Jubiláltunk!

Share

A tavalyi táborzáráskor hangzott el hivatalosan először, hogy a 2016-os jubileumi év lesz. Bizony, idei magyar nyelvi táborunk a huszadik volt a sorban. Szép, hosszú idő ez, sem az akkori gyerekek, sem a szervező felnőttek nem gondolták volna, hogy a szerény kis gyülekezet megéri ezt a kort.

 Fotó: Tompa Réka
Fotó: Tompa Réka

Fotó: Tompa Réka

A tavaly augusztus óta időnk a valami nagyra, rendkívülire, a várakozás jegyében telt el, s talán éppen ezért kicsit másként történt minden. Az a jól ismert izgalom, feszültség, ami a szervezés állandó velejárója, mintha oldódott volna! Valahogy magabiztosabban, rutinosabban folyt a készülődés. Hiszen 20 éves tapasztalatot tudhatunk a hátunk mögött, mindig „frappánsan” megoldottuk, elrendeztünk minden problémát! Nem csak táborunk vált felnőtté, mi is felnőttünk a feladathoz! Hogy Annát idézzem, a táborszervezés ment az eldobott kő útján. Az utóbbi években már a könnyes arcocskák törölgetése, szipogó „anyátlanok” vigasztalásának feladata is elmaradt, hiszen a legtöbb gyerek „visszaeső”, az újakat meg kellőképpen felkészítik lelkileg a testvérek, barátok, az ismerős, már tábort-járt gyerekek.

Az oktatócsapat toborzása bizonyult a legkönnyebbnek. A veteránok természetesnek vették, hogy szabadságuk egy részét újra a svédországi gyerekekre áldozzák, az az érzésem, meg is sértődtek volna, ha a szervezők nem számítanak rájuk.

Eljött Fehér Miklós, a kezdeti táboraink dajkája, kinek keze mindvégig fogta a miénket, a távolból is féltőn irányította időnként botladozó lépteinket. A hűséges Császár házaspár, kik nem csak saját szabadságukat áldozzák ránk, de hozzák három, lassan felnövő gyermeküket, kik ragyogó példaképei annak, hogy kétnyelvű közegben felnőve is lehet csodaszép, tiszta magyarsággal beszélni! Sokan kételkedtünk abban, hogy a már egyetemista Szabolcs, a legidősebb, akire már évek óta kiosztottuk a tábori tánctanár szerepét, rövid szünidejéből újra ránk áldoz 10 napot. Kétkedésünkön ő csodálkozott a legjobban: - egész gyerekkorom a kékvirág táborral telt el, hogyan is gondoltátok, hogy ezt, a húsz éveset, kihagyom?

Örvendhettünk annak, hogy Palcsó Attila felvidéki lelkész családja, gyülekezete, teológiai tanítványai szintén természetesnek veszik, hogy a Kékvirág táborért Attila tíz napra az Ige hirdetése mellett énektanárrá, szabadidő-felelőssé, illetve filmes szakemberré változik.

A Tompa család, Anna, Andrea, Enikő és Orsolya – négy test, egy lélek – így lehetne jellemezni őket. Nem mindig és nem mindenben értenek egyet, de az eredmény a fontos, nekik, meg a táborozók népes seregének is. A lassan már „túlkorosnak” számító jómagam mindenfajta betegség, probléma ellenére is igyekeztem erőt, jó kedvet, vidámságot gerjeszteni.

Mert erőre, vidámságra ugyancsak szükségünk volt! Mert a sokévi rutinban bízó, mondhatnám elbizakodott szervezőket ugyancsak próbára tette a jubileumi év. Igaz, a megpróbáltatások a kívülállók számára csak részben, vagy egyáltalán nem voltak érzékelhetők. Az idén a technika ördöge incselkedett a szervezőkkel. Hatott a Murphy törvénye: ami elromolhatott, az meg is tette azt, haladéktalanul. Hol áramban, hol vízben szűkölködtünk, önkéntesek serege mosogatott, mert természetesen, a mosogatógép is pont a tábor alatt határozta el, hogy nyugdíjba megy. Félkész ebéd várakozott arra, hátha elkészülhet, éhes gyerekek örvendeztek a váratlan menüváltozásnak, az időjárást mintha a mi bosszantásunkra irányították volna a fentiek, hogy az minél változatosabb és kellemetlenebb legyen!

A megpróbáltatásokban derül ki egy közösségről, mit ér. Ez a kis csapat fényesen bizonyított, különösen az ifjú vezető, Orsika. Pillanatok alatt megoldást talál a problémákra, energiakészlete szinte kimeríthetetlen. Az idő bizonyára türelemmel, higgadtsággal is megajándékozza majd.

Minden jó, ha jó a vége, mondhatjuk el mi is. Tulajdonképpen nézőpont kérdése, hogyan gondolkodunk: a technika ördögét végül sikerült kicselezni, az időjárás meg nem bosszantott, hanem incselkedett velünk, azért esett, hol utána pár percre ragyogóan süssön a nap. Hogy hűvös volt és fáztunk? Semmi az, mert a kedvünk jó volt, a barátság, az összetartozás érzése melegített mindnyájunkat mindvégig. Jubiláltunk, s a költő szavait kissé pontatlanul idézve: megpróbáltatásainkat békévé oldja (majd) az emlékezés.

Ahhoz, hogy ez, a huszadik táborunk emlékezetes legyen, nagyon sokkal hozzájárult a remekül sikerült záróműsor. A tábor megálmodója, megvalósítója, 20 éve vezetője, Tompa Anna a záróbeszédét díszoklevelek és apró emléktárgyak kiosztásával tette emlékezetessé a veteránok, és a táborban több alkalommal is részt vett felnőttek számára.

A beszédet követő műsor nagyszerű volt, mind a gyerekek, mind az ifjak kitettek magukért! Hogy tábori együttlétük aránylag rövid ideje is elég volt az egymásra-hangolódáshoz, az együtt-érzéshez, azt azzal is bizonyította a társaság, hogy a hirtelen eleredő eső miatt a szabadlevegőn elkezdett műsort képesek voltak pillanatok alatt helyszínt változtatva folytatni. Érdekes, és persze tanulságos kis jelenetek elevenítették fel a tábor idei témáját, a színpadra varázsolva egy kis török világot Magyarországon. Külön megdicsérném az ifjakat. Paródiájuk ötletes, mértéktartó, és nagyon-nagyon humoros volt. Megható volt a tábor alatt frissen megtanult záróének, sok szülő szemébe könnyeket csalt az együvé tartozásról, a magyarság megtartásáról szóló dal.

Tóth Ildikó