Interjú Sebestyén Gáborral. Sebestyén Gábor főorvos úrral, a Stockholmi Protestáns Gyülekezet felügyelőjével nyílt alkalmam beszélgetni a 2022. október 13-i budapesti látogatásakor. Nemcsak életéről, Svédországgal kapcsolatos benyomásairól mesélt, hanem arról is, mit tehetünk mi közösen magyarságunk, nyelvünk, kultúránk és hitünk megőrzéséért határokon innen és túl egyaránt.
KBG: Kedves Gábor! Svédország nem túlzottan gyakori célpontja a külföldre letelepülő magyaroknak és még kevésbé volt az akkor, amikor Te ide érkeztél. Milyen előzmények után választottad éppen Svédországot?
SG: Négy évvel a rendszerváltás előtt, 1986-ban nyugatra sikerült útlevelet szereznem nekem és családtagjaimnak. Ez az akkori Romániában, a Ceaușescu-rendszerben szinte maga volt az elképzelhetetlen csoda. Nekem a Svédországban élő unokatestvérem küldött meghívót és valutát – ezek voltak az útlevél igénylésének feltételei. Ezért neki azóta is nagyon hálás vagyok. Mi akkor úgy hagytuk el Erdélyt, hogy az akkori rezsim megváltoztathatatlannak látszott, ezért már indulásunkkor tudtuk, hogy nem fogunk hazatérni. Svédországba elsősorban azért mentünk, hogy megköszönjem unokatestvéremnek a segítséget és visszaadjam neki azt a pénzt, ami nélkül nem léphettük volna át a román államhatárt. Ő volt az ismeretlenben az a biztos támaszpont, aki segített abban, hogy ne magányos idegennek érezzük magunkat egy új, ismeretlen világban. Svédországról csak annyit tudtunk akkoriban, hogy egy semleges, demokratikus jóléti állam, tehát mindaz megvalósult itt, amiből Romániában semmi sem. Ezért telepedtünk le Stockholmban, amit azóta sem bántam meg. Svédország végül jó döntésnek bizonyult, mert akkoriban itt volt meg a leginkább kidogozott társadalmi szerkezet, amelyen egy külföldről érkező bevándorló újraépítheti egzisztenciáját, és a svédek is pozitívan álltak az érkező magyarokhoz. Ebben minden bizonnyal szerepe volt az ötvenhatosoknak ugyanúgy, mint az előttem érkező – ugyancsak Marosvásárhelyen végzett – orvos kollégáimnak. Ők valamennyien szorgalmukkal, munkabírásukkal és minőségi teljesítményükkel vívták ki a magyarok felé megnyilvánuló általános elismerést. Mi még olyan bevándorlók voltunk, akik dolgozni és bizonyítani akarnak, nemcsak segélyen élni, mint sokan a ma, gazdasági célból érkezők. Ezért is fogadott el bennünket a többségi nemzet, bár mindig vannak természetesen ellenvélemények is. A pácienseim mindannyian elismertek és elfogadtak, legalábbis szemtől szemben. Hogy magában ki mit gondol, az egyetlen svédről sem látható. Akkoriban szinte csak a keleti blokkból érkeztek bevándorlók Svédországba, illetve még korábban olyan amerikai fiatalok, akik nem akartak Vietnámban harcolni. Ma Afrikából és kelet felől is nagyrészt olyan bevándorlók érkeznek, akik gazdasági céllal indultak el – azokat a juttatásokat látják maguk előtt, amelyeket egy gazdag jóléti állam kínál a polgárainak.
KBG: Hogyan hatott az emigráció a családi életetekre?
SG: A vasfüggöny mögüli végleges távozás közös, családi elhatározás volt. Amikor végre sikerült, a szabadságot éreztük mindannyian. Mi a feleségemmel orvosként viszonylag gyorsan munkába tudtunk állni a szakmában, mert hamar megtanultunk svédül, részben még azelőtt, hogy erre a hivatalos tanfolyamon sor került volna. Legnehezebb talán az akkor tizennégy éves fiamnak volt a változás, hiszen ő kiszakadt korábbi baráti köréből és újra kellett építenie szinte minden kapcsolatát. De ő nem panaszkodott, és ebben nagy segítségére volt a Magyar Ház és a svédországi magyar szervezetek ifjúsági tagozatai, például a cserkészek, akiknek tevékenységébe hamar bekapcsolódott. Tehát egyikünk sem vágyott vissza, hogy szülőföldjén másodrendű állampolgárként kezelve éljen. Megérkezésünk után néhány nappal Vánky Farkas felesége, Anikó és Szentkirályi Csaga elvitt az önképzőkörbe és az egyházi istentiszteletekre – megismertem a civil és az egyházi szervezeteket. Az ezekben szerzett tapasztalatok nagyon sokat segítettek a beilleszkedésben.
