“Szeretném, ha gyerekeim is a sajátjuknak éreznék a magyar nyelvet és a magyar szokásokat”

Share
 
Gere István Vajdaságból származó és Göteborgban élő állatorvos beszél otthoni emlékeiről és az új haza kínálta lehetőségekről és buktatókról
 
- Kedves István, a Híradóban eddig szó volt a háború utáni szegénység, a levert forradalom utáni megtorlás, a személyi kultusz és nemzetiségi elnyomás elől idemenekült magyarokról.  Polgárháború, más népek konfliktusába való bekeveredés elől itt Svédországban menedéket kapott magyarokról azonban még nem esett szó. Te a Vajdaságból kerültél ide a kilencvenes évek elején, drámai körülmények között, és tudomásom szerint megkapaszkodásod is hosszú, emberpróbáló volt.
Kérlek, kezdd elbeszélésedet arról, hogy milyen világba születtél bele? Milyen volt a kisebbségi  sors a Délvidéken, mielőtt ”a vész kitört”?
 
- Vajdaságban, Zentán születtem és ott jártam magyar nyelvű általános iskolába és gimnáziumba, majd a Szarajevó-i állatorvosi egyetem elvégzése után a szülővárosomban kezdtem el dolgozni. Kivándorlásról, az idegen országban való életről sosem gondolkodtam komolyan. Az ugyan megfordult a fejemben, hogy talán jó volna külföldön, Nyugat-Európában dolgozni. Az országot gond nélkül elhagyhattam volna, jugoszláv útlevéllel ekkor vízummentesen utazhattunk mind keletre, mind nyugatra. De nem mentem el. Otthon, a szülőhazámban láttam a jövőmet, mint a legtöbb korombéli, abban az időben.
 
hiradokep (14).jpg
Gere István állatorvos, rendelőjében egy új szakterülettel, a lófogászattal
foglalkozik. Kutatátói munkájának eredményeként leírta a lovaknál
elöforduló fogszuvasodás egy eddig ismeretlen formáját.
 
- Hogy élték meg ott a magyarok a balkáni háború kitörését, és hogyan alakult a szomszéd nemzetekkel valómindennapi kapcsolatuk?
 
- Jugoszlávia a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas években egy élhető ország volt. A nyolcvanas évek végén az összes volt szocialista ország közül Jugoszlávia állt a legközelebb az európai normákhoz is. A nemzeti kérdésre nagyon odafigyelt a politikai vezetés. Tito és a közvetlen utódai tudatában voltak a nacionalizmus veszélyének egy országban, amelyben olyan sok különböző nyelvű, vallású és történelmi múltú nép élt. Vajdaságban öt nyelv volt hivatalos, a szerb és horvát mellett  a magyar, a szlovák, román és a ruszin (rutén). És ez nem csak papíron létezett:  a magyar nyelvet használhattuk hivatalos helyeken, a bíróságon, a közigazgatásban, az iskolában, a hétköznapokban; magyar helység- és utcatáblák voltak, melyeket nem festettek le. Nívós magyar sajtó volt: a nyolcvanas években az Újvidéki Magyar Szó számított a legjobb magyar nyelven megjelenő napilapnak, beleéretve az anyaországot is. Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű adását a Kárpát medence többi magyarlakta részén is fogták és hallgatták; az Újvidéki Televízióban napi több órás magyar nyelvű adás volt már a hetvenes években is, amikor a Magyar TV hétfőnként még műsort sem sugárzott.
 
