Erdélyi grafikus, karikaturista. Székelyudvarhelyen született, Kolozsváron él családjával, rajzai bejárták a nagyvilágot. Kaporral szereti a füstölt bablevest és azt vallja, hogy „bármilyen szakmát, munkát, fontosabb szeretni, mint tudni”. Könczey Elemérrel beszélgettem.

 

Berecki Emőke: „Saját eszményképünkhöz képest jól sikerült karikatúrák vagyunk” – ezt hogy érted?
Könczey Elemér: Az eszményképeink alapján okosak, ügyesek, sikeresek, szépek szeretnénk lenni, de mivel tele vagyunk gyengeségekkel, hibákkal, gyarlóságokkal, be kell látnunk, hogy ez nyilván nem lehetséges. Ez egyfajta frusztrációs feszültséget generál bennünk, amit szerintem a humorral, önkritikával tudunk valamennyire semlegesíteni.

B. E: Karikatúrák...
K. E: Az életem része kamaszkorom óta. A Ludas Matyi magyarországi humorlapon nőttem fel, azokat napi rendszerességgel lapozgatva, a karikatúra belopta magát az életembe. Rajzolgattam, másolgattam őket és amikor Kolozsváron, az 1990-es évek első felében, az egyetemi éveim alatt felkértek, hogy rajzoljak a Campus-ba, a helyi Szabadság napilap diákmellékletébe, akkor megtaláltam a saját „hangomat”. Utána a KMDSZ hetilapjában, a Perspektívában jelentek meg 5-6 éven keresztül, majd a Krónika című erdélyi közéleti napilapban volt napi rovatom. Tavaly december végén szűnt meg a lap nyomtatott változata, de addig 23 éven át napi rendszerességgel közöltem, több mint 6000 rajz látott nyomdafestéket. Közben megjelent két kötetem is – 2002-ben a Szöveg nélkül című, 222 válogatott rajzot tartalmazó háromnyelvű (magyar, román, angol) kötet az Erdélyi Híradó kiadónál, majd 2009-ben a Fejadag című kötetem a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában, amely 365 rajzot tartalmaz, a 2002 és 2009 között megjelent karikatúrákból. Több tucat kiállításra vittem el a rajzaimat, Erdélyben szinte minden városba, Budapesten, Varasdon, Brüsszelben is megfordultak.
Úgy érzem, hogy a karikatúrával egymásra találtunk, passzolt a temperamentumomhoz, így tudtam, kritikusan fogalmazva, kifejezni a legjobban mindazt, ami a hétköznapi életünkben, a társadalmunkban foglalkoztatott, ami zavart, amin változtatni szerettem volna. A kisebbségi lét adott egy olyan érzékenységet és rálátást a világra, amit a karikatúrákban érvényesíteni tudok, úgy gondolom, hogy kár lenne ezt nem kihasználni...

B.E: Honnan az inspiráció? Van-e kedvenc?
K. E: Minden, ami körülöttem történik, inspirál. Hajlamosak vagyunk az élet minden terén elbízni magunkat, véletlenül vagy akarattal hibákat követni el, bántani másokat, kicsapongani és mindez elegendő muníciót biztosított a rajzaimnak. Minden rajzomat szeretem, mindegyiknek, amikor készült, meg volt az aktuális üzenete, élce, de azok a kedvenceim (pár tízről beszélünk), amelyek már a rajzolásuk közben engem is megnevettetek.

B.E: Egy kiállítás megnyitód kapcsán azt olvastam, hogy Könczey Elemér rajzai „provokálnak, sértenek, elgondolkodtatnak, megnevettetnek”. Ez a cél? Hogy reakciót válts ki?
K.E: Mindenki, aki nyilvános felületen közöl, reakciót vált ki a véleményével, álláspontjával és ez a reakció függ a közlés műfajától. A karikatúra, a „természetétől” fogva kritizál, provokál, esetenként sért, ezzel indít. A kötelező eleme, a poén által nevettet természetesen és jó esetben mindezek után jöhet az a része, amely elgondolkodtat. Mindenki a maga értelmi szintjén viszonyul hozzá, az én dolgom az, hogy minél közérthetőbbé tegyem az üzenetét, minél többen értsék meg, viszonyuljanak hozzá. Ha abban a pár másodpercben, amikor a néző találkozik a rajzzal és vagy elneveti magát, vagy felháborodik, vagy elgondolkodik, vagy mindez egyszerre, akkor lehet azt mondai, hogy egy jól sikerült karikatúrával áll szemben.

