Beszélgetés Molnár-Veress Pál svédországi magyar lelkipásztorral

Share

Tiszteletes Úr, nemrégiben a Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetésben részesült az észak-európai magyarság lelki gondozása mellett anyanyelvének, kultúrájának és identitásának megőrzése iránt is elkötelezett, több évtizedes szolgálata elismeréseként, amihez ezúton is gratulálok. Hogyan és mikor értesült a kitüntetésről, mennyire érte meglepetésként az elismerés?


MVP: - Idén van hatvan éves évfordulója annak, hogy 1957-ben megalakult a svédországi magyar protestáns gyülekezetek közössége. Úgy vélem, az elismerés mindazoknak szól, akik eme északra sodródott magyar közösséget életben tartották, támogatták, vezették. Közöttük is Glatz Józsefre, Szigeti Sándorra és Koltai Rezsőre gondolok, akiknek én közel három évtizede nyomdokába léptem. A nyár elején Makkay Lilla nagykövet asszony értesített arról, hogy egy állami kitüntetés várományosa vagyok. Azt, hogy kitüntettek, végül is Győri Péter követségi tanácsos úr közölte augusztus első napjaiban.

Mondható-e jelzésértékűnek is ez a kitüntetés, abban a tekintetben, hogy a jelenlegi magyar kormányzat kitüntetett figyelmet, vagy legalábbis a korábbinál nagyobb figyelmet fordít a diaszpóra, illetve szórványmagyarságra?

MVP - Már az Antall-kormány, de a mai magyar kormány is az első, 1998-2002 közötti, majd 2010-től a második és harmadik ciklusában meggyőző módon bizonyította, hogy nemzetben gondolkodik, melybe belefoglaltatik a Kárpát-medencén kívülre szétszóródott, úgynevezett diaszpóra-magyarság sorsa iránti odafigyelés és gondoskodás. Az utóbbi időben talán hangsúlyossá vált, hogy ezen belül is a megmaradás és folytonosság biztosítékát elsősorban az egyházi struktúrák jelentik. Ilyen értelemben mondható jelzésértékűnek e mostani kitüntetés.

Idén novemberben lesz annak harminc éve, hogy Svédországba érkezett. Itt és a környező országokban összesen 15 helyen tart rendszeresen istentiszteletet. Mennyire változott meg a gyülekezetek összetétele az eltelt évek során?

MVP - Ideérkezésemkor, 1987-ben, az ’56-os magyarság még ereje teljében volt. 30 esztendő viszont nagy idő, mely megtette a magáét. Annak a dicső nemzedéknek már csak kevés hírvivője él; többségükben idegen földön, idegen temetőkben nyugszanak. Ugyanez a helyzet a ’60-as években a Délvidékről jöttekkel is. De a nyolcvanas évek végének erdélyi, és a kilencvenes évek elején a délszláv háború délvidéki menekülthullámával érkezettek is lassacskán a háttérbe húzódnak. Kérdés, hogy az uniós belépés nyomán otthonról eljöttek szükségesnek látják-e majd az itt talált struktúrákat átvenni és megőrizni, vagy valamely más keretben képzelik el - a legtöbb esetben csak ideiglenesnek bizonyuló - külhoni életüket? Ezért tartom különösen megbecsülendőnek azon újonnan jötteket, akik a már meglévő struktúrákba bekapcsolódva, és feladatokat, tisztséget is vállalva új tartalommal igyekeznek megtölteni közösségeink életét.

Mióta ön látja el a lelkipásztori szolgálatot, nem csak a helyszínek száma nőtt meg, hanem a protestáns gyülekezetben bejegyzett tagok száma is. Hogy bírja az évek alatt megnövekedett feladatokat, és jelen pillanatban hány tagot tart nyílván a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség?

MVP - Amint a lakosság nagy része, úgy a magyarok is zömmel az ország déli egyharmadában élnek. Kezdetben másfél, közel két tucatnyi helységben mutatkozott igény magyar nyelvű lelkigondozásra,

aszerint, hogy az újonnan érkezettek hol kaptak munkát és hol telepedtek le. A természetes fluktuáció nyomán és a lehetőségek meghatározta keretek között a ’80-as évek végére 5-7 helyen állandósult a szolgálat és alakult gyülekezet. Ezeket örököltem én. A ’90-es évek kezdetén nagyrészt lezárult az „erdélyi hullám”, melynek során a már itt lévőkhöz mintegy 4-5 ezer új magyar menekült csatlakozott. Aszerint, hogy ezek hol találtak munkát és hol telepedtek le, újabb szolgálati helyek és gyülekezetek alakultak. Jelenleg a már említett egyharmadnyi országrész észak-keleti körzetében Stockholm, Uppsala, Västerås és Eskilstuna városaiban alakultak gyülekezetek, a középső és dél-keleti régióhoz soroljuk Jönköping, Ljungby, Växjö és Sölvesborg gyülekezeteit, a nyugati és délihez pedig Göteborg, Borås, Halmstad, Helsingborg és Malmö egyházközségeit. Ezek mindegyikét választott presbitérium tartja össze, és szervezi meg a havonta sorra kerülő istentiszteleteket. Szolgálati területünkhöz tartozik Finnország és Észtország is Helsinki és Tampere, illetve Tallinn gyülekezeteivel, ahol negyedévenként tartunk istentiszteletet.

