Sikeresen befejeztem az ötödik osztályt és előttem állt a várva várt, hosszú nyári vakáció! Egész tavasszal erről a szünidőről álmodoztam, tervezgettem, végül aztán ez a túlzott tervezgetés okozta a nagy problémámat. Nem tudtam eldönteni, végül is hova menjek: a nagyszüleimhez, vagy a gyermektáborok valamelyikébe. Vagy menjek a barátaimmal juhokat őrizni a hegyekbe? Mert ugye oda is hívtak, és nagyon csábított, hogy megtudjam, milyen érzés esztenán lakni, milyen az az igazi hegyi juhászélet.

Édesanyám sürgetett, döntsem már el, mit szeretnék, ne mindig csak a viadukt építését bámuljam. Hát igen, az volt az igazság, hogy azért nem tudtam elhatározni, hol töltsem a vakációt, mert sehogyan sem tudtam elszakadni a völgyhíd, ahogy itt mondták, viadukt építésétől. Ezt a völgyhidat jó három éve kezdték építeni a II. világháborúban tönkrement vasúti híd helyett, és már nagyon közeledett a munkálat befejezése, a híd forgalomba tétele. Aztán minden nyaralási gondom megoldódni látszott, mikor egy nap elhangzott az egyszerű, de minden kétségemet eloszlató mondat, mikor a pályafelvigyázók vezetője azt jelentette:
– Főnök! A drezina készen áll!!
Jó lesz, ha megmagyarázom nektek, mi is az a drezina. A magyar neve hajtány. Gondolom, így sem világos. A hajtány egy négykerekű jármű, melyet négy, esetleg két munkás emeltyűk előre-hátra tolásával hajt. Az utasok részére a hajtány elején vagy hátsó részén háttámlával ellátott ülések vannak. A szerkezet működése egyszerű, a sínekről könnyen le, és felemelhető. Az elérhető sebesség a pálya emelkedési viszonyaitól függ, vízszintes vonalon a hajtányok 15-20 km/óra sebességgel is hajthatók. A vasutak nyílt vonalának megvizsgálásakor a pályafenntartók hajtányokon utazták be szolgálati szakaszukat.
De ezen a nyáron a drezina különlegesen sokszor volt szolgálatban. A mi vasútállomásunk és az épülő völgyhíd között közlekedett naponta. Útvonala nem volt hosszú, talán 3-4 kilométer, vitte-hozta a hídépítést ellenőrző mérnököket, szakembereket, és természetesen az állomás főnökét, aki történetesen az apukám volt.
Először nem is neki jutott eszébe, hogy velük tarthatnék, az egyik pályafelvigyázó kérdezte meg:
– Főnök, a srác nem jöhet velünk?
– Miért ne?! Akarsz jönni? – kérdezte tőlem.
Hát már hogyne akartam volna! Így, amit iskolaidőben nem tehettem meg, végre lehetővé vált! Megnézhetem végre én is, milyen lett a híd, no meg kipróbálhatom a drezinát, aminek addig még a közelébe sem engedtek!
Nos, első alkalommal csak arra figyeltem, hogy szorosan fogjam a kapaszkodót, ne mozogjak, ne zavarjak a jelenlétemmel. Szokatlan volt, hogy szabadon fújhat a szél, a kerekek kattogásának zaja, de hamar megszoktam, és másnap már én kérdeztem meg, velük tarthatok-e? Pár nap múlva már arra vetemedtem, hogy ajánlkozzam, segítek hajtani a drezinát! Senki nem nevetett ki, sőt, megköszönték, hogy ilyen figyelmes, dolgos vagyok, és szívesen megtanítottak a hajtókar kezelésére. Arra kellett vigyáznom, hogy ne essem ki a ritmusból, ne rángassam, hanem a munkatársammal egyszerre, simán húzzam-toljam a kart, no meg, hogy le ne szédüljek a járműről.
A munkálatoknál nem győztem csodálkozni a hatalmas híd pillérein, órákig el tudtam volna nézni, milyen ügyesen dolgoznak a gépekkel. Megunhatatlan volt számomra azt a folyamatot követni, amint a síndarabokat csúsztatják lassan, egymás után a talpfákra. Ne feledjétek, akkor még nem léteztek a most használt hatalmas, távirányítású gépek. A munka sikere az emberek ügyességén, hozzáértésén, óvatosságán, pontosságán múlott.
Ugye megértitek, miért nem volt már nehéz választani a sok nyaralási lehetőség közül? A drezina és az építkezést követő hídpróbán való részvétel annyira csábító volt, hogy minden más nyaralási, illetve szórakozási lehetőséget elhomályosított. Édesanyámnak nem is kellett magyarázkodnom, hiszen látta, hogy milyen lelkesen készülök a napi „drezinázásra”, és hogy soha nem panaszkodom unalomról vagy fáradtságról, pedig nem henyéltem, amíg a hajtány visszafordulásának ideje eljött. Az építkezésen mindegyre megkért valaki valami szívességre, és én boldogan vittem-hoztam az üzeneteket, aláírásra váró pappírokkal szaladgáltam a munkavezetők között, ha kellett, friss forrásvízért mentem, szóval igyekeztem hasznossá tenni magam.
Ahogy közeledett a hídpróba időpontja, egyre idegesebbé, izgatottabbá váltak nemcsak a munkavezetők, hanem a legegyszerűbb talicskatologatók is. Eleinte azt hittem, azért lettek ilyenek, mert várják már, hogy vége legyen a munkálatoknak. Aztán egyik nap éppen az egyik mérnök kottyantotta el, hogy azért idegesek, mert tartanak attól, hogy megismétlődik a baleset. Akkor tudtam meg, hogy még az építkezés kezdetén történt, hogy az egyik óriáspillér alatt megcsúszott a talaj, erre az fogta magát, és összerogyott. A pillért újra felépítették, a talapzatokat megerősítették, de azért mindenki izgult, nehogy a terhelés-próba során, esetleg újra megtörténjék.
Mire felvirradt a nagy esemény napja, már olyan ingerült volt mindenki, hogy ünneplés helyett majdnem egymásnak estek
– Az biztos, hogy valamelyik pillér összerogyik! – mondták a borúlátók.
– Nem rogy!
– De rogy!
– Nem rogy, ha mondom! Fogadjunk!
– Ne fogadjunk, nem szabad az ördögöt a falra festeni! De abban, hogy a főmérnök nem mer részt venni a próbán, szívesen fogadok.
– Én is, mi is!!!!!
Hogy a főmérnök hallott-e a vitáról, vagy a fogadásról, nem tudom, csak azt láttam, hogy egyszer csak megjelenik a munkások között:
– Na, jó emberek! Kezdjük el a próbát! Én az első mozdony előtt megyek! Ki tart velem?
Nagy csend lett egyszerre! Én meg, attól izgulva, hogy megelőznek, olyan lelkesen, és hangosan jelentkeztem, mint aki attól fél, lekésik.
– Én! Főmérnök bácsi, én!
Hát, nem késtem le semmiről! Nem kellett megvívjak a dicsőségért, mert rajtam kívül nem volt több önkéntes jelentkező!
A mérnök hangosan megdicsért, nekem meg odasúgta, reméli egyikünk sem bánja meg azt, amire készülünk. Apukámnak, gondolom nem ez volt a legboldogabb napja, de beleegyezett, hogy amit vállaltam, teljesítsem.
Aztán elkezdődött! A főmérnök megfogta a kezemet, s elindultunk a hídon! Nem mondhatnám, hogy nem izgultam! Nagyon is! De nem mentünk sokat, talán még 100 métert sem, mikor kiabáltak, forduljunk vissza, hogy lefényképezhessenek az újságok, meg a munkálatokat befejező jelentés számára. Televízió persze akkor még nem volt. A fényképezkedés után már nem gyalogosan folytattuk, mert akkor még most is ott lennék, amilyen hosszú volt a völgyhíd, és amilyen hosszadalmas volt a próba.
Először csak egy mozdony ment át csigalassúsággal a völgyhídon. Majd visszatolatott. Aztán hozzákapcsoltak egy üres tehervagont, majd rendre a többit, egészen tíz vagonig. Ezek után terhelt vagonokkal következett a próba. Ugyanúgy, mint az üresekkel, rendre, egészen tízig. Minden oda-vissza út után megvizsgálták, keletkezett-e repedés valamelyik pilléren, történt-e változás a sínek csatlakozásánál.
A főmérnök az első mozdonyra még nem, csak amikor az első üres vagont rákapcsolták, akkor szállt fel ő is, és intett nekem:
 – Na, fiam, velem tarthatsz!
És én boldogan követtem. Egész nap tartott a próba! Este is, hiszen a fényviszonyokat is tanulmányozni kellett. A sok ide-oda vonatozást a végén úgy megszoktam, és engem is úgy megszoktak a munkások, hogy megengedték, hogy a mozdony elején, az úgynevezett ütközőn üljek. Még enni is ott ettem, mert féltem, valaki elirigyeli tőlem ezt a kiváltságos helyet! Azt hiszem, ez a hosszú nap volt életem legizgalmasabb, legemlékezetesebb napja!
 

