A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

A legizgalmasabb nyaralásom

Sikeresen befejeztem az ötödik osztályt és előttem állt a várva várt, hosszú nyári vakáció! Egész tavasszal erről a szünidőről álmodoztam, tervezgettem, végül aztán ez a túlzott tervezgetés okozta a nagy problémámat. Nem tudtam eldönteni, végül is hova menjek: a nagyszüleimhez, vagy a gyermektáborok valamelyikébe. Vagy menjek a barátaimmal juhokat őrizni a hegyekbe? Mert ugye oda is hívtak, és nagyon csábított, hogy megtudjam, milyen érzés esztenán lakni, milyen az az igazi hegyi juhászélet.

Édesanyám sürgetett, döntsem már el, mit szeretnék, ne mindig csak a viadukt építését bámuljam. Hát igen, az volt az igazság, hogy azért nem tudtam elhatározni, hol töltsem a vakációt, mert sehogyan sem tudtam elszakadni a völgyhíd, ahogy itt mondták, viadukt építésétől. Ezt a völgyhidat jó három éve kezdték építeni a II. világháborúban tönkrement vasúti híd helyett, és már nagyon közeledett a munkálat befejezése, a híd forgalomba tétele. Aztán minden nyaralási gondom megoldódni látszott, mikor egy nap elhangzott az egyszerű, de minden kétségemet eloszlató mondat, mikor a pályafelvigyázók vezetője azt jelentette:
– Főnök! A drezina készen áll!!
Jó lesz, ha megmagyarázom nektek, mi is az a drezina. A magyar neve hajtány. Gondolom, így sem világos. A hajtány egy négykerekű jármű, melyet négy, esetleg két munkás emeltyűk előre-hátra tolásával hajt. Az utasok részére a hajtány elején vagy hátsó részén háttámlával ellátott ülések vannak. A szerkezet működése egyszerű, a sínekről könnyen le, és felemelhető. Az elérhető sebesség a pálya emelkedési viszonyaitól függ, vízszintes vonalon a hajtányok 15-20 km/óra sebességgel is hajthatók. A vasutak nyílt vonalának megvizsgálásakor a pályafenntartók hajtányokon utazták be szolgálati szakaszukat.
De ezen a nyáron a drezina különlegesen sokszor volt szolgálatban. A mi vasútállomásunk és az épülő völgyhíd között közlekedett naponta. Útvonala nem volt hosszú, talán 3-4 kilométer, vitte-hozta a hídépítést ellenőrző mérnököket, szakembereket, és természetesen az állomás főnökét, aki történetesen az apukám volt.
Először nem is neki jutott eszébe, hogy velük tarthatnék, az egyik pályafelvigyázó kérdezte meg:
– Főnök, a srác nem jöhet velünk?
– Miért ne?! Akarsz jönni? – kérdezte tőlem.
Hát már hogyne akartam volna! Így, amit iskolaidőben nem tehettem meg, végre lehetővé vált! Megnézhetem végre én is, milyen lett a híd, no meg kipróbálhatom a drezinát, aminek addig még a közelébe sem engedtek!
Nos, első alkalommal csak arra figyeltem, hogy szorosan fogjam a kapaszkodót, ne mozogjak, ne zavarjak a jelenlétemmel. Szokatlan volt, hogy szabadon fújhat a szél, a kerekek kattogásának zaja, de hamar megszoktam, és másnap már én kérdeztem meg, velük tarthatok-e? Pár nap múlva már arra vetemedtem, hogy ajánlkozzam, segítek hajtani a drezinát! Senki nem nevetett ki, sőt, megköszönték, hogy ilyen figyelmes, dolgos vagyok, és szívesen megtanítottak a hajtókar kezelésére. Arra kellett vigyáznom, hogy ne essem ki a ritmusból, ne rángassam, hanem a munkatársammal egyszerre, simán húzzam-toljam a kart, no meg, hogy le ne szédüljek a járműről.
A munkálatoknál nem győztem csodálkozni a hatalmas híd pillérein, órákig el tudtam volna nézni, milyen ügyesen dolgoznak a gépekkel. Megunhatatlan volt számomra azt a folyamatot követni, amint a síndarabokat csúsztatják lassan, egymás után a talpfákra. Ne feledjétek, akkor még nem léteztek a most használt hatalmas, távirányítású gépek. A munka sikere az emberek ügyességén, hozzáértésén, óvatosságán, pontosságán múlott.
