Csikós Tibor festőművész visszaemlékezése

1972-ben vettek fel az újvidéki Bogdan Suput Művészeti Szakközépiskolába. A felvételi vizsgán görög gipszfejet kellett élethűen lerajzolni. Egy filozófus, talán Szókratész, vagy Arisztotelész felnagyított gipszportréja volt.

Egy pódiumra helyezték. Már nem emlékszem rajzolópadon dolgoztunk-e, vagy háromlábú festőállványokon voltak-e a rajztáblák. Szénnel rajzoltunk csomagolópapírra, az biztos. Megszólítottam egy karakteres, délies kinézetű társamat. Mondtam neki, hogy nem jól rajzolja Szókratész szakállát. A fejet elég szépen lekövette, de a szakállat minden gondosság nélkül csak úgy odakente neki. „Az nem fontos”–válaszolta. Én úgy éreztem, ilyet nem engedhet meg magának egy hitelességre törekvő művész-jelölt. Térképszerű pontossággal rajzoltam meg a gipszfej minden részletét. Délután egy kockára fektetett kúpot kellett agyagból megmintázni, valósághű pontosságra törekedve.

Elsőre elég jól sikerült, de azért aggályosan még igazgattam egy kicsit. József mellettem dolgozott, ő is hamar elkészült, de nyugodtabb volt, mint én. – Gyere, nézzünk egy kicsit szét! – mondta. Megtekintettük a többi pályamunkát. Bizony volt, akinél a kúp megnyúlt, és lecsüngött, mintha olvadt sajtból lett volna, és aránytalanságok is szembetűntek. Azt hiszem, magam is biztosan tudtam volna szelektálni a pályázókat, a produkált eredmény alapján. Világos lett, mindenkinek nem való ez a pálya, ki kell válogatni a felvételizőket. Viszont voltak kiválóan tehetségesek is a felvételizők között. Egy nálunk talán idősebb szőke fiú elmélyülten, nagy odaadással rajzolt és festett a teremben, ahova kerültünk. Megismerkedtük vele. Smudja Gradimirnek hívták. Felnőtt korára világhírű karikaturista és képregény rajzoló lett belőle. Később rendesen összebarátkoztunk, és negyedik osztály végén együtt mentünk a diplomázást ünnepelni Veternik kocsmáiba. Mindig különböző karakterű fejeket rajzolt a füzeteire. Ez a szokás rám is átterjedt, vagyis jellemzővé vált. Persze mindig is firkáltam, padra, papírra. Az általános iskolában gömböket, amiből különböző szoborszerű figurákat állítottam össze. Nagyon büszke voltam magamra, és úgy gondoltam, én rajzolok a legjobban a környezetemben. Iskolai rajzversenyeken is részt vettem, de ott nem rajzszakos tanárok voltak a zsűriben. Ők nem feltétlenül fedezték fel tehetségemet. Nagyon sok gyereknek adtak zsírkrétát rajtam kívül, az általános iskola (Zmaj) rajzversenyén. Rajztanárnőnk, Jovánka volt az, akiben feltétlenül megbíztunk. Ő viszont nagyon elfoglalt volt. Neki mindenre és mindenkire oda kellett figyelnie. Most, hogy rajztanárként dolgozom, megfelelő képet kaptam a gyerekek érzékenységéről produkciójuk értékelése kapcsán. A gyermek számára meghatározó lehet az a pillanat, amikor a szerinte joggal nagyra értékelt alkotását tanára elé tárja osztályzásra. A tanár nem tudhatja, hogy kiben mi lakozik, kinek mekkorát dobban a szíve. Csak apró, alig érzékelhető jelekből, az arc mimikájából, a pillanat múlásából lehet megsejteni, hogy legbelül mi zajlik. A tanár pedig mit tesz? A munkát szemlélve

megpróbálja kategorizálni, a sok látott között elhelyezni az alkotást. Mikor pedig a benyomása, impressziója kialakul, a kötélhágcsó egyik fokára mutat. C (közepes)! Mondja gyakran Svédországban. Magyarországon is a hármas volt a leggyakoribb osztályzat. Azzal a gyerekkel nincs baj, aki hangosan ellenkezik. A zárt ajkak mögé szorított csalódás viszont később tör a felszínre. Rendszerint amikor a tanuló már visszaült a helyére, vagy még később. Sokkal később. Esetleg elfojtódik, ami még rosszabb. Ezért kell megismerni a tanulókat. Amennyire lehet. A tanár embersége és emberismerete a szakmaiság mellett meghatározó.

