Az 1989-es kelet-európai radikális politikai és társadalmi változások során 1989. március 17-én Magyarország (a szocialista tömbből elsőként!) csatlakozott az ENSZ 1951-ben elfogadott menekültügyi egyezményéhez. Az egyezmény hatályba lépésekor több mint harmincezer, a Ceausescu-diktatúra elől menekülő - nagyrészt magyar nemzetiségű - román állampolgár tartózkodott Magyarországon (többségük le is telepedett, bár sokan csak átmenetileg).

 

A második legnagyobb létszámú menekültcsoportot a volt Jugoszlávia területéről érkezett magyarok képezték; ők több hullámban érkeztek Magyarországra, a szülőföldjükön dúló etnikai tisztogatás, majd pedig a szerb többség által a fegyveres konfliktusig fokozott helyzet következtében.

 

 

Mint ismeretes, ebben a térségben az országhatárok ide-oda tolódtak a történelem során, és a nemzetállamok etnikai és vallási homogenitásra való törekvése nemegyszer erőszakos asszimilációs gyakorlathoz vezetett. A nemzeti kisebbségek mindenhol megszenvedték ezeket az erőszakos törekvéseket. Az egykori etnikai térképek átrajzolódtak: egykor még zömmel magyar lakta falvakban a magyarok lassan-lassan kisebbségbe szorultak. A sokrétű, tervszerűen végrehajtott erőszakos demográfiai beavatkozás következményeként sok településen romlottak, vagy megszűntek a magyarok oktatási és kulturális lehetőségei. Jugoszlávia fölbomlásakor és a még ezután is folytatódó nézeteltérések és etnikai tisztogatások következtében sokan kerestek menedéket Svédországban is. 

 

Az 1990-es években a volt Jugoszláviából érkezett háborús menekültek - amilyen gyorsan csak lehetett - svéd állampolgársághoz folyamodtak (ellentétben az 1960-as évek bevándoróival). Nem ők voltak az egyetlenek: a balkáni konfliktus hatására ugyanis a régebbi, már Svédországban tartózkodó jugoszláv állampolgárok közül is sokan kérvényezték meg azt.

 

A Svédországba, de Németországba, Ausztriába és Svájcba is érkező menekültek döntését jelentősen befolyásolta, hogy ezen országok már eleve rendelkeztek jó anyagi exisztenciájú jugoszláv bevándorló közösségekkel. (Nemegyszer családegyesítés volt a formális ok.). A régebbi EU-tagországok egyre szigorodó bevándorlási politikájában sorra tűntek fel a gátló irányelvek és az ezt szolgáló gyakorlati intézkedések. Az a tény, hogy a volt Jugoszláviából mintegy hatvanezren Svédországban kértek menedékjogot, komoly megpróbáltatás elé állította az itteni menekültügyi hivatalt. A legtöbbjüknek aztán politikai és emberjogi alapon megadták a tartózkodási engedélyt. Svédország 1985-ben tíz, 1993-ban már kétszázhetven menekülttábort tartott fenn; meg is próbálta korlátozni a menekültek áramlatát, például 1993-ban a jugoszláv állampolgárok ellen vízumkényszert vezetett be, a bevándorlás megfékezésére.

 

 

Ennek ellenére az 1990-es években, a délszláv válság idején,a háború intenzitása és elhúzódása miatt a jugoszláviai menekültek Svédországban a legnagyobb bevándorlócsoportot alkotják, amely a II. világháború után érkezett ide.

 

Svéd források szerint 1990-től 2003-ig 138 000 személy érkezett a volt Jugoszláviából Svédországba. Vajdasági forrás szerint 1991-től 2004-ig körülbelül ötvenezer magyar hagyta el Szerbiát, ebből húszezer férfi a katonai 

behívók elől. Hány magyar nemzetiségű érkezhetett ebből Svédországba - nem tudjuk, de tény, hogy elég sok magyar fiatal férfi került ide abban az időben. A sorozatos bombázások – az emberáldozatokon túlmenően –gazdasági romláshoz, nagyméretű elszegényedéshez vezettek. Jugoszlávia felbomlása után a bizonytalan, sőt, reménytelen jövőt látva sok magyar is szülőföldje elhagyását választotta. Szerbiában a statisztika újabban nem készít kimutatást a külföldre távozókról.

 

Mint ahogy erről már lapunk előző számaiban is írtunk, a svéd statisztikában sajnos csak a menekültek állampolgárságát tartják számon, a nemzetiségét nem. Aki öt év után kéri és megkapja a svéd állampolgárságot, azt svéd állampolgárként jegyzik nemzetiségtől függetlenül. Ezért nehéz pontosan megtudni a kisebbségből érkezett magyarok számát. Ebből a fonák helyzetből persze sok probléma adódott: milyen tolmácsot biztosítsanak a menekültnek, vagy milyen anyanyelvi tanárra van szüksége egy román vagy jugoszláv állampolgárságú, de magyar nemzetiségű gyermeknek.

 

Sok magyar – egyedülálló és családos - próbálja újrakezdeni életét Svédországban. A vajdasági magyarokra jellemző, hogy szívesen keresik meg és támogatják egymást. A szakképzettség, az iskolai és egyetemi végzettség is nagyobb arányú a ´90-es években érkezettek körében, mint az 1960-as években Svédországba került jugoszláviai vendégmunkásoknál. Pont úgy, mint 1956 magyar menekültjeinek az esetében, a szerb háború magyar menekültjeinek a többsége is a felsőfokú végzettséggel rendelkezők sorából került ki. 

 

Svédországban az emberséges életfeltételeknek és a megfelelő munkalehetőségeknek köszönhetően ezek a fiatal szakemberek talán már örökre ittmaradnak…

 

Szöllősi Antal