A vajdasági magyarság helyzetének a romlását (is) Milosevity nagyszerb, nacionalista politikája hozta. Egy tollvonással megszüntette Vajdaság autonómiáját, a kisebbségek jogait pedig semmibe vette. A magyar nyelv elvesztette hivatalos státuszát, csak a szerb nyelv és a cirill írásmód maradt a hivatalos. A vajdasági magyarok pedig, a többi nem szerb anyanyelvű állampolgárral egyetemben, másodrendű polgárokká degradálódtak. A magyar nyelvű intézményeknek is ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorától megvonták a középhullámon való sugárzás jogát, az Újvidéki Televízió műsoridejét is drasztikusan lecsökkentették, elvették az önállóságát; Belgrádból diktáltak, beleszóltak a műsortervbe. Lekerültek a magyar helységtáblák, utcatáblák; a hivatalos iratokon, személyazonossági igazolványokban cirill betűvel írták a magyar neveket. Persze a kisebbségek jogainak megnyirbálása csak mellékterméke volt a milosevityi politikának. A ”szent cél” a Nagy-Szerbia megteremtése volt, ennek egyenes következménye pedig a balkáni háborúk sorának elindítása. 
 
- Mikor és miért született meg benned az elhatározás, hogy el kell hagynod szülőfölded? Beszélj a Híradó olvasóinak menekülésed részleteiről!
 
- Mivel nem akartam a fegyvercsörtető háborús politika kiszolgálója lenni, a katonai behívónak sem szándékoztam engedelmeskedni. A külföldre való távozást csak arra az időre terveztem, amíg a helyzet le nem csillapodik, nem pedig mint egy végleges döntést. 
 
A belháború nem puskalövésekkel és nem egyik napról a másikra kezdődött, hanem lassan, alattomosan férkőzött a mindennapjainkba. Előbb a háborús propaganda lévén „puhították” a jónépet; megtanulhattuk, hogy vagyunk Mi és vannak Ők. Hogy ki is volt a Mi és ki az Ők, az mindig időről időre változott. Előbb a szlovénok voltak a feketebárányok – eleinte bojkottálták a szlovén cégeket, vámot vezettek be a szlovén árukra, aztán az egész fegyveres konfliktusba torkollott és az országrész kiválásához vezetett. Utána következett Horvátország; az ott élő szerbek sanyarú helyzetével lettek tele a tévéhíradók, újságok, majd hol itt történt robbantás meg lövöldözés, hol ott, (persze mindig úgy kezdődött, hogy visszalőttek). A reguláris katonaságot is itt-ott bevetették, majd a tartalékosokat kezdték behívni, persze nem azt mondták, hogy harctérre, hanem csak katonai gyakorlatra. Előbb csak egyesével, majd egyre szemtelenebbül és egyre nagyobb számban. Tudtam, hogy a háború nem az én háborúm, inkább elhagyom az országot addig, amíg lecsillapodik a helyzet. Minden reggelem azzal kezdődött, hogy meggyőződjem róla: nyitva van-e még az országhatár. Csak azt nem tudom, akkor mitévő lettem volna, ha azt hallom, le van zárva. A döntést csak halogattam, mintha csak reméltem volna, hátha lecsillapodik a helyzet, amit pedig tudtam, hogy nem fog megtörténni, mivel minden irányból csak a fegyvercsörtetők hangja volt hallható.
 
Szeptember 11-e volt, délután 5 óra, amikor az unokatestvérem férje azzal állított be, hogy azt hallotta, a következő napon több száz behívót fognak Zentán kiküldeni. Éjjel 1 órakor már mindketten a Szabadkáról Malmőbe induló vonaton ültünk és izgultunk, hogy sikerül-e kijutnunk az országhatáron, vagy lekapnak bennünket, és a reggel már valamely horvátországi harcmező közelében virrad ránk, még szüleinket sem tudjuk értesíteni, hogy hol, merre vagyunk. De aztán gond nélkül kijutottunk a határon.
 
hiradokep (12).jpg
Gere István otthon - három nemzedék találkozása a szülői fészekben,
Zentán
 
Magyarországra való menésre is gondoltunk; Miskolcon élt egy nagynéni, aki bizonyára szívesen látott volna mindkettőnket, de mi van, ha elhúzódik a cirkusz, hónapokig csak nem lehetünk a nagynéni terhére. Maradt Svédország, mivel ekkorra már olyan híreket is hallottunk, hogy Svédország fogadja a katonai menekülteket, sőt néhány zentai ismerős már onnan jelentkezett. Egyébként a miskolci nagynéni sem maradt menekült nélkül, ugyanis öcsém élvezte, legalábbis néhány hónapig, a vendéglátását. Ő egyébként Magyarországon eresztett gyökeret, Szegeden él jelenleg is családjával. 
 