Ugye megértitek, miért nem volt már nehéz választani a sok nyaralási lehetőség közül? A drezina és az építkezést követő hídpróbán való részvétel annyira csábító volt, hogy minden más nyaralási, illetve szórakozási lehetőséget elhomályosított. Édesanyámnak nem is kellett magyarázkodnom, hiszen látta, hogy milyen lelkesen készülök a napi „drezinázásra”, és hogy soha nem panaszkodom unalomról vagy fáradtságról, pedig nem henyéltem, amíg a hajtány visszafordulásának ideje eljött. Az építkezésen mindegyre megkért valaki valami szívességre, és én boldogan vittem-hoztam az üzeneteket, aláírásra váró pappírokkal szaladgáltam a munkavezetők között, ha kellett, friss forrásvízért mentem, szóval igyekeztem hasznossá tenni magam.
Ahogy közeledett a hídpróba időpontja, egyre idegesebbé, izgatottabbá váltak nemcsak a munkavezetők, hanem a legegyszerűbb talicskatologatók is. Eleinte azt hittem, azért lettek ilyenek, mert várják már, hogy vége legyen a munkálatoknak. Aztán egyik nap éppen az egyik mérnök kottyantotta el, hogy azért idegesek, mert tartanak attól, hogy megismétlődik a baleset. Akkor tudtam meg, hogy még az építkezés kezdetén történt, hogy az egyik óriáspillér alatt megcsúszott a talaj, erre az fogta magát, és összerogyott. A pillért újra felépítették, a talapzatokat megerősítették, de azért mindenki izgult, nehogy a terhelés-próba során, esetleg újra megtörténjék.
Mire felvirradt a nagy esemény napja, már olyan ingerült volt mindenki, hogy ünneplés helyett majdnem egymásnak estek
– Az biztos, hogy valamelyik pillér összerogyik! – mondták a borúlátók.
– Nem rogy!
– De rogy!
– Nem rogy, ha mondom! Fogadjunk!
– Ne fogadjunk, nem szabad az ördögöt a falra festeni! De abban, hogy a főmérnök nem mer részt venni a próbán, szívesen fogadok.
– Én is, mi is!!!!!
Hogy a főmérnök hallott-e a vitáról, vagy a fogadásról, nem tudom, csak azt láttam, hogy egyszer csak megjelenik a munkások között:
– Na, jó emberek! Kezdjük el a próbát! Én az első mozdony előtt megyek! Ki tart velem?
Nagy csend lett egyszerre! Én meg, attól izgulva, hogy megelőznek, olyan lelkesen, és hangosan jelentkeztem, mint aki attól fél, lekésik.
– Én! Főmérnök bácsi, én!
Hát, nem késtem le semmiről! Nem kellett megvívjak a dicsőségért, mert rajtam kívül nem volt több önkéntes jelentkező!
A mérnök hangosan megdicsért, nekem meg odasúgta, reméli egyikünk sem bánja meg azt, amire készülünk. Apukámnak, gondolom nem ez volt a legboldogabb napja, de beleegyezett, hogy amit vállaltam, teljesítsem.
Aztán elkezdődött! A főmérnök megfogta a kezemet, s elindultunk a hídon! Nem mondhatnám, hogy nem izgultam! Nagyon is! De nem mentünk sokat, talán még 100 métert sem, mikor kiabáltak, forduljunk vissza, hogy lefényképezhessenek az újságok, meg a munkálatokat befejező jelentés számára. Televízió persze akkor még nem volt. A fényképezkedés után már nem gyalogosan folytattuk, mert akkor még most is ott lennék, amilyen hosszú volt a völgyhíd, és amilyen hosszadalmas volt a próba.
Először csak egy mozdony ment át csigalassúsággal a völgyhídon. Majd visszatolatott. Aztán hozzákapcsoltak egy üres tehervagont, majd rendre a többit, egészen tíz vagonig. Ezek után terhelt vagonokkal következett a próba. Ugyanúgy, mint az üresekkel, rendre, egészen tízig. Minden oda-vissza út után megvizsgálták, keletkezett-e repedés valamelyik pilléren, történt-e változás a sínek csatlakozásánál.
A főmérnök az első mozdonyra még nem, csak amikor az első üres vagont rákapcsolták, akkor szállt fel ő is, és intett nekem:
 – Na, fiam, velem tarthatsz!
És én boldogan követtem. Egész nap tartott a próba! Este is, hiszen a fényviszonyokat is tanulmányozni kellett. A sok ide-oda vonatozást a végén úgy megszoktam, és engem is úgy megszoktak a munkások, hogy megengedték, hogy a mozdony elején, az úgynevezett ütközőn üljek. Még enni is ott ettem, mert féltem, valaki elirigyeli tőlem ezt a kiváltságos helyet! Azt hiszem, ez a hosszú nap volt életem legizgalmasabb, legemlékezetesebb napja!
 


Pisti bácsi elbeszélését Tóth Ildikó néni jegyezte le.