B.E: 1999 óta, a Krónika című napilap indulásától közölsz a lapban karikatúrákat. Napilap révén fontos az aktualitás. Ezekhez igazodsz? Milyen szerepet játszanak életedben a közéleti események?
K.E: Igen, lévén, hogy napi sajtókarikatúrát rajzolok, az esetek nagy részében aktuális eseményből indulok ki. Azonban igyekszem úgy megrajzolni, hogy az üzenete idő- és térálló legyen, vagyis ha valaki pár év múlva, a Föld másik szegletében nézi meg, akkor is legyen megfejthető, értelmezhető. Azt szoktam mondani, hogy „globalizálom” a rajzaimat.

B.E: Kiadványok, kötetek, kiállítások, könyvborítók, fesztiválok… Hol érzed leginkább otthon magad?
K.E: Nem tudok különbséget tenni, az alkalmazott grafika is pont olyan fontos nekem, mint a karikatúra. A grafikai tervezés biztosítja a megélhetésemet, egy kolozsvári kis grafikai műhelynek vagyok a vezetője, a karikatúra pedig megadja azt az alkotói szabadságot, amire szükségem van a véleményem kifejezésére.

B.E: Újságírás alapképzésen találkoztunk először. Azóta is tanítasz a Babes-Bolyai Tudományegyetemen? Mi az, amit média- és politikatudomány hallgatóknak egy-egy kurzus alatt át szeretnél adni?
K.E: Sajnos pár éve nem tanítok, egyszerűen le kellett mondanom róla, mert az életem többi, fontosabb szegmensének (család, megélhetés, hivatás) a rovására ment. Folyamatosan időkrízisben voltam a sokrétű teendőim miatt, és úgy éreztem, hogy nem tudok minőségi időt és energiát fordítani a tanításra, pedig nagyon elememben éreztem ott is magamat. Nem tartottam tisztességesnek csak rutinból lezavarni egy-egy órát, anélkül, hogy komolyan, kíváncsisággal készültem volna, anélkül, hogy naprakészen tartottam volna magam a szakmával. Számítógépes grafikát, vizuális kommunikációt tanítottam, de mindezek mögött azt szándékoztam volna átadni, hogy ha valamit igazán szeretünk csinálni, akkor az előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét, egyfajta reményt adni a fiataloknak, hogy lendülettel, jó kedvvel és kitartással el lehet érni azt az egyensúlyt az életben, amit mindannyian keresünk. És ez nem függ attól, hogy épp mivel foglalkozunk, épp hol vagyunk vagy épp mennyi idősek vagyunk. A tanítás másik nagy élménye pedig az volt, hogy én is nagyon sokat tanultam a diákoktól, mentálisan fitten tartott, belátásom volt az alattam lévő generáció életébe...

B.E: A karikatúrákon kívül egy másik énedet ismerhette meg a nagyérdemű a Hibrid kiállítás kapcsán. Hogyan jöttek képbe a festmények?
K.E: Mindig is képben voltak, csupán csak el voltak folytva, nem tudtam teret engedni nekik. A ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején festettem és volt pár kiállításom is, de miután „komolyra” fordult az életem az egyetem befejezése után (család, cégépítés, tanítás, majd házépítés), félre kellett tennem. Sokat küzdöttem, de egyszerűen nem volt időm, energiám foglalkozni velük, pedig mennyire szerettem volna... Az elmúlt két-három évben a gyerekeim önállósodtak, a cégem révbe ért, megépült a ház és a járvány is adott egy kis szabad időt... elemi erővel törtek elő. A festés megadja nekem azt a flow-élményt, amit máshol nem találtam meg: itt teljesen szabad vagyok, nem szorít határidő, akkor kezdem és fejezem be, amikor szeretném, azt és úgy ábrázolok, ahogy akarom, nincsenek megszabott keretek, teljesen beleélhetem magam és teljesen magamat adhatom...

B.E: Mik a jövőbeni tervek? Célok?
K.E: Ugyanilyen lendülettel, mint eddig dolgozni, amit egyébként nagyon szeretek, több ismerősöm szerint munkafüggő vagyok. Szeretném tartani ezt a dinamikus egyensúlyt, ami éltet, folyatni a razjolást, tervezést, festést. Szeretnék egy új karikatúra kötetet összerakni, újabb kiállításokat tető alá hozni, elégedett ügyfelekkel dolgozni és minél több emberrel megosztani, minél többel elhitetni, hogy bármilyen szakmát, munkát fontosabb szeretni, mint tudni, mert hosszú távon, ha tudjuk, de nem szeretjük, akkor belebukunk, de ha szeretjük, akkor meg tudjuk tanulni és egy egész életet rá tudunk építeni...

B.E: És ez így tökéletes végszó, köszönöm a beszélgetést!