Göteborg 2017. május 12–14.

Több mint egy fél év telt el, hogy a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőségének két másik tagjával Göteborgban jártunk, az ottani Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör meghívására. Munkatársaim azelőtt is megfordultak Svédországban, jómagam még nem. Kíváncsian vártam hát az első benyomásokat. Ekkora időtávlat már megszűri az emlékeket, csak a fontosabbak, érdekesebbek maradnak meg. Próbálom felidézni, melyek ezek.

A szálláshelyünk egy tömbházsorban volt, szintén ilyenben lakott nem messze tőlünk Csata Attila is, a művelődési kör elnöke és egyben házigazdánk. Kívülről csak az volt szokatlan nekem, aki romániai tömbházakban nőttem fel, és most is ilyenben lakom, hogy két-három emeletnél nem magasabbak ezek az egybefüggő épületsorok. Vagyis, úgymond, emberszabásúak, az ott lakó nem érzi úgy, hogy kiszakították a természetből. Az alagsorokban mindenütt található garázsok sem jellemzőek a romániai tömbházakra. És az sem, hogy ezekben a két-háromemeletes épületekben mindenütt van lift. Az már csak hab volt a tortán, hogy az Attila lakásának erkélye alatti bokor egy jókora vadnyúlnak adott szállást, amelyik olyan nyugodtan jött-ment a környéken, vagy bávatagon szemlélődött, mint egy kiérdemesült, nyugalomba vonult polgármester. Karrierje Romániában már rég véget ért volna egy tepsiben. Nem mintha élelemhiány lenne nálunk, régóta roskadoznak a piacok standjai és a szupermarketek polcai errefelé is, de a kelet-európaiak többsége provokációnak veszi, ha pár méterre tőle ide-oda sétál egy pimasz nyúlpaprikás-jelölt.

Hogy rövid ott-tartózkodásunk emlékezetes marad, abban jókora szerepe volt házigazdánk hamisítatlan székely vendégszeretetének, és értő kalauzolásának Göteborg városnézése során. (Keillers parki kilátó, Halmúzeum, Központi Vásárcsarnok, kikötő, Opera, egy svéd esküvő, egy kurd tüntetés, Szépművészeti Múzeum környéke, piknik a tengerparton, stb.) De számomra emlékezetes marad az Ildikó asszony kreálta tüneményes kapros halászlé is. (Magyarországon kóstoltam már többféle paprikás halászlét, de meg kell mondjam, a svéd kapros változat mellett mind elbújhatnak, nem ma kezdték a halfőzést a svédek sem. Bár lehet, csak az volt a titka, hogy egy Ildikó nevű magyar hölgy főzte.) A városnézés során újfent bebizonyosodott, hogy a svéd – és általában a skandináv – épületek, középületek nem hivalkodóak, de praktikusak (ellentétben a kelet-európai, monumentalitásra törekvő középületekkel).

A közönségtalálkozó (a Székelyföld folyóirat bemutatása és a főszerkesztőnk, Lövétei Lázár László előadása Arany Jánosról) – utazásunk apropói – bensőséges hangulatban folyt le. A nem túl nagyszámú közönség nemcsak odaadó hallgatóság volt, hanem számos kérdést is feltettek az elhangzottak kapcsán. Így a találkozó jóval tovább tartott a tervezett egy óránál. Majd következett egy vacsora a Csapó családnál. A férj (István) és a feleség (Patrícia) is erdélyiek, ha jól tudom, szatmáriak és kolozsváriak, és készülnek visszatelepülni – de nem Erdélybe, hanem Magyarországra. Patrícia migránsokat tanít svéd nyelvre, de elmondása szerint nemigen akarnak tanulni. Kérdezte őket (a migránsokat), mik az elképzeléseik, hogyan tovább, mi a jövőképük, de kiderült, ilyen nemigen van nekik. Megérkeztek, kapják a segélyt, ennyi. Minek nekik jövőkép? Lehet elmélkedni ezen.

S ha már migránsokról esett szó, el kell mondjak valamit. Pár évvel ezelőtt megjelent az itthoni megyei újságban, hogy abban az évben csak Hargita megyében százvalahány nem Romániában született polgárt jegyeztek be, aki a megyében vállalt munkát. Ezek többsége Magyarországon született magyar állampolgár volt. Közülük párat én is ismertem: volt, aki egy csíki lány miatt költözött Romániába és vállalt Csíkszeredában munkát, volt, akinek a Gyimesek szép tájai tetszettek meg és ott nyitott panziót. De tudok olyan holland biokertészről is, akit az erdélyi hegyek és az itt termő gyógynövények késztettek arra, hogy évekre ideköltözzön, ismertem egy japán professzort is, aki évekre Csíkban ragadt, meg hallottam egy new yorki fiatal ösztöndíjasról, aki az ösztöndíja lejárta után is évekig Csíkszeredában élt. Ezek száma jóval száz fölött volt még pár évvel ezelőtt, sokan ma is itt élnek, újak is csatlakoznak hozzuk. Tudok egy belga származású illetőről, aki a csíkborzsovai felesége mellett ma már tökéletes csíki tájszólásban beszél. És akkor felmerül bennem a kérdés: ha ezeknek az idegen származásúaknak, akik még románul, tehát az állam nyelvén sem beszélnek, mégis megérte Erdélybe, a Székelyföldre költözni, akkor nem érné meg az innen, Erdélyből és a Székelyföldről idegenbe elmenteknek hazajönni, visszatelepedni? Ezen is lehet elmélkedni.

 

Molnár Vilmos

Csíkszereda