Magamról kora gyermekkorom óta azt tartottam, hogy tehetséges vagyok. Családi látogatásra mentünk egyszer az egyik nagybátyámhoz Martonoson, a szülőfalumban. Itt másoltam le egy macis képeslapot, ami az egész életemet meghatározó élményemmé vált. Olyan szépen rajzoltam, hogy az anyukám be szerette volna küldeni az újvidéki Mézeskalácsba (ovis hetilap), ahol éppen rajzversenyt tartottak. Nekem az esett nagyon jól, hogy a nagymamám és az anyám is nagyon megdicsért ügyességem miatt. Mindenki, aki csak látta rajzomat tehetségesnek tartott. Ettől a pillanattól kezdve mindig rajzolni akartam.

Családi házunk a főutcán volt, a Tito Marsall utcán. A mozitól az állomás felé a második ház volt a miénk. A házunknak viszonylag nagy kertje volt, ahol krumplit és paradicsomot ültettünk. Egy koca volt az ólban. A kert végében szalmakazal volt. Bátyámmal ide gyakran felmásztunk, élveztük a magaslati szemlélődést. Ez a hátsó utca a temető felé vitt ki, ahol a játszóbirodalmunk terült el.

 

 

 Ebben a fás, parkos temetőben laktak a nagyszüleim. Szerényen gazdálkodtak, és pénzért kapáltak, nagyapám ásta a sírokat. A két unokatestvéremmel kitűnő játszótér volt itt nekünk, persze hinta és csúszda nélkül. Kitűnően elfoglaltuk magunkat. Itt áram sem volt. Nagyanyámék petróleumlámpával világítottak. Nyaranta egy-két hetet töltöttünk itt. Akkor még az eladósorban lévő nagynéném, aki mindig nagyon szerette a gyerekeket és a családot, a nagyszüleimnél lakott. Sokat játszottunk, számháborúztunk, megcsodáltam a szobrokat és kereszteket a sírokon. Követtük a csigák járását.

 

Az iparművészeti középiskolában Ankica Oprešnik (Opresnik), egy nagyon jó ízlésű festőművésznő volt a rajztanárom. Szombat délelőtt volt a modell utáni rajzolás ideje. Míg mi rajzoltunk, ő néha vázlatokat készített festményeihez. Paul Klee festészetének a tanulságaiból indult ki a művészetében. Képeit gyakran láttuk az újvidéki kiállításokon. Nagy tekintélye volt a tanulók körében. Színkompozíciókat festetett velünk. Nekem is tetszettek munkái, azonban soha sem taroztam a kedvencei közé. Másolásra buzdított bennünket. 

Egy nagy mappa ceruzarajzot készítettem nagy mesterek műveiről, és mindenféle reprodukciókról, amiket elérhettem. Ezzel kicsit enyhült szigora, némi kis dicséretet is kaptam, de soha nem értékelte nagyra produkciómat. Megvoltak a maga kedvencei. Felnőtt koromban is küldtem neki katalógusokat, hogy lássa, hogy vittem valamire a szakmában. Meglepetésemre válaszolt nekem egy dopisznicán (levelezőlapon), körülbelül annyit, hogy más tanítványai is küldtek neki hasonló katalógusokat. Ne gondoljam, hogy csak én. Hű maradt önmagához. Az vigasztalt azonban, hogy hosszú távon semmivel sem maradtam el szakmailag azoktól a valamikori tanulóktól, akiket ő nagyra értékelt. Sőt!

Az osztályfőnököm a fiatal Branislav Dobanovački (Braniszláv Dobanovacski) lett, a Jugoszláv plakátművészet nagy reménysége. A belgrádi akadémia elvégzése után rögtön tanítani kezdett. Mi lettünk az első osztálya. Harmadikos középiskolás korunkban töltötte le kötelező katonai szolgálatát. Negyedikben már újra az osztállyal volt. Szakmailag következetesen szigorú volt.

Elég sokat ellestünk tőle, és emberileg is nagy hatással volt ránk. Kizárólag magázott bennünket. Megjelenése mindig kifogástalan volt. Diplomamunkánkat is ő értékelte. Egy sokkal későbbi találkozásunkkor is emlékezett rá, hogy nagyon jó könyvillusztrációkat készítettem. Tulajdonképpen ezekről jegyzett meg. Később az újvidéki Művészeti Akadémián tanított.  Mindig is komolyan vette hivatását.

