+, Poeltenberget, Törököt, Láhnert, Knezicet, Gáspárt, Leiningent, Lázárt, Damjanichot, Nagysándort, Dessewffyt, négy és fél hosszú hét után most láttuk egymást először viszont, mi, sorstársak. A haditörvényszéki tárgyaláson csak a vallomásunkat olvasták fel, de mert ezt egyenként tették, eltelt vele az egész délelőtt, jó alkalmunk volt rá tehát, hogy beszélgessünk a folyosón. Ha ma vagy holnap felterjesztik a haditörvényszéki iratokat, 4-éig megtudhatjuk a határozatot. Adja Isten, hogy kedvező ítélet legyen!” Így október 4-én: ” Végre felvirradt az igazság, a fény, a szabadulás napja. Ma, ma mondják ki a nagy szót, az uralkodó kegyelmének szavát – Isten áldja meg és segítse szakadatlan!”.Aztán október 5-én: ”Nem kételkedem benne, hogy ma halálra fognak ítélni (még az is lehet, hogy kötél általira), de harmincöt évi szolgálatomra való különös tekintettel tízévi várfogságra fogják módosítani. De erről még később.” Végül és legutoljára pedig ezt írja: ”Zárom ezeket a sorokat, és remélem, hogy október 6-án örvendetesebb érzésekről számolhatok majd be. Ezt a három ív papírt, amelyen hűségesen megírtam aradi fogságomat, adják át feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába” – itt már maga előtt sem bevallottan, de végrendelkezik, és a maga száraz és tárgyilagos módján, de – a feleségére gondolva – egy pillanatra elcsukló hangon beismeri, hogy a siralomházból nem lesz kiút.

 

Rabtársai – amint az leveleikben olvasható - elsősorban drága hozzátartozóikban igyekeztek tartani a lelket. Enyhébb büntetésben vagy az amnesztiában reménykedtek, önámítástól mentesen. Az emberi természet törvénye szerint a remény az utolsó percig élt bennük (az ember “imádkozik, aggód, remél”, ahogy azt Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok is megfogalmazta egyik levelében). És akik az utolsó pillanatban megértették, hogy nincs visszaút, olyan fenségesen tudtak szólni Istenhez, hazához, feleséghez, utókorhoz, hogy az szinte természetellenesen – vagy természetfölöttien – halálmegvető, és a legyőzött dicsőségét hírdeti.

Schweidel József kivégzése előtt mondta: ”A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot”.Gondolatai a forradalmárrá érett katona jövőbe vetett hitéről és bizakodásáról tanúskodnak.

 

Ónodi Erika