A mi családunkban mindenki kedveli a kutyákat. A legjobban azt a csupaszőr, kedves okos magyar fajtát, a pulit. Az egyik falun élő rokonunknál, Pista bácsinál szerettünk bele. Először a kinézése tetszett meg nekünk, aztán mikor  Pista bácsi mesélt ennek a fajtának a tulajdonságairól, akkor megtanultuk tisztelni is ezt az ősi kutyafajtát. A pulit terelőkutyának használták, és a zord körülmények, a kemény munka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné tette. Megszokta az önálló munkavégzést, és azt, hogy a gazdájának minden szavát lesse. Egyénisége elbűvölő. Kedveskedő, családszerető, különösen a gyerekeket kedveli. A kertes házak kitűnő őrzőjének és barátnak egyformán alkalmas jószág. Mi is egyre több jó tulajdonságot fedeztünk fel Pista bácsi kutyájában:

 

 

Erről a kutyáról el lehet mondani, hogy csak éppen beszélni nem tud! – mondogattuk.

Szóval a puli mindnyájunkat meghódított, és úgy éreztük, nem élet az élet egy ilyen kutya nélkül! Különösen apu és én lelkesedtünk a gondolatért. De anyu azonnal elutasította a kutyatartás lehetőségét:

 

- A puli szőrének igen átható szaga van, azt városi lakásban nem lehet tartani! És egyébként is, véleményem szerint lakásban bármilyen kutyát tartani kínzás! Gondoljatok csak bele, annak az állatnak mozgás kell, friss levegő, lenne lelketek bezárni őt?

- Nem is a lakásba szeretnénk tartani, hanem a nagytatáék házánál. Gondolj bele anyu, milyen jó lenne, amikor mi nem vagyunk ott, akkor a puli vigyázna rájuk, és… és nem lennének egyedül!

De nem, és nem. Anyu sehogyan sem volt hajlandó erről a kérdésről tárgyalni. Egyik nap apu nagyon titokzatos arccal hívott ki a konyhába:

- Képzeld el, a munkahelyemen annyit meséltem a pulikról, hogy az egyik munkatársam megkérdezte, ha megfial a pulija, igényt tartok-e egy kölyökre? Én először csak annyit dadogtam, hogy nem is tudtam, hogy van pulija, és aztán nagy lelkesen azt mondtam, hogy kell, persze, hogy kell! Most mit csináljunk? Valahogy meg kell győznünk anyádat, hogy ide hozhassuk. Aztán nyáron levisszük falura.

Anyu nagyon nehezen adta be a derekát. Én mindent megígértem: nagyon jól fogok tanulni, hogy a sportot sem mulasztom el, sőt, még azt is megígértem, hogy rendesen gyakorolok a zongorán. Végül azt mondtam, hogyha megkaphatjuk a kiskutyát, lemondok minden más karácsonyi ajándékról. 

 

- Rendben van! Egy hónapig kutyatartó-próbát tartunk. Ha azt kiálljátok, nem bánom, hozhatjátok azt a szerencsétlen ebet.

Nem is kérdeztük, miből áll a „próbakutyatartás”, lelkesen ígértünk meg mindent. Olyan boldogok voltunk, hogy este alig tudtunk elaludni. Mikor anyu bekopogott, úgy éreztem, csak éppen egy perce aludtam el, hiszen még alig hajnalodott:

- Bazsó, felkelni! Le kell vinni sétálni a kutyát! És legalább egy fél óráig!

- Miféle kutyát? – értetlenkedtem

- Hogy-hogy milyen kutyát? Már el is felejtetted?  Hát a próbakutyát!

Apu már várt. Álmosan, morcosan. Egymásra néztünk és elnevettük magunkat. 

- Gyerünk!  

 

Egész novemberi hónapban „sétáltattuk a kutyát”. Lassan beszereztünk mindent, ami a kiskutya fogadásához szükségesnek éreztünk, és vártuk a hírt, mikor születik meg. Végre eljött a nagy nap. A pulimamának öt kiskutyája lett. Apu megbeszélte a tulajdonossal, mikor menjünk a nekünk ígért kölyökért. A megbeszélt napon éppen iskolai kirándulásra kellett mennem, nem tudtam elkísérni, de mikor apu estére megérkezett, már én is otthon voltam. Nagy meglepetésünkre a kutyaszállító kosárban nem egy, hanem két kiskutya volt. Az egyiknek koromfekete volt a szőre, a másiké hófehér!

- Ezt a fehéret ráadásnak adták - mentegetőzött apu. - Sokkal gyengébben fejlett, mint a többi, nem kell senkinek, gazdái nincs mit csináljanak vele.

 

Erre én sem számítottam, de hát ahol egy kiskutya felnő, felnőhet ott kettő is, nem igaz? Egész este könyörögtem anyunak, hogy megtarthassuk mind a kettőt. A fekete neve Kormos lett, a fehéré Hógolyó. A fekete jó étvágyú, dundi, erős, élénk, a fehér soványabb, vinnyogós, félénk kiskutya volt. Azt hittük, azért nem eszik eleget, mert fél az erőszakos testvérétől, ezért megpróbáltuk külön tálban tálalni az ételt. Csakhogy akkor egyáltalán nem evett! Csak szaglászta az ételt és vinnyogott, megpróbált mindenképpen a testvéréhez férkőzni. Engedtünk a kívánságának és egy tálban tettük az ételt eléjük, és ezzel családunknak meglett a napi szórakozása. Az evésnek egész kis szertartása lett. Kormos féltékenyen vigyázott arra, nehogy a testvére lépjen először a tálhoz. Mikor közeledett az etetés ideje, Kormos szembefordult a testvérével és ugatott egy sort. Az ugatás halk morgássá alakult, aztán még vakkantott egyet-kettőt és peckesen ellépdelt. Hógolyó figyelmesen hallgatta-nézte a produkciót, mely kutyanyelven bizonyára azt jelentette, hogy ne tolakodjon, húzza meg magát. Bizonyára ezt jelentette, mert mikor eléjük tettük a tálat, Hógolyó nem az ételt, hanem a testvérét figyelte, s csak akkor lépett ő is közelebb, mikor Kormos már elkezdett enni. Nőttek, fejlődtek szépen, a családunk minden tagja rászokott a hajnali ébredésre, sokszor sétáltattuk hármasban a kutyákat. Mire megjött a nyár, már majdnem elérték a felnőtt-kutya méretét. Kormos igazi vezéregyéniség maradt, Hógolyó meg jól érezte magát az alárendelt szerepben. Anyunak tényleg igaza volt, a puliknak a lakásban erősen érződött a szaga, de apuval ezt csak vonakodva és néha ismertük be. Nyáron aztán minden megoldódott, a két pulit elvittük nagyapáékhoz, ahol a nagy kertben, udvaron kedvükre futkározhattak. Mikor vége lett a nyaralásnak, és a kutyák nélkül hazatértünk, egyikünk sem mondta ki, de mindhármunknak nagyon- nagyon hiányzott Kormos és Hógolyó. 

 

Hajnalban kopogtattak az ajtómon:

- Bazsó, igyekezz! Megyünk kutyát sétáltatni! 

Bár igazán álmos voltam, mégis boldogan ugrottam ki az ágyból, gyorsan megmosakodtam, felöltöztem, hiszen anyu kitalálta azt, amit a legjobban hiányoltam. A hajnali együtt-sétálás örömét! 

 

Boldog karácsonyi ünnepeket, gazdag angyaljárást kívánok!

Bazsó

A történetet szerkesztette, a helyesírási hibákat kijavította: Ildikó néni