Mayer Hella a fiatal festőművész nemzedék egyik legjelesebb képviselője. Lendülete, játékossága és kedvessége magával ragadó. Festményein sokszor bukkannak fel fák, erdők, parkok, amik egyfajta üdeséget kölcsönöznek munkáinak. A műveiről azt mondhatnánk, hogy könnyedek és idilliek, de ha mélyebbre tekintünk, több réteget fedezünk fel a képeiben. A néző sokszor nem tudja eldönteni, hogy mi a szokatlan, a furcsaa a képeken, csak érzi, hogy valami nincs a helyén. Hella szereti bizonytalanságban tartani mind a nézőt, mind önmagát.

 

Mayer Hella

 

- Miatta utaztam legelőször Stockholmba, de nem miatta tanultam itt. 1993-ban történt. Egy baráti látogatást egybekötöttunk a kiállításának a megnyitójával, amit városnézés követett a márciusi havasesőben. Később ideköltöztem, és miután elvégeztem az illendő svéd nyelvkurzusokat, jelentkeztem képzőművészeti iskolába. A stockholmi Gerlesborgsskolanban három évig tanultam.

 

- Svédországban és Magyarországon is jelentkeztem képzőművészeti egyetemre. Mikor végül felvettek Budapesten, nagyon szívesen mentem. Tanulmányaim vége fele, 2003-ban visszatértem Stockholmba, azóta itt élek.

 

Mint a balerinák (olaj, plexi)

 

- Igen, a témáimat mindenképpen. Az itteni szelek, sötét nappalok, világos éjszakák (és sorolhatnám) befolyásolják a hangulatomat és ugyanúgy befolyásolják az ecsetvonásokat is. Közép-kelet-európai emlékeim, az ott tanultak és a visszautazásaim élményei szintén hozzájárulnak a képek formálódásához. Egy képen belül is keveredhetnek különféle helyeken átélt hangulatok máshol lezajlott eseményekkel.

Másrészt elmondhatom, hogy az itteni három éves képzés is leginkább technikailag volt felszabadító. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy nagy alkotói szabadságot kaptam mind a budapesti, mind az itteni mestereimtől.

 

- Volt is, meg nem is. Volt valami egyedi abban, amit rajzoltam, festettem, de a technikám még sokat alakult az egyetemi évek alatt. Részben mesterem, Szabados Árpád és tanársegédje, Kiss Péter jótanácsai folytán - és nagy részben a kollégákkal folytatott párbeszédek során. Szerencsére az egyetemi évek alatt szabadon dolgozhattam, tanáraim abban támogattak, hogy saját képi világomat és annak a minőségét fejlesszem. Nem célom, hogy kiforrott technikám legyen, szeretem az alkotás vátozatos, változtatható folyamatát. 

 

Gyere, barátom! (olaj, plexi)

 

- Előfordul, hogy igen, de általában festés közben alakul ki a kép, nincs előre megtervezve részletekig. Viszont hosszú időbe telhet, amíg megérik az alapötlet. A munkafolyamat több rétegű. Élmények, érzések, fényképek, újságkivágások, és mindenféle, ami hat rám felgyűl, elraktározódik. Később a vásznon, fatáblán, papíron stb. ezek visszatérhetnek – általában eredeti állapotuktól eltérően. Egyfajta kontrollált véletlenszerűségnek van nagy szerepe a folyamat során: milyen aznap a kedvem; mi vesz körül; mit veszek a kezembe; miről beszélgettem vacsora közben; mit álmodtam; mit öntöttem rá véletlenül a pappírra; mit hibáztam és töröltem le...A képen megőrzöm az élményt, a festékpacát, a szín kenődését, az álom esszenciáját, a bánatomat, a kószáló őzet. Elkezdek beszélni a képpel, megpróbálom kiérezni, hogy mit kér még, mi hiányzik belőle, vagy miből van túl sok. Addig társalgunk, amíg el nem készül. 

 

- Nagyon fontos számomra, hogy a kép engem is meglepjen - ebben nagy szerepe van a véletlennek, a meg nem tervezettnek, a váratlannak. Ez sok mindentől függ. Amikor festek és elrontok valamit a képen, azt megpróbálom kijavítani, de van, hogy nem úgy sikerül, ahogy terveztem, hanem jobban. Ez a fajta hiba nyilvánvalóan szerencsésen hat a képek megszületésében. A hibajavítás egy izgalmas folyamat, hiszen az ember soha nem tudja, mi sül ki belőle. Néha engem is meglep az események alakulása. Persze egy beszélgetés is lehet inspiráló, hiszen az is tudja befolyásolni a műveket. Számomra nagyon fontos, hogy a képek engem is meglepjenek addig, amíg nem tekintem őket befejezettnek.

