– Szegény Mária néni! Meg kellene látogatnunk. Olyan egyedül lehet. Nehéz lehet neki, különösen ilyenkor, karácsony közeledtével! – sóhajtott fel édesanya egy nap, amint átnézett a szomszéd házra, ahol jó fél éve már csak egyedül élt kedves szomszédunk.
– Nem úgy van Éde, Mária néni nincs egyedül! Van neki társasága! – tiltakozott István öcsém.
– Honnan veszed, milyen társasága lenne?
– Én mindennap találkozom a nénivel, Ő mondta, és azt is, hogy ilyen kedves és szemtelen társasága sem volt még!
– Nahát! Honnan ismeri őket?
– Én azt nem tudom, de azt mondta, mindennap eljönnek.
– Nem tudom elhinni! Jó ideje készülök meglátogatni, csak mindig közbe jött valami. Éppen arról jutott eszembe a mulasztásom, hogy semmilyen vendéget nem láttam becsengetni hozzá, már jó ideje.
– Hát azok nem is csengetnek!
– Nem? Miért? – hökkent meg édesanya.
– Miért, miért? Nem érted? Hát azért, mert szemtelenek! – vágta rá az öcsém magabiztosan.
Édesanyának dolga volt, az öcsém sem magyarázott tovább, de másnap mindnyájan felkerekedtünk, és átmentünk a nénihez. Boldogan nyitott ajtót nekünk, az öcsémnek határozottan örült. Édesanya rögtön elkezdte a bocsánatkérést, magyarázkodást, hogy miért nem látogatjuk gyakrabban. De Mária néni mosolyogva hárította el a szabadkozást:
– A világért se gyötörd magad ilyen dolgokkal! Jól elvagyok én, hisz Pistikét majd mindennap látom, jól elbeszélgetünk, no meg itt vannak a kosztosaim is!
Édesanya nem tudta palástolni a meglepődését. Nagyon szíven ütötte az, amit hallott, bizonyára arra gondolt, milyen rossz anyagi körülményei lehetnek a néninek, ha kénytelen kosztosokat tartani.
– Ne haragudjon Mária néni, de nem túl megerőltető, amit tetszik csinálni?
– Miért lenne az? – csodálkozott Mária néni.
– Hát… hát… a bevásárlás, az előkészületek…
– Csacsiság! Csupa öröm és szórakozás!
– És… milyen gyakran jönnek?
– Milyen gyakran? Remélem, mindennap! Bizonyára ti is tudjátok, ha egyszer elkezdtétek a táplálást, akkor a házhoz szoknak, és nem keresnek maguknak másutt ennivalót. Ezért nem szabad abbahagyni.
Láttuk édesanyán a teljes elképedést és tanácstalanságot. Harcolt benne a szókimondó természete a jól nevelt udvariasságával. Éppen megszólalt volna, mikor az ablak felől sűrű kocogtatás hallatszott. Csodálkozva néztünk oda, Mária néni viszont boldogan sietett kinyitni az ablakot. Az ablakpárkányt, a környező fákat szinte ellepte egy gyönyörű madárcsapat.
– Na végre! Megjöttetek? Már azt hittem, ma nem látogatnak meg a kosztosaim! Nos? Hogy vagytok? Hol késtetek? – lelkendezett, majd hozzánk fordulva magyarázta: – Látjátok, ezek a leglelkesebb látogatóim! Ők az én kékcinege barátaim! Úgy megszoktuk egymást, hogy már a nevükre is hallgatnak!
– Van nevük? – érdeklődtünk.
– Hogyne lenne! Majd sorra mutogatta: az Katalin, tőle jobbra Kátya, Kati, Kitty, Katica, Kata. Ezek kapták a lányneveket, a fiúk Károly, Kari, Karcsi, Kori. Mind ismerem őket, úgy tűnik, hallgatnak is a nevükre, csak abban nem vagyok biztos, hogy helyesen, a nemük szerint neveztem el őket, mert úgy külsőre nincs nagy különbség köztük. Meglátjátok, tavasszal milyen hálásak lesznek a fák, ha ez a sok kis cinke fészket rak és hozzálátnak táplálni a páronként legalább 12 fiókát! Nem lesz itt egy fia féreg sem.
Mind elpusztítják!
Jó sokáig beszélgettünk még a madarakról, a mesterséges madárfészkekről, a cinkék étkezési szokásairól. Alig bírtuk elhatározni magunkat a távozásra. A hazafelé úton édesanya végre kimondta azt, amit Mária néninél elkerült:
– Pisti, mondd csak, te tudtad, hogy az a társaság, amelyik Mária nénit látogatja, azok madarak?
– Igen!
– Akkor miért nem mondtad el nekünk?
– Miért, miért? Hát honnan tudjam, hogy ti nem tudjátok, hogy a madarak a legjobb társaság, ami létezik?
