Concerto di Roma

Share

Feleségemmel Rómában voltam. Az utolsó előtti hajnalon földrengésre ébredtünk, amely tőlünk 100 kilométerre sok embert megölt és sok házat elpusztított. Hazatérésünk reggelén felszálltunk a buszra, amely a reptérre vitte csoportunkat. Tizenegy napunk alatt minden kirándulás előtt ugyanott várt minket, de most rendőrök jöttek és megbüntették a sofőrt, mert nem vette figyelembe a PARKOLNI TILOS táblát. A papírok kitöltése közel 20 percig tartott. Egyre nagyobb volt az izgalom, de gépünk felszállása előtt így is sok időnk maradt a nézelődésre. Bementünk néhány üzletbe, de vásárlás nem volt, mert mindent drágábban kínáltak, mint a városban.

Egy idő után úgy tűnt, mintha valaki zongorázna. Hallani azt, hogy nem hangszóróból jön a zene. Mire megtaláltuk, már nem ült senki a hangszernél. Az impozáns, fekete zongora felnyitott fedővel tiszteletet parancsolt. Előtte egy tábla: Play me. Engedelmeskedtem a táblának és zongoráztam. Ebből éltem egész életemben és ezért soha nem szóltak rám. Római reptér, hát csupa olasz dalokat játszottam.

Az utolsó számnak élénk, tüzes hangulatú nápolyi dalt választottam. A hatásos befejezés után felálltam, megemeltem szalmakalapomat és enyhén meghajoltam. Szép tapsot kaptam. Na, nem volt ováció, de a taps kellemes volt. Láttam, ahogyan a még tapsoló eladók sietnek be a boltjukba folytatni a munkát, hiszen nem történt különösebb, minthogy a római reptéren, valaki ismert olasz zenét játszott.

Ki más, mint egy olasz zongorista?                                                     

Már otthon, napokkal később jutott eszembe: milyen kár, hogy meghajláskor, magamra mutogatva, nem kiáltottam a tapsolóknak:

-         Ungarese!

(A játszott dalok címe: Oh, sole mio, Szorentói szerenád, Mamma sol tanto felice, Toselli szerenád, Funiculi, funicula)

Maróti László