Szívesen emlékszem még Jovan Grujić (Grujity)-ra , kiváló grafikus és filmes tanáromra. Iskolánkban működött a SAF (Studio Animiranog Filma – Animációs Filmstúdió), aminek ő volt a vezetője. Az első animációimat itt készítettem átlátszó fóliára, tussal, Rotring tollal. Az elsősök közül csak ketten jelentkeztünk rajzfilmet készíteni, osztálytársam Nenad és jómagam. Nenad ötlete volt a Bumeráng című film. A fázisrajzolást közösen végeztük el. Egy kis figura bumerángot tart a kezében. Elhajítja. A bumeráng egy nyolcast ír le a levegőben, majd visszafordulva jól fejbe csapja hősünket. Tanárunk bátorított bennünket. Önálló filmemnek a „Zsák”, vagyis „ Dzsák” címet adtam. A főszereplő egy domb tetejére cipeli fel vállára nehezedő terhét, majd beledobja egy gödörbe. Innen a zsák földalatti alagúton a domb aljára csúszik. Visszaérve újra és újra cipekedni kezd. Erőlködése véget nem érő.

Amikor a filmemet bemutattam, és tanárom felfogta az alapötletet, nem feledkezett meg illendően nevetni. Ez bátorítólag hatott rám, annak ellenére, hogy éreztem az udvariasságot reakciójában. Nem szerettem meg az animációs film készítését. Hosszú és magányos munka volt a fázisok megrajzolása, kockánkénti exponálása, filmre vétele. Jovan Grujity volt az első tanár, akivel időnként együtt cigarettáztunk az iskola hátsó udvarán. Talán nem mellékes, hogy az iskolánk az újvidéki zsinagóga esztétikus épületének közvetlen szomszédságában volt. Soha nem jártunk benne, csak kívülről hatott ránk sajátos arányaival és formáival. A hátsó udvar éppen a zsinagóga mögött volt.

 Ha tanárunk dolgozott, éjszaka tette. Több tanárunk is az éjszakai munkát állította elénk követendő példának. Grujity tanár néptárs (ez volt az illendő megszólítás, szerbül egyszerűen csak professzor) valószínűleg az italt sem vetette meg. Borostás, ápolatlan külsővel mutatkozott néha előttünk, de soha részegen. Mesélték, hogy később nyugdíjazták. Érzékeny idegrendszere felmondta a szolgálatot. Gyermekkorában, a második világháború alatt partizán kurir (futár) volt, és a belgrádi Szajmiste fogolytáborba vitt üzeneteket. Az idő múlásával egyre több szemrehányást tett saját magának, amiért sok embert nyilván rajta kívülálló okok miatt, nem tudott megmenteni a haláltól.

Nem hagyhatom ki Jovicát, az egyedüli aktív rajzfilmes diákot, aki már harmadikos volt, amikor megismerkedtünk. Kizárólag az avantgárd művészetet értékelte, és értékrendjével nagyon nagy hatást gyakorolt ránk. Mivel tudta, hogy magyar származású vagyok, vagy lehet, hogy látott nálam Ludas Matyit, Jancsó Miklós filmművészetéről faggatott. Elég magas lóról beszélt velem, mégis fontos volt a véleménye.    

József barátom inkább saját szürrealista stílusú képeit festette az első és második osztályban. Az animáció nem érdekelte, de egyszer, amikor látta, hogy azon töprengek, hogyan rajzoljam következő rajzfilm figurámat, így szólt: „Gyere, rajzoljunk karikatúrákat!” Felvázoltam figurámat, és hogy a társaim hogyan rajzolnak. Erre elkezdett figurákat összerakni nagyon kreatívan. Azt hiszem, Talpraesett Tom és Aszterix figurákat kombinált. A kötelező krumpli orrhoz kidudorodó szemeket, vékony nyakat, kissé púpos hátat és óriási talpakat rajzolt. Könnyedsége lenyűgözött. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire jól rajzolta meg a kezeket, a lábujjakat. Törekedett a nagy képregény rajzolók színvonalára, ugyanakkor átfogalmazta az ott megfigyelt elemeket. Ilyet soha nem tapasztaltam, és később magam is hasonló figurákat kezdtem rajzolni. Persze megpróbáltam saját figurákat keresni, hogy ennek a hatásnak ellenálljak. A zágrábi rajzfilm iskola modorából indultam ki. Így lett hegyes orra és kis füle, sárgarépa szerű teste és piciny, hangjegy szerű lába. Egy újságban rockzenei hirdetésen szárnyak ízléses grafikáját láttam. Ezt hozzárajzoltam, és így repülő figurát kaptam. Plusz még három betűt rajzoltam rá: JAT – Jugoszláv Légitársaság. Ebből már sajnos nem lett újabb rajzfilm.

Csikós Tibor