KBG: Maradtak Erdélyben rokonaitok?
SG: Igen, nekem egy nővérem Marosvásárhelyen volt középiskolai tanár, ma már nyugdíjas. Feleségemnek is vannak Erdélyben testvérei, egyikük fogorvos Kézdivásárhelyen, a másik autószerelő Gyergyószentmiklóson. Más rokonaink nincsenek, sőt az egykori ismerősökből is már egyre kevesebben élnek. Ennek ellenére, amióta ez lehetséges, rendszeresen járunk haza feltöltődni – elsősorban kulturális téren. Most is tervezünk egy háromhetes erdélyi utat.
KBG: Kik segítettek az egzisztencia megteremtésében, vannak-e esetleg közöttük példaképeid?
SG: Sok példaképet említhetnék. Például Vánky Farkast, aki akkor a világhírű Karolinska Intézetben dolgozott és feleségét, aki nekem unokatestvérem, vagy másik unokatestvéremet, Szentkirályi Csagát. Ők valamennyien jó tanácsokat adtak, legfőképpen arra biztattak, hogy mielőbb tanuljunk meg svédül, hogy minél előbb munkába állhassunk. Ezért mi már a hivatalos tanfolyami beiskolázásunk előtt elkezdtük a nyelvtanulást egy kiváló, szintén magyar származású ’56-os bevándorló svéd nyelvtanárnál, Mervel Ferencnél. Ezért a hivatalos tanfolyamot rögtön a második fokozatban kezdhettük meg. A nyelvtudás ugyanis fontos már a tevékenység megkezdése előtt, hiszen érteni kell a pácienseket és a hivatalos iratokat is. Ráadásul törvényi kötelezettség is a nyelvtanulás. Szerencsére a svéd nyelv csak első hallásra furcsa, de könnyen tanulható. Ráadásul a svéd nyelvoktatás kiváló, szinte „belopják” a nyelvet az emberbe; de a hangsúly és a szóhasználat miatt máig is hallják, hogy nem vagyok született svéd.
KBG: Szó volt az előbb arról, hogy a nyelvtudás elengedhetetlen a társadalmi és szakmai beilleszkedéshez és Ti viszonylag hamar megtanultatok a megfelelő szinten svédül. Ennek ellenére nehéz volt az új egzisztencia felépítése?
SG: Ami a legfontosabb, Svédországban az elismeréshez bizonyítani kell. Ha bevándorlóként érkezel, még inkább igaz ez. Mi a feleségemmel mindketten orvosok vagyunk. Amikor Svédországba érkeztünk, tizenhat év gyakorlatunk volt már körzeti-, majd szakorvosként, de sok újdonságot itt kellett megtanulnunk. Svédtanulásunknak köszönhetően hamar munkába állhattunk próbaszolgálatra. Végzettségünket csak diplománk fénymásolatával tudtuk igazolni, mást nem mertünk elpakolni az elinduláskor, nehogy rájöjjenek a határ átlépésekor, hogy nem akarunk visszajönni. A többi szakmai képzettséget igazoló okmányt később gyakorlatilag kilopták nekünk az ismerőseink Magyarországra és onnan kaptuk meg azokat postán. A próbaszolgálat ideje fél év volt, ezalatt mérték fel, hogy mit tudunk, és hogyan tudunk önállóan dolgozni. A főnököm már a negyedik hónap után kiváló véleményt írt rólam, ezért a próbaszolgálat letelte után azonnal szakorvosi állást kaptam ugyanabban a kórházban, Söderteljében, ahol később több más szakmai megbízatás mellett a nőgyógyászati onkológiai műtéteket is többnyire én végeztem. 1994-ben neveztek ki főorvosnak, majd néhány évig klinikavezető lettem. Hetvenéves korom óta nyugdíjas vagyok, egykori magánpraxisomat is befejeztem, mert túl nagy volt már a fizikai megterhelés, ugyanis rengeteget ügyeltem, és sok feladatom volt a módszertani munkacsoportban is.
KBG: Te nőgyógyász vagy, a feleséged általános rehabilitációs főorvos. Hogy kerültél erre a pályára?
SG: Édesapám sebész volt, aki megjárta a második világháborút is. Sok tragédiát látott, ezért egyáltalán nem biztatott az orvosi pályára – én sem szerettem a kórházak jellegzetes légkörét.