A kilencvenes évek elején többszáz vajdasági magyar tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig svéd menekülttáborokban; ezek nagy részét kiutasították, vagy a gyerekes családok amnesztiája lévén kaptak letelepedési engedélyt ´94-ben. Ez engem, egyedülállót nem érintett, nekem még hátra volt másfél illegalitásban eltöltött év is. Végül is 1996 -ban, öt év után kaptam meg a tartózkodási engedélyt, nem az otthoni belháború miatt, hanem családi okokból, ugyanis időközben megismerkedtem Szalai Zsuzsával (akinek szülei szintén menekültként jöttek ´56-ban, és akivel később össze is házasodtam). Jelenleg Göteborgban élünk; egy hat és egy nyolc éves fiúnk van.
 
- Mi várt rád immár menekültként itt, az évszázadok óta békében és hatvan éve egyre jobb anyagi körülmények között élő Svédországban?
 
- Hat év bizonytalanságban eltöltött év, ebből 15 hónap illegalitás, ugyanis ´93- ban, míg otthon a belháborúnak több felvonása még hátra volt, megkaptam a kiutasító döntést, és inkább választottam az itteni illegális életet, mint a hazautazást. Két ország rendőrségének a körözési listáján is rajta voltam, a bűnöm az volt, hogy nem akartam fegyvert emelni embertársaimra. Volt módom megtapasztalni a jómódban élő ország árnyoldalát is, sőt azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, eddigi életem legkeményebb éveit épp itt éltem át.
 
- A kezdeti, hosszú ideig tartó nehézségek után végül is mi az, amiről hálás szívvel, boldogan és büszkén tudsz beszámolni? Elégedett ember vagy-e?
 
- Hálás vagyok, elsősorban a családom okán: hogy van két egészséges, okos, eleven gyermekem. Örülök, hogy a több mint egy évtizedes kihagyás után, 2002-ben, sikerült az állatorvosi diplomámat is honosítani. Van egy kis, egyszemélyes állatorvosi rendelőm, ahol egy új szakterülettel, a lófogászattal foglalkozom. Önerőből kutatást is végeztem, amelynek eredményeként leírtam a fogszuvasodás egy előbb ismeretlen formáját, amelyet a fűsiló etetése idéz elő lófogakon. A dolog annyira új, hogy a betegség svéd nevének (perifer karies) is én vagyok a keresztapja. 
 
- Változott-e magyarságtudatod az áttelepedés és az itt eltöltött évtizedek során?
 
- Én Jugoszláviában magyar környezetben nőttem fel, ilyen szempontból itt, Svédországban a magyarságot megtartani, a nyelvet, a szokásokat gyakorolni sokkal több akadályba ütközik. E téren külön kihívásnak számít a gyerekeimmel való foglalkozás; a dolgok, amelyek magyar környezetben magától értetődőek, azokért itt naponta meg kell küzdeni. Szeretném, ha ők is a sajátjuknak éreznék a magyar nyelvet és a magyar szokásokat. Szeretném, ha át tudnék adni minél többet abból, amit otthon a szüleimtől, a tanáraimtól, a környezetemtől kaptam. Nagyon szerencsés e szempontból a göteborgi Tavaszi Szél egyesületet, ahol a gyerekek heti egy alkalommal találkoznak, magyarul tanulnak, játszanak…
 
- Hogyan alakult az otthonmaradt családtagok sorsa, és hogy látod az otthoni politikai fejleményeket?
 
- Az otthoniakkal tartjuk a kapcsolatot, rendszeresen járunk Zentára a nagyszülőket, a rokonságot meglátogatni. A gyerekek nagyon szeretik a nagypapa- nagymama kényeztetését, ott mindent szabad, van motorbicikli, kutya, traktor, de vannak szomszéd gyerekek, unokatestvérek, akikkel szintén szeretnek együtt lenni, játszani. 
 
hiradokep (15).jpg
Gere István esküvőn, násznagyként
 
Követem az otthoni fejleményeket is; sajnos, semmi biztatót nem látok, sem az ott élő magyarságot, sem az ország egészét illetően, amely nem képes a lakosságának egy tisztességes, élhető teret biztosítani, nem csak a kisebbségek számára, de a többségi szerbeknek sem. Rablógazdálkodás folyik, teljesen félresikerült privatizációval, nagy a korrupció, a munkanélküliség; akik dolgoznak, azok éhbérért teszik, de vannak százezrek, akik hónapokig nem kapnak fizetést. A gyárakat még mindig csak le-, nem pedig felépítik. Hadd említsek egy beszédes adatot: Szerbiának a 2010-es ipari termelése feleannyi volt, mint 1990 ben.
 
Az összezsugorodott országban a magyarok megtűrt nemzetiségként vegetálnak. Különösen elszomorító, hogy a számos magyar párt nem a még maroknyi magyar megmaradása, boldogulása ügyében tevékenykedik, hanem az egymás közötti viaskodással, a másik lejáratásával, a szavazatokért való görcsös harccal van elfoglalva. Ennek egyenes következménye, hogy a magyar szavazók passzívvá válnak, nem mennek el szavazni, esetleg nem a magyar pártokra adják voksukat. A fiataloknak nincs meg a jövőbe vetett hitük, nincs munkalehetőségük, nem látják értelmét a tanulásnak sem, amit egyébként egyre kevesebb család tud megengedni a gyerekeiknek. A fiatalok nagy része céltalanul teng-leng, a külföldi munkáról álmodoznak, ami manapság egyre nehezebb, főleg megfelelő nyelvtudás és kellő képesítés nélkül. A magyarság nyolcvanas évekbeli helyzete ma egy elérhetetlen álomnak tűnik, sőt, egyre gyorsabban és egyre biztosabban közeledik az időpont, amikor a vajdasági magyarságról csak múlt időben lehet majd beszélni.
 
- Kedves  István, ma úgy reméljük, hogy több svédországi magyar menekülthullámról nem kell a jövőben beszámolni – jó lenne , ha többé soha nem kellene sem Magyarországról, sem máshonnan menekülnie az embereknek, s ha van és lesz is egy bizonyos mozgás az uniós munkaerőpiacon, azért az emberek zöme otthon keresi a boldogulást, vagy nyugati tapasztalatszerzés, peregrináció után hazatér. Van-e valami üzeneted végül a Híradó olvasóinak – mi az, amiben bízhatunk és reménykedhetünk?
 
- Bizonyára minden jóérzésű ember egyetért ezekkel a kívánságokkal! Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy Szerbia egyelőre nem tagja az Európai Uniónak, sőt, a hivatalos tárgyalások még el sem kezdődtek ebben az irányban. Sajnos a történelmi tanúságok és Szerbia jelenlegi helyzete alapján reményeim jóval szerényebbek. Azzal is megelégednék, ha a felgyülemlett (ezúttal főleg szociális) problémákat nem erőszakkal és fegyverekkel próbálnák megoldani. Egy év alatt több mint húsz százalékot romlott a lakosság életszínvonala. Attól tartok, hogy az elégedetlen tömegek jobb megoldás híján ismét az utcára kényszerülnek, és hogy 2011 nem a nyugalom és az előrehaladás miatt lesz majd emlékezetes, hanem ennek ellenkezőjéről, munkabeszüntetésekről, sztrájkokról, naggyűlésekről, tömeges felvonulásokról. Nagyon szeretném, ha tévednék!
 
- Köszönöm a beszélgetést!
 
Kérdezett: Sántha Judit