Mikor végre megjött a nyár, Danika nemcsak játszott, szaladgált, hanem szívesen segített édesapjának a kertben. Szorgalmasan összeszedte a fák alól a lehullott nyári almát, melyből finom kompót és almás süti készült. Evett is belőlük sokat. Mikor aztán elérkezett a szeptember, akkor látszott csak igazán, hogy a fecskék és a cinegék milyen szorgos munkát végeztek a kertben tavasszal. A kisfiú nagy örömére a fák ágai csak úgy roskadoztak a gyönyörű almák, szilvák, körték súlyától.

– Apa, ugye milyen ügyesek voltak a madárkáink? Mivel olyan szorgalmasak voltak, milyen sok gyümölcsöt ehetünk! Nézd csak, a cinegék még most is bogarakra vadásznak!
– Danika, mit tudsz a fecskéről? – kérdezte Apa, aki biztos volt abban, hogy kisfia emlékszik arra, hogy mit beszélgettek a költöző madarakról.
– Mindjárt üresen hagyják a fészket – mondta az okos kisfiú.
– Úgy bizony – válaszolt az apja, megsimogatva kisfiát. – Tudod, azt még nem meséltem neked, hogy a fecskék hol gyűléseznek indulás előtt.
– Apa, én tudom – pislogott Dani –, mondta az óvónéni, hogy sorba „ülnek” a villanydróton és egyikük elmondja, merre fognak repülni, meg hogy hogyan kell felkészülni a hosszú útra.
– Nahát – csodálkozott Apa – ügyesek vagytok, hogy az oviban erről is beszéltek.
– Igen - mondta Dani. A fecskékről filmet is néztünk, aranyos madárkák.
– No akkor azt is tudnod kell, hogy mi a teendőnk a cinegékkel, akik itthon maradnak, és nem repülnek el.
– Igen, tudom – mondta a kisfiú.
Apa arra gondolt, talán túl nehéz egyszerre annyi mindent elvárni az alig ötödik éves kisfiától, ezért inkább sétára hívta a kertbe, ahol a nagy szüretelés után is maradt még tennivaló.
– Gyere, nézzük meg a gyümölcsfákat – mondta Apa. Daninak nem kellett kétszer mondani, máris húzta kis pöttyös gumicsizmáját, Donald kacsás mackóruháját, és kész volt az indulásra. Nem is hallotta Anya hangját, hogy várjon, sapkát is kell tennie, hiszen fúj a szél, és egyre hűvösebb van. Megfogta Apa kezét, aki egyre büszkébb volt természetet kedvelő kisfiára.
El is indultak a kertbe, ahol a gyümölcsfák már szomorúan bólogattak egymásnak, mintha azt mondták volna: „Nézd, milyen csupasz az ágam, sajnos lehullottak a levelek!”
– Apa, ilyen hamar lehullnak a falevelek ? – kérdezte Danika, aki egy csokor sárga levéllel a kezében rugdosta a tarka levélszőnyeget.
– Le bizony, hiszen már október közeledik.
– Várom, hogy visszajöjjenek a vándormadarak.
– Az még messze lesz – mosolygott Apa –, hiszen csak most repültek el, lehet, még nem is érkeztek meg új hazájukba.
– Hol az új hazájuk ? – érdeklődött Dani.
– A madárszakértők azt mondják, hogy a fecskék messze-messze repülnek, át a tengeren, délre, Afrikába, ahol nincsen hó, nincsen tél. Ott várják meg, míg nálunk, itthon újra tavasz lesz.
Danika hallgatta az édesapja magyarázatát, közben szorgalmasan gyűjtötte a fák alól a szebb, épebb hullott leveleket.
– Mit csinálsz a sárga levelekkel? – kérdezte Apa.
– Viszem az óvodába – felelte Dani. – Mondta óvónéni, hogy akinek van kertje, vigyen több sárga levelet holnap, hogy azoknak a gyereknek is jusson, akiknek nincs kertje.
– Helyes dolog – hagyta jóvá Apa. – De mit fogtok csinálni a levelekkel?
– Őszi képet ragasztunk – mondta Danika és elkezdte mesélni, amit hallott az oviban.
– Rendben – mondta Apa –, gyere nézzük meg a többi fát is! Vajon mindenikről lehullottak a levelek? Aztán menjünk ebédelni.
Így is történt, Dani végigszemlélte a fák csupasz ágait, és megállapította, hogy a madárkák hangját sem hallja már.
– Hát igen, így van ez rendjén – mondta Apa –, hiszen ősz van. A természet is készül a téli pihenésre.

(Folytatása következik.)