Mégis, érettségi után – mivel jó voltam fizikából és kémiából –, egy elég nehéz felvételi vizsgát követően a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen tanultam tovább. Az anatómia segített memorizálni és térben látni, a patológia a kórokokat megérteni. Jobban szerettem a belgyógyászatot, mégis sebész lettem. Ebben szerepe volt annak is, hogy házasemberként a feleségemmel együtt Marosvásárhelyen akartunk szakosodni. Ezért lett ő rehabilitációs orvos, én pedig a sebészeten belül a nőgyógyászatot választottam. Talán azért is, mert ezen a szakterületen lehet részese egy orvos az élet egyik legszebb élményének, egy gyerek megszületésének. Minden páciensem problémáját átéreztem, sosem rendeltem „futószalagon”. Ráadásul kiváló mestereim voltak, akik nagyon sok mindenre megtanítottak. Érdekes, hogy Svédországban nincs ilyen tapasztalat-átadás, új dolgokat csak kurzuson lehet megtanulni.
KBG: Említetted, hogy orvosként már nem dolgozol. Mivel foglalkozol most?
SG: Nem unatkozom. Ahogyan már előbb említettem, közvetlenül Svédországba érkezésem után bekapcsolódtam a magyar világi és egyházi szervezetek tevékenységébe. Volt nívós Önképzőkör, volt az ’56-osok csoportja (ennek persze nem voltam tagja), és mérnökök szövetsége is. Emellett a Magyar Ház rendezvényein is részt vettem, a fiamnak pedig a cserkészet volt segítéségére. Később Vánky Farkas javaslatára megalakítottuk a Svédországi Magyar Orvosi Egyesületet 1988 őszén. Ennek az egyesületnek voltam szervezője, titkára, vezetőségi tagja, előadója, ma 10 éve pedig én vagyok az elnöke. Számos nívós rendezvényünk volt, a korábbi elnökök nagyon aktív tevékenységet folytattak, amit én is folytatni szeretnék színvonalas előadások szervezésével. Most a pandémia után újrakezdjük az aktív munkát. Más szervezetekben is részt vettem: Lencse Tibor árvákat támogató társaságában, Katolikus Körben, és a Bereczky-Veress Biborka vezette Szabadegyetemen is tartottam előadásokat.
KBG: Jó hallani világi és egyházi magyar elkötelezettségedet – mennyire őrzik hitüket és magyarságukat a 2-3. generációs magyarok?
SG: Nálunk a családban sosem volt gond a vallások sokfélesége, ugyanis családunkban minden történelmi magyar egyház képviselve van. Svédországban én is bekapcsolódtam az ökumenikus egyházi közösségbe tagként, majd stockholmi presbiterként, később felügyelőként 2001-től, ezután országos főfelügyelőként 2009-től 2021-ig. Megbízatásom lejárta után már nem vállaltam egy újabb ciklust. Ma vezetőségi tanácsadó vagyok. Ma más világ van, mint 30 éve. Erdélyben a magyarság identitásának megtartó pillére volt a magyar egyház: őrzője volt a nyelvnek, a
hitnek, a vallásnak, a hagyományoknak és a magyar kultúrának. Én istenhívő vagyok. A hivatásom gyakorlása közben sok nehéz, válságos helyzeten segített át az Istenbe vetett hitem. Gyakran éreztem úgy ilyen helyzetekben műtét közben, amikor a józan ész szerint már nem lett volna semmi remény, mintha valaki vezetné a kezemet, és a helyzet a paciens javára megoldódott.
Véleményem szerint három pillére van a magyar identitás megtartásának: az egyház, a civil szervezetek és a család, ami ma is apából, anyából és gyerekekből áll. Ebből a három pillérből a család a legfontosabb. Az első szavainkat az anyától kapjuk, ezért is beszélünk magyarul anyanyelvről. Szüleinktől kapjuk a magyarság igényét, ők visznek gyermekként a magyar rendezvényekre, de a templomba is. Így szerzi meg a gyerek a magyarsága alapjait. Ha a szülő ezt elhanyagolja, nem alakul ki a gyermekben, később a fiatalban a magyar identitás megtartásának az igénye.
Nincs tehát recept, csak egy a fontos: legyen meg a kiindulópont, a szülő adja meg a lehetőségét a magyarságnak. Sajnos ma már a család is bomlik. Jól látható ez Svédországban. A fiatal felnőttek a saját életüket élik, a szülőket csak látogatják, de nem folynak bele egymás életébe. A nagyszülő-unoka kapcsolat sem sokkal jobb. Mire az unokák is felnőnek, addigra nincsenek már sem családi-, sem baráti kapcsolatok. A nagyszülők így egyedül maradnak, öregotthonba teszik, és jó, ha háromhavonta meglátogatják őket. A magyar családok szerencsére összetartóbbak, de a negatív előjelek már itt is láthatók.
A globalizmus hatása itt is érvényesül: te egy csavar vagy egy hatalmas gépezetben, oda tesznek, ahol éppen rád van szükség. