A NYEOMSZSZ szeptember 24-én tartotta évi közgyűlését Vilniusban. Deák Ernő elnök köszöntő beszédében méltatta a tíz éve eredményesen működő szervezetet, amely célkitűzéseinek megfelelően híven szolgálja a nyugat-európai magyar közösségeket.

 

Tisztelt Közgyűlés, Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

 

Valaki közülünk elmondta egyszer négyszemközt, hogy amikor nyugatra távozásában határozott, nem is annyira az egyéni érvényesülés késztette erre, sokkal inkább az az ösztönzés, hogy nyugaton cselekedjen népéért. Ezen szándékát még a magyar határőrök is megneszelték, s ezért készségesen nyitottak előtte sorompót a megjegyzéssel: aztán ne hozzon szégyent a magyarságra.

 

Egyéni út, utak, amik itt, Nyugaton egymásba értek, torkollottak. Meggyőződéssel állíthatom, hogy mindazok, akik most itt vannak, valamennyien egyetlen cél érdekében találták meg egymást és esküdtek fel: magyarságunk hirdetése és életben tartása. Hogy megbecsülést szerezzünk a magyar népnek, örökségünket pedig ne csak megőrizzük, hanem adjuk is tovább az utánunk jövőknek.

Most, amikor 10 év után ismét találkozunk, szokatlan öröm jár át valamennyiünket: a találkozás, az együttlét és a közös cselekvési szándék öröme. 10 év előtt, amikor késő éjszakába nyúlóan kerestük a megvalósulás kereteit, vitatkoztunk a játékszabályok megalkotásán, valamennyien magunkévá tettük id. Klement Kornél bejelentését: történelmi lépést tettünk, amikor országhatárokon át megalakítottuk az egész Nyugat-Európát átfogó Szövetségünket.

 

Ilyen alkalmakkor szokás mérleget vonni, számot tenni sáfárkodásainkról. Bármennyire is igyekszem, nem sikerül sem az egyik, sem a másik. A mérleg megvonása azért nem, mert nem befejezett tényekkel van dolgunk, hanem változatlanul benne vagyunk valami egészen sajátságos sodrásban, folyamatban, aminek irányát meg akarjuk szabni, de nem lehet tudni, hova vezet, hol kötünk ki. Egyet tudunk: honnan indultunk el, és mi volt eltökélt szándékunk. Nem vállalkozom számot tenni sáfárkodásainkról, mert ez nem a mi feladatunk: ítéljenek meg a kívülállók, vagy – a jövőre gondolva – az utánunk jövők. Egytől óvjon a Sors: ne végezzük magyar messiásokként, mert ez kiábrándítóan kegyetlen. Igaz, Adyval szembeállíthatjuk Hemingway öreg halászát, aki a sikertelenségben is úgy összegezett: megtörhetünk, de fel nem adhatjuk.

 

A birkózók lekopogása jut eszembe: a legyőzetés nem akkor következik be, amikor két vállra fektetnek, hanem amikor lekopogjuk, azaz bevalljuk, hogy legyőzettünk.

 

Érdekes sajátsága a magyar természetnek a honfoglalóktól örökölt (színlelt) megfutamodás, hogy aztán az első adódó alkalommal rejtekeinkből előjőve újult erővel induljunk ismét harcba, tudva, hogy csak az veszít, aki feladja a küzdelmet.

 

A mi nyugati nekilendüléseinkben – meghátrálásainkban valamilyen módon ez az ősi magyar harcmodor nyilvánul meg. És ha valaki figyel ránk, ezt az ide-oda hullámzó szándékot, cselekvést, elszontyolodást, majd nekilendülést rögzítheti rólunk. Van ebben természetesen valami madáchi is: az élet célja a küzdés maga.

 

Kedves Barátaim, harcostársaim a teljesség szándékának érzete tölthet el mindnyájunkat, hiszen amíg egyfelől célt, értelmet kerestünk és adtunk nyugati létünknek, másfelől hálásak lehetünk azért, hogy ezt a feladatot kaptuk. A visszavonások, csalódások ellenére sem lehet hát okunk csüggedésre. Akkor csüggedhetnénk, ha a magyar messiások szerepébe esnénk, hogy semmit sem tehettünk. Mi nem tértünk ki, hanem magunk választottuk feladatunkat, ami hivatásként nemesítően hat mindnyájunkra.

 

És mi az eredmény? Ne kérdezzük, hanem dolgozzunk. Leljük örömünket a munkában, cselekvésben. Kölcsönösen biztassuk egymást, mert így sikerül talpra állítani a csüggedőket is. Biztosan vannak, akik nem sok fantáziát látnak a magunkfajta szervezkedésben, találkozókban, tervezgetésekben. Mégis azt kell mondanunk: örüljünk egymásnak, bízzunk egymásban.

 

Számomra szinte meghatározó az az elvbarátság, ami összefog minket. Kornél és Szabolcs, tíz éven át bizonyítottuk, hogy bízunk egymásban. Nem hivalkodásokban, egymás elleni féltékenységben éltük ki hajlamainkat, hanem egymás bátorítására törekedtünk, s így sikerrel léptünk túl minden az eredménytelenségre intő akadályon. Legyűrtük félelmeinket, kételyeinket s a vajúdás még inkább elmélyítette, megerősítette hitünket egymásban, a magyarságban, a jövőben. Tudjuk és alázattal valljuk, hogy mindez nem lett volna lehetséges, amennyiben hitünk megrekedt volna a földi dolgokban. Tudhatjuk, van segítőnk, aki nélkül könnyen megrekednénk, zátonyra futnának terveink. Ha nem is beszélünk róla, azért valljuk meg magunknak csendesen.

 

Ma, az 1956-os magyar forradalom 55. évfordulóján mi sem erősíthet minket leginkább, mint a megcsúfolt, megtagadott nemzeti fellángolás emlékezete. Azok áldozata, akik életüket adták az emberségért, magyarságért, Európáért. Ugyanakkor az ő harcuk befejezetlen küzdelem, amit folytatnunk kell, amíg elmondhatjuk Petőfivel: „A magyar név megint szép lesz,/ Méltó régi nagy híréhez;“.

 

Ezekkel a gondolatokkal mondok köszönetet Mindnyájatoknak, akik évtizedessé tettétek szövetségünket. Ma már nem csupán terv, szándék vagyunk, hanem megkerülhetetlen tényező, amire tovább építhetünk, amire számíthatnak, s amivel számolnak. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll, mondhatnánk Vörösmartyval. Nagy, de nemes munka, amire vállalkoztunk, és ez egyben biztatás is: nem hagyatkozhatunk másokra, csak az valósul meg, amit nem csupán vállalunk, de el is végezzük. Köszönöm tehát Mindnyájatoknak, hogy együtt dolgozhattunk, kérve, végezzük továbbra is hittel, lelkesedéssel, következetesen építő munkánkat: a múltból merítve, a jelenben cselekedjünk a jövőért.

 

Végezetül hadd köszönjem meg Homoki Máriának, hogy vállalta a gazdasszony szerepét és szállást készített közgyűlésünknek. Emlékezetes marad, hogy Vilniusban ültük meg a NYEOMSZSZ 10. születésnapját, hogy újra erőre kapva váltsuk valóra terveinket. Még egyszer is: rendkívül fontos ez; nem elég gondolkodni, tervezni, de cselekedni is kell. Szervesen összetartozik ez a három.

 

Deák Ernő