Felfelé

Tavaly október végén, az egyik utolsó enyhébb, napfényes délelőtt úgy döntöttem, elvonatozom Szárra, hogy aztán a nyáron megismert településről az erdők felé vegyem az irányt biciklimmel. Lassanként beköszöntött az ősz, rövidülnek a nappalok, hűvösebbek az éjszakák, színt váltanak a lombok, mielőtt lehullva avarrá válnak. A napi munkába ingázáskor végigkövethettem, ahogy a Szemlőhegy városrész fái egyre színesednek. Ilyenkor különösen erős vágy költözik belém – kijutni az erdőbe.

Eszembe jut minden ősz – mikor Jósvafőn szaladgált a hucul ménes a lemenő, őszi nap sugaraiban, vagy a „bükki kövek” vidékén, az aranyló fák közt megbúvó Bélapátfalvai Ciszterci Apátság, az Upponyi-hegység sziklaszirtjei, Pannonhalma, az Apátság fehér falain egymásba fonódó, vöröslő vadszőlőindák. Még a nyáron fedeztem fel a Vértes–Velencei-hegyvidék egy szeletét, már akkor átvillant bennem a gondolat, hogy ide ősszel vissza kell majd térnem, hogy újra lássam a tájat – másik díszlettel.

Végtelen

Kelenföldről gurult ki a vonat, s röpke fél óra alatt Száron találtam magam. A vasútállomásról a Terv út irányába indultam – pár száz métert kellett csak a faluban tekernem, az Erdőalja utca nevéhez híven rögtön a piros turistajelzéssel ellátott erdőbe vitt. Barangolásomat egy jelzés nélküli földúton folytattam a Meszes-hegy felé.

Reflektorfényben

Hétágra sütött a nap, így rögtönzött pikniket tartottam a föld­út mellett. A reggeli elköltése után merengtem még egy kicsit, élveztem e kései meleget, s ekkor bukkant fel az egyetlen ember, akivel a túra során találkoztam. Egy húszas éveiben járó fiú volt az. Szemét lesütve, köszöntésemet fogadva haladt el mellettem. Megmagyarázhatatlan módon belém hasított egy különös párhuzam – az egyre távolodó alakban saját magamat láttam úgy 10 éve. Távolodó alak, távolodó ifjúság. A nyár után ősz. Körforgás. Válaszként vagy puszta intermezzóként néha lehullott mellettem egy-egy megkopott levél. Nehéz volt rászánni magam az indulásra, mert a nap marasztalóan meleg sugaraival, nagy erővel a földre szegezett. Akárcsak a farkas kalandból hazalátogató Toldi, miként György katonáit a ruhájuknál fogva, saját dárdájukat használva rögzítette a földhöz. Aztán mégiscsak erőt vettem magamon, összecsomagoltam a gondolataim, s folytattam utamat – felfelé. A haladást az tette igazán nehézkessé, hogy kisebb-nagyobb kövek feküdtek a földön, de ugye már takarásban, az avar alatt. Így körültekintően kellett manővereznem, nehogy esés legyen a vége vagy valamilyen kár a biciklimben. Valami motozás jött a sűrűből, egy muflonpár ugrott ki onnan – olyan ritkán van szerencsém a vadonban ehhez a csavart szarvú vadállathoz! Eszembe jutott, hogy betelepített, nem őshonos fajról van szó. Ettől függetlenül jó kiegészítői az itthoni tájnak. A Böske-réten találtam egy vadászlest – felmásztam rá, hogy segítségével a táj fölé emelkedhessem. A stabil les fáit vaspánt fogta össze, melybe monogramok, évszámok, szimbólumok voltak vésve. Az egyiken ez állt: 1994. X. 22. Tatabánya. Szinte napra pontosan 27 évvel ezelőtt vésték a vasba e jövő számára küldött üzenetet. Pontosabban önmaguknak (K. J.; K. L. és M. A. – ezek a monogramok voltak olvashatók) állított mementót.

