A gyerekeknek igen szokatlan volt az a hőség, mely Magyarországon fogadta őket. Tünde és Oszkár dél-Svédországban élnek, s ott igen ritkán emelkedik a hőmérséklet 25-28 fok fölé. A repülőútjuk kellemesen telt, Budapesthez közeledve a pilóta bemondta, hogy a városban 38 fokos meleg van.

-         Nagymama, ez sok? – kérdezték nagymamájukat.

-         Persze, hogy sok. Előre megmondtam, hogy meleg lesz. De kibírjuk azt az egy-két napot a városban, aztán utazunk a Balatonra! Ott is meleg van, de a tó vize hűvös, majd meglátjátok, milyen kellemes lesz!

-         A víz miért hűvös, ha a levegő ilyen meleg? Nem tudja a napocska a vizet is felmelegíteni? – érdeklődött Tünde.

-         Nem a nappal van baj, melegíti ő a vizet is szorgalmasan, de a víz sűrűbb, mint a levegő, így lassabban melegszik fel. No meg a Balaton egy különleges tó. Úgy tudom, sok olyan forrás táplálja, melyeknek a vize olyan, mint a buborékos ásványvíz, szénsavas. A pici buborékok a bőrötökre tapadnak, ezek okozzák a hűvös érzést – magyarázta nagymama.

Úti céljukhoz érkezve elfoglalták szálláshelyüket, jóformán ki sem pakolták a bőröndöket, csak a fürdőruhákat szedték elő és aztán - Irány a Balaton! – felkiáltással leszaladtak a partra. Nagymama helyet keresett a napozóplédeknek, s letelepedett az árnyékba. A Balaton vize szinte hidegnek hatott, a gyerekek kissé borzongva merültek bele. Néhány perc múlva már boldogan úszkáltak a selymes tapintású vízben. Lebuktak, fröcskölték egymást, versenyeztek, melyikük bír tovább a víz alatt maradni. Nagymama mosolyogva figyelte őket. Egyszer csak azt vette észre, hogy Tünde kissé riadt arccal igyekszi ki a partra.

-         Mi a baj? Kagylóba léptél?

-         Nem, hanem láttam egy kígyót. Amikor kidugtam a fejem a víz alól, pont szembe találkoztam vele.

-         Vízisíkló lesz az, idetévedt valahogy, de hamarosan elúszik, ő jobban fél az emberektől, mint azok tőle. Gyere csak, mutatok valamit. Látod, a parthoz közeli sekélyebb vízben rengeteg apró halacska, békaporonty úszkál, ezekre vadászva tévedett ide a siklócska.

Ám nagymama volt az, aki tévedett. A sikló nem menekült el, ott maradt a fürdőző gyerekek között. A furcsa az volt, hogy mindig csak Tünde találkozott vele. Igaz, hogy az első találkozáskor mindketten megijedtek, de ahogyan teltek a napok, és egyre gyakrabban találkoztak, egyikük sem riadt meg. Elúsztak egymás mellett, de olyan is előfordult, hogy egy irányban úsztak, kis távolságban egymástól. A gyerekeket egyre jobban érdekelte a sikló élete, de nem elégedtek meg a nagymama szűkös magyarázatával.

-         Nagyi, inkább mesélj róla!

Így lett aztán az esti mesék témája a kis kígyó. Egyik mesében ő volt a balatoni kígyókirály legkisebbik, pajkos, kíváncsi kisfia, a másikban az angolnák által elrabolt egyetlen leánya, a harmadikban a gonosz mostoha üldözte el a fürdőzők közé, aztán volt olyan mese is, ahol a balatoni Szélvihar haragudott meg egy karcsú nádszálra és változtatta kígyóvá, meg lett belőle elvarázsolt hercegnő, akit csak egy békafiú csókja tudna újra emberré változtatni. Mire véget ért az üdülésük, a gyerekek „mindent” tudtak a kis kígyócskáról, mely továbbra is ott úszkált a gyerekek között, csöppet sem félve tőlük, ezzel is bizonyítva, hogy a nagymama meséiben sok az igazság, mert ki hallott már ilyen bátor vízisíklóról?

Mikor eljött az elutazás napja, még lesétáltak a partra, elbúcsúzni a Balatontól. Tünde egészen a móló széléig merészkedett, figyelmesen nézte a vizet, majd boldogan felkiáltott:

-         Ott van! Látjátok, érzi, hogy elmegyünk és jött elköszönni tőlünk. Szia, Kígyó-királykisasszony! Viszont látásra!

Hogy hallotta-e, értette-e a kis sikló Tündét, azt nem tudom, de azt tanúsíthatom, hogy a fejét kiemelte a hullámokból, és mintha helyeslően rábólintott volna.

Tóth Ildikó