80 éve történt. 1941-ben, Erdély északi részének visszacsatolása után a magyar kormány azonnal kijelölte a Kelet-Magyarországot a Székelyfölddel összekötő vasútvonal kiépítését. Az új vasútvonal a Szamos völgyében vonuló Kolozsvár–Dés–Besztercei vonal Szeretfalva állomásából kiindulva, kereken 48 km hosszban, a Maros völgyében levő székely körvasútba Déda állomáson torkollik be. Az új vonalon négy állomás épült: Sajónagyfalu, Nagysajó, Monorfalva és Alsórépa. Az erdélyi medence az állandó terepmozgások, bevágás és töltéscsúszások klasszikus hazája, ahol a múlt évszázad második felében végrehajtott nagy vasútépítéseknél tapasztalt nehézségek egész Európa szakirodalmát és szakköreit foglalkoztatták. Ezeknél a vonalaknál az üzembehelyezés után hosszú évekig állandó fokozott gondoskodást kívánt és tetemes költséget jelentett a forgalom fenntartása. A Szeretfalva–Déda közötti vasútépítés méltán csatlakozik az európai hírű magyar vasútépítésekhez. A szokatlanul rövid építési idő tekintetében viszont rekordot teremtett, beigazolva azt, hogy erős akarattal és megfelelő felkészültséggel a szinte lehetetlennek látszó célok is elérhetők. Az Alsórépához tartozó völgyhidat a világháborúban lebombázták, az 1950-es években épült fel újra.




(A Wikipédia alapján)

Kedves Híradó Olvasók!

Kedves Híradó Olvasók!

Kedves Olvasó! 2023. október 05.
Levél az Olvasóhoz Kedves Híradó Olvasók! Tegnap a Városligetben sétáltam, s feltűnt, hogy a fák nagyrészt még zöld lombkoronájába itt-ott már sárga szín vegyül. „Most a ligetbe bolygok délután […] / Levelük a fák az aszfaltra sírják / és csengenek…
Tovább
Előző életek

Előző életek

Könyvespolc 2023. október 05.
Érzékeny visszafogottság és érzelgősség nélküli érzelmek lebegnek a vásznon, lassan, mindenféle sietség nélkül mesélnek nekünk az életről és a sorsról Celine Song koreai filmrendező debütfilmjében, a Past Livesben, mely a Sundance filmfesztiválon mutatkozott be figyelemreméltó szakmai és közönségsikerrel.
Tovább
A VARÁZSLATOS SZÍN

A VARÁZSLATOS SZÍN

Képzőművészet 2023. október 05.
A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban Carl Kylberg, Hazatérés, olaj, vászon A meghirdetett kiállítás megtekintését a múzeum állandó anyaga felől kezdtem. Ezért először az emeleti termeket vettem szemügyre. Az egyik ilyen helységbe lépve azon nyomban Carl Kylberg „Hemkomsten” („Hazatérés”) című,…
Tovább
A hazához való ragaszkodás megmarad

A hazához való ragaszkodás megmarad

Portré 2023. október 05.
Nemrégen jelent meg a Híradó hasábjain egy beszélgetésem dr. Sebestyén Gábor nőgyógyász főorvossal, a stockholmi protestáns gyülekezet világi felügyelőjével. Ezt a beszélgetést folytattuk most, amikor 2023 áprilisában Magyarországon járt. A köztünk lévő korkülönbség ellenére, jó barátságunkra tekintettel, beszélgetésünk tegező formában…
Tovább
Egy emigráns-immigráns, aki multikulti külhoni, de magyar – 2. rész

Egy emigráns-immigráns, aki multikulti külhoni, de magyar – 2. rész

Portré 2023. június 28.
Beszélgetések Csernák Mihállyal az életről, a munkáról, a családról, a történelemről és napjaink eseményeiről A svédországi Olofströmben telepedett le 1964-ben, és itt tartózkodott 2010-ig. Mihály nem az ötvenhatosok csoportjának tagjaként, hanem évekkel utánuk érkezett Svédországba, de ugyanazok a feladatok vártak…
Tovább

Egyesületek

A Tavaszi Szél ősszel

A Tavaszi Szél ősszel

Közös tökfaragás A Tavaszi Szél Kulturális Egyesületnél szokásunk, hogy iskolai tanításhoz igazodva őszi és tavaszi félévről, valamint téli…
Négy találkozás. Mád, Göteborg, Tångagärde és Budapest

Négy találkozás. Mád, Göteborg, Tångagärde és Budapest

A budapesti Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (korábbi nevén: Szent István Egyetem) dísztermében gyűltünk össze ünnepélyesen, boldogan és…
A Kőrösi a tångagärdei házban

A Kőrösi a tångagärdei házban

Már amikor befordulok a házhoz vezető bekötőútra, arra gondolok, most hány kaptárt látok majd a kert túlsó végében.…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Swish:

Swish


  

 

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

Free Joomla templates by L.THEME