Pisti bácsi elbeszélését Tóth Ildikó néni jegyezte le.

80 éve történt. 1941-ben, Erdély északi részének visszacsatolása után a magyar kormány azonnal kijelölte a Kelet-Magyarországot a Székelyfölddel összekötő vasútvonal kiépítését. Az új vasútvonal a Szamos völgyében vonuló Kolozsvár–Dés–Besztercei vonal Szeretfalva állomásából kiindulva, kereken 48 km hosszban, a Maros völgyében levő székely körvasútba Déda állomáson torkollik be. Az új vonalon négy állomás épült: Sajónagyfalu, Nagysajó, Monorfalva és Alsórépa. Az erdélyi medence az állandó terepmozgások, bevágás és töltéscsúszások klasszikus hazája, ahol a múlt évszázad második felében végrehajtott nagy vasútépítéseknél tapasztalt nehézségek egész Európa szakirodalmát és szakköreit foglalkoztatták. Ezeknél a vonalaknál az üzembehelyezés után hosszú évekig állandó fokozott gondoskodást kívánt és tetemes költséget jelentett a forgalom fenntartása. A Szeretfalva–Déda közötti vasútépítés méltán csatlakozik az európai hírű magyar vasútépítésekhez. A szokatlanul rövid építési idő tekintetében viszont rekordot teremtett, beigazolva azt, hogy erős akarattal és megfelelő felkészültséggel a szinte lehetetlennek látszó célok is elérhetők. Az Alsórépához tartozó völgyhidat a világháborúban lebombázták, az 1950-es években épült fel újra.

(A Wikipédia alapján)