Névjegyzékünkben - természetesen gyermekekkel együtt - mintegy 5 500 lélek szerepel. A 750 címre kiküldött gyülekezeti lapunk által elméletileg ezeknek felét, 2 500 lelket érünk el. Rendszeres istentiszteleti látogatóink száma viszont csak alig 500 lélek, de azonnal tegyük hozzá: közülük sokan 10-20 kilométernyi, vagy annál is nagyobb távolságból jönnek, de van olyan is, aki 100 kilométert utazik, hogy havonta egyszer magyar közösségben, magyar nyelven hallgathassa az Igét.

A Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének elnökeként hogy látja, melyek azok a legnagyobb kihívások, amelyekkel az új országba költöző magyaroknak, legyenek akár anyaországiak, akár külhoni magyarok, meg kell küzdeniük manapság? Mennyiben volt más a helyzet harminc évvel ezelőtt?

MVP - Nem kötelező visszamennünk a Rákóczi- vagy a Kossuth-emigráció, avagy a Trianont követő kivándorlás idejére, elég ’56-ig visszatekintenünk, hogy lássuk: az akkori, elsősorban politikai- ideológiai okból kijöttek a közvetlen megtorlástól tartva visszaútra egyáltalán nem gondolhattak. A későbben az elszakított országrészekből jött, ott kisebbségbe szorult és pusztán magyarságukért üldözöttek sem remélhették, hogy belátható időn belül, „odahaza” jobb irányba fordulhatna sorsuk.

Ezek számára a legnagyobb kihívást annak mérlegelése jelentette, hogy mennyit kell kényszerűségből feladniuk identitásukból, és mi az, amit megőrizhetnek az idegen nyelvű közegben. Kevés kivételtől eltekintve sokan igyekeztek levetkőzni azt, ami őket a többségi társadalom egyedeitől megkülönböztette; egyesek nevet változtattak, kezdtek otthon a családban is - jól-rosszul - az új ország nyelvén beszélni, és objektív helyzetükből fakadóan számosan vegyes házasságot kötöttek.

Mindezeknek következtében nem várt gyorsasággal szívódott fel a második generáció jelentős része, a további nemzedékek szinte egésze. A kevés kivételt képezők azok, akik évtizedeken át életben tartották az itteni magyar életet.

A manapság külföldre érkezők státusa egészen más. Többségük tanulni vagy munkát vállalni távozik otthonról, kinti tartózkodásuk ezért részben ideiglenes, és bármikor élhetnek a hazatérés lehetőségével. Örvendetes, hogy ilyen példákkal szinte minden gyülekezetben találkozhatunk.

Milyen szerep juthat az egyháznak, illetve önöknek, lelkipásztoroknak, ezeknek a kihívásoknak az enyhítésében, mérséklésében?

MVP - Amint a középkori peregrinusok számára természetes volt, hogy külföldön szerzett tudásukat és a kint szerzett javakat otthon gyümölcsöztették, úgy ma is arra biztatok mindenkit: számoljon a bármikori hazatérés lehetőségével, és ezért igyekezzen maximálisan megtartani mindent, ami szülőföldjéhez, az otthonhoz köti.

Nemrégiben hét ország 51 protestáns gyülekezetének képviselői találkoztak Balatonszárszón, a Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének közgyűlésén, ahol a diaszpóra 21. századi helyzetét és kihívásait tárgyalták. Ott többek között szó esett a hazai egyházak és a diaszpóra kapcsolatáról is. Ön milyennek látja ezt a kapcsolatot?

MVP – Legfőbb törekvésünk az volt, hogy sok évtizedes kényszerű elszakítottság után rendezzük a diaszpóra-gyülekezetek és a hazai egyházak kapcsolatát. Nem volt hiábavaló ez a törekvés, mivel mára mind a hazai egyházak, mind a mai kormányzat fokozott odafigyeléssel viseltetik a diaszpórában élők iránt. Számos igen fontos és jelentős lépcsőfokon már túljutottunk, és most abban a stádiumban vagyunk, amikor az elért elvi megállapodásokat jogi keretekbe is foglalhatjuk.


