S míg sok vidám csínyét nagy küszködését / Sorra beszéli, kacagva, vígan, - / Reszketve, ijedten suttogom én el: - "Csak lassan,/ Csak lassan, okosan, Peti fiam!"” (Kaffka Margit: Petike jár)
Ezt a rovatot szülőknek, nagyszülőknek, érdeklődőknek indítottuk. A gyermeknevelésről, a nevelés nemes feladatának örömeiről, kacagtató helyzeteiről, buktatóiról, problémáiról, különös tekintettel a svédországi két, illetve többnyelvű közegre. A nagyszülők szeretnek mesélni unokáik humoros és néha bizony felnőtteket is meghökkentő éleslátást bizonyító mondásairól. Itt az alkalom, hogy megosszátok a Híradó olvasóival a sok kedves történetet. E rovat jóvoltából remélhetőleg gondjaitokra is gyógyírt találtok. Az írásokat a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. villanyposta címre várom.
Földrengés
Néztük a tévében a szörnyű törökországi földrengést és a gyerek felfigyelt a romokra. Megkérdezte, mi történt. Az anyja válaszolt:
– En jordbävning.
Még mielőtt én is válaszoltam volna, hogy ezt egy földrengés tette, a fiacskám fantáziája működésbe lépett, s mivel az anyja válaszából úgy érezte, csakis valamilyen állatról lehet szó, rögtön magyarázni kezdte:
– A jordbävningeknek farkuk van, hosszú patkányfarkuk. De ők azért nem patkányok. Ők a föld mélyén élnek, és mikor észreveszik, hogy valaki építeni kezd olyan helyre, ahova nem lenne szabad, akkor nagyon mérgesek lesznek. Feljönnek, és lerombolják az épületet.
Sámuel, a munkatárs
Ahogyan cseperedik a gyerekem, úgy szaporodnak a róla szóló kis feljegyzések. Örömmel kísérem szókincsének fejlődését, az apró kis elhallásokat, a számára új fogalmak értelmezését. Eddig csak a beszédkészségére figyeltem, a minap viszont arra is rájöttem, mennyire fontos a pontos és körültekintő fogalmazás. Mert nemcsak a gyermek mondásai érdekesek, hanem a viselkedése is. Sámuel véletlenül kiöntött egy kevés vizet, kb. félpohárnyit.
– Semmi baj! – mondom. Hozz egy kis papírt a fürdőszobából!
Erre bemegy és hoz a WC-papírból két „kockát” (rutor). Igaz, nem mondtam, hogy mennyire kicsit…
– Hmm… köszönöm, de lehet, ez egy kicsit túl kevés lesz. Tudod, mit? Hozd ide az egész tekercset!
Sámuel visszamegy a fürdőbe, és én egy pár perc múlva már azon gondolkozom, hogy hova tűnhetett? Akkor végre visszajön, két karjában hozza az egész letekert papírhalmot.
– Itt van az egész tekercs – mondja.
Igaz, azt sem mondtam, hogy a papírt hagyja rajta tekercsen…
Így tanulunk lassan bele az apa-gyerek együttműködésbe.
Bernát Balázs
Jön a medve?
Lassan vége a télnek, még hideg van, de már érződik, ahogy mondani szokták, „a tavasz lehelete”. A novembertől tartó szürkeséget, a rövid nappalokat kezdi felváltani a több fénnyel járó tavaszi ébredés, az embereket szinte késztetve arra, hogy elébe menjenek az évszaknak.
Klára néni reménykedve nézett ki az ablakon, hátha-hátha kisüt már a nap, eltakarodnak a felhők, és ő ki tud menni a bérlakásukhoz tartozó pirinyó kis kertecskébe. Vágyott már a sétálásnál komolyabb, például a kertészkedéssel járó fizikai munkára. Pár napja az egyik szomszédja, aki ráunt a kertészkedésre, felajánlotta, ha van kedve hozzá, használhatja az ő részét is. Klára néni elfogadta a felajánlást, és mivel az idő is kedvezett, azonnal nekilátott az eléggé elhanyagolt terület kitisztításához. Érdekes módon, csak egyedül ő használta ki a napsütéses időt arra, hogy eltakarítsa az ágyásokról az elszáradt tavalyi növényeket. A szomszédok nem követték a példáját, csak nézték. Némelyik kíváncsian, hiszen új lakó volt, de a legtöbben csak köszöntötték. Egy kedves házaspár köszönés után meg is állt, és mosolyogva mondtak valamit. Hogy mit, azt Klára néni csak sejtette, mivel csupán két szó csengett ismerősen. Meg is jegyezte, hogy majd megnézi a szótárban, tényleg az a jelentése, amire gondolt?
Igen, az volt. Björn, az medve. Slår, az üt.
– Vajon mit akarnak mondani ezzel? – tűnődött. Az nem létezik, hogy, mint a Hargitán, itt is jár a medve! A lakott területen! De hát senki nem említette, hogy ilyesmi itt is elő szokott fordulni! Soha nem hallottam arról, hogy Dél-Svédországban vadon élő medvék lennének!
Jó pár felhős, esős, hideg nap után, mikor végre ismét kisütött a nap, Klára néni boldogan fogott neki újra a kertészkedésnek. Kis kapájával a meglazított fölből szedegette ki a gyökereket, mikor hangos köszönést hallva, felnézett. A minapi házaspár állt az úton, és most nem csak mondták a múltkor hallott mondatot, de kezükkel is, fejükkel is nemet intve ismételték. És tisztán hallotta a már ismert szavakat: björn, slår.
– Mi a jó eget akarnak ezek mondani?
A nagy talány néhány nap múlva oldódott meg, mikor a lányával séta közben találkoztak a házaspárral, és a lánya megkérdezte, mit akartak mondani az anyjának? Milyen medvével riogatják?
A kérdésre a házaspár hangos nevetésben tört ki, olyan spontánul és vidáman kacagtak, hogy mosolyra derítették az ismeretlen nyelv miatt eléggé szorongó Klára nénit is. Nehezen vetettek véget a kacagásnak, elnézést kértek, ha megijesztették volna az idős hölgyet. Csak segíteni szerettek volna – magyarázták –, túl hideg van még a kertészkedéshez, várni kell a föld művelésével, míg a nyírfa, a BJÖRK, kibontja a virágát.
–...tills björken slår ut.
Szitkozódás?!
A magyar nyelv gazdagságáról beszélgetve valaki, mint érdekességet megemlítette, hogy milyen különös, hogy magyarul csúf szavak nélkül is lehet szitkozódni, átkozódni, káromkodni. Példának az „azt a rézangyalát” szólást hozta fel. Ez eszembe juttatta, hogy én sohasem hallottam szitkozódni a szüleimet, de a környezetemben élőket sem. Testvéremmel viszont hamar rájöttünk, hogy mikor édesapánk nagyon ideges, azt szokta mondani, hogy, azt a rézfán fütyülő rézangyalát, és hogy ez biztosan nem jót jelent.
Egyik nap, mikor hazaérkeztem az iskolából, az óvodás öcsém már az előszobában várt, az ajkára tett mutatóujjával jelezte, hogy legyek csendben.
– Mi van? – súgtam.
– Édesapa nagyon ideges!
– Honnan tudod?
– Hát mind mondja a fütyülőst!