Önportré biciklivel

A Pintéri-erdőrész felé keskeny, meredek út kaptatott – váratlanul felváltották a tölgyeseket a bükkösök. Mennyire más hangulat! Természetesen nem mellékes körülmény, hogy akkor érkeztem ide, mikor a párás levegőbe reflektorként hatolt a napsugár – a csupasz törzsek, kopaszodó ágak árnyjátékához kölcsönözve fényt. A bükk levelei sallangmentesen hevertek a földön, s határozottan kevesebb is volt belőlük.

Terv út

Azt hittem, ezek után már nem jöhet több csoda. S ekkor a Pintéri-erdőrészbe értem. Velem szemben a semmibe vesző út állt, a szélén aranyló fákkal. A frissen hullott avaron biztos kézzel játszott a napfény, végre olyan állapotba kerültem, mikor nem létezik más, csak a természet és én.

Őszi pompa
A térképen kinéztem Körtvélyest, melynek 480 méteres magaslatán kilátót jeleztek. Még szerencse, hogy biciklivel voltam, s nem gyalog kellett megtennem ezt a(z utólag) kitérőnek bizonyult utat. A Körtvélyes nem egy olyan hegytető, ahonnan körbepásztázhatjuk a tájat, ugyanis erdős terület. Habár a 24 méter magas, szürke, karcsú, gyárkéményszerű betonhenger, azaz a hajdanvolt geodéziai mérőtorony fölébe emelkedik a tájnak, a következő felirat olvasható rajta: „Felmenni tilos, életveszélyes” – habár nyitva volt az ajtaja, nem kockáztattam meg a mászást pár kép miatt. Lepergett előttem, hogy egy súlyosan korrodálódott vaslépcsőfok elroppan alattam, s a sötét torony mélyére zuhanok. Annyit meg nem ér…
Annak magunk elé képzelésében, hogy milyen látvány is fogadna a torony tetején, a Természetjáró weboldal Körtvélyes (Kilátó-hegy), geodéziai torony nevű bejegyzése segít:

Látványos

„A Vértest északnyugat-délkeleti csapásirányú szerkezeti árkok tagolják. Az egyik ilyen árok határolja el a Nagy-Csákány apró platóját a hegység nyugatabbra fekvő tömegétől. Éppen itt, a völgyperemen, annak is legnagyobb magasságot elérő pontján áll a torony. Tetejéről szépen felmérhetők a Vértes tájképi adottságai: enyhén hullámzó, szétterülő fennsíknak látjuk a hegységet, melyet mintha megfosztottak volna csúcsaitól. Nincsenek elkülönülő, környezetük fölé tornyosuló bércek, sem a nézőpontunkból érzékelhető, hosszanti futású völgyek. A hullámok mögött csak sejthetjük a – valóságban létező – merőleges futású árkokat, völgyeket. Amerre nézünk, a Vértesben mindent erdő fed. A kezeléstől, korábbi és nemrégiben végzett tarvágásoktól mozaikos, „foltos” erdő nem éppen szívderítő látvány, természetellenes egyhangúságát pedig csak a közeli vadföldek törik meg. Dél felé az alattunk futó völgy végét és a Velencei-hegységig tartó sík területet láthatjuk. Budapest felé fordulva a főváros röghegyei uralják a horizontot tiszta időben. Ellenkező irányban a Gerecse legmagasabb részei nőnek a vértesi erdőtáj fölé.”

Geodéziai mérőtorony

Hosszú lejtmenet következett – olykor meg is kellett állnom kisebb szünetet tartani, hiszen éreztem a tárcsafék-betét felhevült szagát. Nem szerettem volna leégetni. Azóta már azt is tudom, hogy Szárliget közelében van egy Körtvélyesi kilátó nevű, biztonságosan megközelíthető panorámapont. Szóval mindenképpen lesz miért visszatérni…

Írta és fotók: Antal József