Mit tehet az egyház annak érdekében, hogy a már itt, Svédországban született vagy itt felnövő fiatal magyar nemzedék se veszítse el történelmi, kulturális gyökereit és ne feledkezzen meg szülei, ősei identitását olyan, nagymértékben meghatározó sajnálatos eseményekről, tettekről, mint a faji, nemzeti, nyelvi, vallási alapon történő hátrányos megkülönböztetés, népek, népcsoportok erőszakos ide-oda költöztetése, határok ide-oda tologatása, az elnemzettelenítés, a nemzetiségi tisztogatás, az önkényuralmi rend vagy a személyi hódolat gyakorlata?

MVP – Az egyház mind igehirdetésében, mind az írott szó révén, de az emlékezés alkalmain túl hétköznapi gyakorlatában, az eléje kerülő kérdésekkel kapcsolatos állásfoglalásában tanúságát adja, hogy élő egyház, mely a mában, és nemzeti közösségébe ágyazottan szolgálja a köz javát. Mindamellett hangsúlyozza, hogy ezen történelmi és nemzeti emlékezet továbbadása elsősorban a családok, a szülők, és egyáltalán a felmenők feladata, és hogy mindebből a közösség egésze ki kell vegye a maga részét.

2017 a reformáció 500. évfordulójának éve is, ön szerint milyen szerepet játszanak a reformáció értékei a mai korban?

MVP – Megújulás nélkül nincs élet, sem jövő. A 16. századbeli reformáció megújította a Szentírásról, a benne foglalt kijelentésről és az egyházról szóló látásmódunkat. Az Ó- és Újszövetség szövegének nemzeti nyelvekre való fordítása számos nép irodalmi nyelvének kialakulását szolgálta, a könyvnyomtatás útján pedig közkinccsé tette a Szentírást. A reformáció segített meglátni és félretenni azokat a bibliai alapot nélkülöző tantételeket, hagyományokat és gyakorlatot, amelyek az egyházra másfél évezred során rárakódtak. A protestantizmus új értékrendet teremtett a társadalom egészében is a családról, a munkáról, vagy a gazdaságról megfogalmazott tanításával.

A Svéd Egyház anyagi kereteinek beszűkülése magával hozta a magyar nyelvű lelkigondozást szolgáló lelkészi státus megszüntetését, annak ellenére, hogy annak fenntartására határozott igény mutatkozott. Nem tart attól, hogy előbb-utóbb megszüntetik azt a maradék támogatást is, amit a magyarnyelvű egyházi közösség ma még élvez?

MVP – Tizenhét évvel ezelőtt, amikor megszűnt a Svéd Egyház államegyházi jellege, már eldőlt, hogy részükről anyagi juttatásra csak ideig-óráig számíthatunk. Nem támogatást mondtam, hanem juttatást, hiszen a lelkészi állást és fizetést abból az összegből folyósították, amit a mi híveink által nekik befizetett egyházadóból juttattak vissza. Ennél sokkal fontosabb azt tudatosítani híveinkben, hogy az a biztos, amit mi magunk adunk össze saját közösségünk életben tartásáért.

Közel 30 éve teljesít lelkipásztori szolgálatot Svédországban. Mik a tervei arra az időszakra, amikor már nem szolgálhatja lelkipásztorként a hívőket? Tervezi-e továbbra is az Osztrák-Magyar Monarchia idején konzulként szolgáló nagyapja szellemi hagyatékának feldolgozását?

MVP – Egy lelkipásztor akkor is lelkipásztor marad, amikor rendszeres, aktív szolgálatától megválik. Ennek időpontjáról azonban esetemben még nem született döntés. Hiszen mindennek rendelt ideje van.

Ami diplomata nagyapám hagyatékát illeti, már elkészült az egyiptomi időszakáról szóló anyag feldolgozása, és nagyon remélem, eljön annak az ideje is, amikor összeállíthatjuk Perzsiában töltött éveinek krónikáját. Kereken száz éve annak, hogy diplomata karrierjének utolsó másfél évét a háborús helyzet folytán kalandos körülmények között, a perzsa baktiári és kasgai hegyi törzsek között töltötte, ahonnan 1917-ben sikerült visszatérnie Európába, majd rövid bécsi és budapesti tartózkodás után Kolozsvárra, ahhoz, hogy egy évre rá Erdély idegen megszállás alá kerüljön. Erről és a rákövetkező évekről is szólnak a családi hagyatékban maradt naplók, levelek. Adja Isten, hogy ezt is közkinccsé tehessük, főhajtással az elődöknek, okulásul az utókornak.

 

Kérdezett: Dobos Tamás