1956-ra emlékeztünk a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör ünnepi összejövetelén. Évente tisztelgünk a forradalom hősei előtt. Néha zenével emlékezünk, néha vendégségbe hívott magyar színészek segítségével, akik az akkori dicső-szomorú eseményeket elevenítik fel. Ez alkalommal a Kiskunhalasról származó KCSP-ösztöndíjasunk, Szőnyi Dorottya jött el hozzánk és állt a szép számmal megjelent közönség elé. Nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel beszélt arról, hogy az ötvenhatos események milyen nyomot hagytak a magyar irodalomban, de a legtöbb újat az ismert és feledésbe merült költőinkről, íróinkról kaptuk, azokról, akiket a véres napok idején és a börtönökben sem lehetett elhallgattatni. Valóban sok új ismerettel gazdagodtunk, hiszen a bebörtönzöttek neve és írásai sokáig teljesen ismeretlenek voltak előttünk.
Megkértem Szőnyi Dorottyát, hogy meséljen egy kicsit többet azokról, akiket a győztesek törölni akartak irodalmunkból. Az alábbiakban Dorottya gondolatait olvashatjuk.
Az irodalom és a történelem mindig is szorosan összekapcsolódott egymással – mindig is kölcsönösen formálták egymást, és a legnagyobb művek gyakran a legtragikusabb történelmi időszakok során születtek. Ez a magyar irodalomra különösen igaz – gondoljunk csak 1848-ra. Az 1848. március 15-i forradalom eseményei mindannyiunk fejében összekapcsolódnak Petőfi Sándor alakjával. A Nemzeti dalt csaknem minden magyar gyermek ismeri, aki betette a lábát az általános iskola első osztályába.
Az 1956-os forradalommal viszont már nehezebb dolgunk van. Talán azért, mert túl hatásos volt az azonnal lecsapó cenzúra, vagy talán azért, mert még túl frissek a sebek, de az ebben az időszakban született művek kevésbé ismertek, és kevesebbet beszélünk 1956 irodalmi hőseiről. Egy biztos: az a kitartás, az a dacos büszkeség és erő, melyet íróink és költőink azokban a sötét napokban tanúsítottak, semmiképpen sem feledhető.
A Magyar Írók Szövetsége – mely elvileg állami felügyelet alatt működött – november 2-án kiadta az Irodalmi Újság híres forradalmi számát, amelyet azóta is a forradalom egyik legfontosabb dokumentumaként tartanak számon. Ebben a lapszámban olyan versek jelentek meg, mint Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye vagy Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című műve, amelyet több irodalmár is 1956 Nemzeti dalaként emlegetett.
Azonban egészen más körülmények között is születtek versek a Rákosi-korszakban. Számos költő került ugyanis a politikai foglyok számára fenntartott váci börtönbe. Itt egy egészen különös költői kör alakult ki: a Füveskert-csoport, mely a börtönkápolna előtti füves kertről kapta a nevét. Itt találkoztak és osztották meg egymással a börtöncellák sötétjében írt verseiket a jogtalanul bezárt művészek. Sokszor toalettpapír-cafatokra körmölték le műveiket, vagy csupán egymásnak mondták fel őket, abban reménykedve, hogy egyszer napvilágot látnak majd költeményeik. Ezek közé a költők közé tartozott többek között Beri Géza, Tóth Bálint, Tollas Tibor és Gérecz Attila is.
Ha Tamási Lajos Piros a vér című verse is 1956 Nemzeti dala, a legtöbben Gérecz Attilát hasonlítják Petőfi Sándorhoz a forradalomban betöltött szerepe és attitűdje alapján. Gérecznek regénybe illően kalandos élete volt. 16 évesen, 1945-ben Németországban hadifogságba esett, és csak egy évvel később érkezhetett haza – napra pontosan az ’56-os forradalom kitörése előtt tíz évvel, 1946. október 23-án. Versenyszerűen sportolt, 1949-ben már a magyar öttusa-válogatott keret tagja volt. 1950-ben összeesküvés vádjával letartóztatták és 12 évnyi fegyházi fogságra ítélték a váci börtönben. Itt ismerkedett meg a költészettel, első versét 1954-ben írta.
A börtönben ismeretséget kötött költő rabtársaival, akik tehetségét látva további művek írására biztatták. 1954-ben kiöntött a Duna, az öttusás úszó Attila pedig a káoszban kiszökött a börtönből, nemes egyszerűséggel átúszta a túláradt folyót, és Budára menekült. Sajnos valaki hamarosan besúgta, ezért három nap után ismét bebörtönözték, de ezúttal már a Budapesti Országos Börtönbe vitték és hónapokig sötétzárkában tartották. A bírósági jegyzőkönyv tanúsága szerint így védekezett: „Azért nem érzem magam bűnösnek, mert a szabadság utáni vágy minden emberben olthatatlanul él, s gondoltam, hogy azt nem büntetik.”
Gérecz Attilát a felkelők 1956. október 30-án szabadították ki a börtönből. Ezután csatlakozott a szabadságharcosok csapatához. November 4-től részt vett az utcai harcokban. Időközben eljegyezte rá évek óta hűségesen váró kedvesét, Drechsel Máriát is. Megjárta a Blaha Lujza téri, majd a Dohány utcai hadállásokat is, ahol minden küzdelemben részt vett. Mindennap jutott rá ideje, hogy egy telefonfülkéből felhívja édesanyját. November 7-én is így tett. A Rókus kórházhoz sietett. Itt Attila két szovjet tankot is kilőtt, de egy harmadikból halálos lövés érte. Ekkor 26 éves volt.
Verseit nyugaton az 1950-es évek vége óta publikálta Kecskési-Tollas Tibor. Itthon hosszú évekig nemhogy olvasni nem lehetett műveit, még nevének említése is szigorúan tilos volt. Első verseskötetét Magyarországon 1991-ben adták ki: Gérecz Attila, a költő – 1956 mártírja címmel. Leghíresebb versei közé tartozik Az ítélet, melyben a költő egy börtönben átélt szörnyűségről, egy barátja kivégzéséről ír, és a Boldog Özséb-himnusz, melyben a forradalom győzedelme mellett tett reményének ad hangot.
Ezúttal is köszönjük Dorottyának ezt az izgalmas összefoglalót. Reméljük, svédországi munkálkodása során még többször is találkozunk!
Kérdező: Maróti László, Göteborg