 

 

- Többnyire gyorsan festek, de ha olajjal dolgozom, több réteget festek egymásra – ezeknek a rétegeknek a száradási ideje lelassítja a folyamatot. Az ötlet évekig érlelődhet bennem. Ha tussal, páccal stb. festek, akkor hirtelen született gondolatokat ugyanolyan hirtelenséggel tudok pappírra vetni. Emiatt szeretem váltogatni a technikát, és az anyagot a gondolattal társítani.

 

- Városi hangulat is megjelenik a képeimen, mert a parkok, amikben a figuráim gyakran megfordulnak, ember formálta helyszínek, kontrolláltan burjánzó nyitott fedelű szobák, vagy utcák. De konkrét városképeket valóban ritkán festek.

 

- Linn a kislányom. Szinte napról napra követhető változása, ahogy növekedik, fejlődik. Ennek a tünékeny időszaknak egyes momentumait szeretném megőrizni, mintha megállítanám az időt és megtarthatnám ezeket a töredékeket. Fényképeket használok fel alakja megfestéséhez (nehéz rábírni, hogy két percnél tovább modellt üljön...). A fényképen látható háttérből kiragadom és kedvem szerinti helyszínre költöztetem. A képen ilyenformán Linn elszakad a valóságtól, és az is megkérdőjeleződik, hogy mennyire marad ő maga, mennyire vetülnek bele az én kívánságaim, kérdéseim, fantáziaszülte elképzeléseim és tudásom. Különös helyzet ez: őt kívánom megőrizni, végül mégis saját magamat festem meg – átvitt értelemben. Különös, de szerintem nem ellentmondásos. Anya és gyermeke ebben a korban még olyan közel áll egymáshoz, hogy szinte egynek érzik magukat. 

 

 

- A fotókon megragadott cselekvés általam változik meg, de szeretném, ha azért hiteles maradna számomra. Kívülről nézve a képeket utólag idillinek tűnhetnek. Nem szeretek játszani a rosszal, a valóság árnyékos oldalával, mert veszélyt érzek benne: ördögöt a falra festeni nem játék. Emiatt a képeken konkrétan semmi rossz nem történik, viszont mindennek a lehetősége bennük van. Legyen ennek a világnak levegője és tere: ne legyenek lezárva a lehetőségek, ne legyen megszabva az sem, hogy mi történik. Valaki ki- és beléphet, kilóghat, elbújhat. Amit a látható jelent, az sem meghatározott.

 

- Nem kimondottan szürreálisak ezek a képek, csak egy kicsit... Olyan szinten szürreálisak, hogy a látszólagos „valóság” valamiért esetleg furcsának tűnik. Valami piszkálja a nézőt. 

 

- Előfordult, hogy megfestettem konkrétam egy álmom kulcsjeleneteit. Őriztem az álmomat ezzel a gesztussal – álmomatt, amit olyan természetes elfelejteni. Miután az eredeti jelenetekhez ragaszkodva megfestettem, továbbléptem, továbbképzeltem: az álom szereplői éltek és új figurák tűntek fel a környezetükben.

Egyéb képeim nem álmokból indulnak ki. Viszont lehet, hogy álomszerűek. A valóság és az álom határán egyensúlyozni mulatságos. Úgy is mondgatnám, hogy a valóságon túliról, a látható mögöttiről fantáziálok, azt sejtetem. 

 

- Budapesti hálószobámat festettem meg, ami menhely és megnyugvás helyszíne is volt egyben. Egy nyugodt fészek - titkokkal, csönddel. Nem csodálkozom tehát, hogy a képek láttán megnyugvásra gondolt. Csak tárgyak és bútorok vannak jelen, ezért a szemlélő képzelete szerint benépesítheti ezt a környezetet.

 

- Valóban¸ a ringlispíl alakjai elszabadulnak, rúdjaikkal együtt elvágtatnak. 

 

- Nem derül ki. Ez egy „olyan mintha” érzést kelt, mert valójában nincs se történet, se gyilkos. Csak egy játék.

 

- Kollázsokat készítek. Február 10-én lehet látni néhányat a budapesti Spiritusz Galériában, a galéria Mozgás c. csoportos kiállításán. Formákat (fákat, őzeket, alakokat, foltokat) vágtam ki papírból, megfestettem őket, majd ráragasztottam a figurákat a fehér háttérre. Így utolsó pillanatban alakult ki egymáshoz való viszonyuk, azaz maga a kép. Szinte unalmas lenne, ha előre tudnám a kép összes részletét. Ez a játékos rakosgatás az utoló pillanatig szórakoztat.

 

- Gyerekkiállításokon jártam mostanában. A Kulturhusetben van egy hangulatos interaktív kiállítás: Tove Jansson könyvének lapjai között (és azokon át) lehet lépkedni, teázni, sírni Muminnal és a barátaival. 

 

 

Kérdezett: Réger Zsófia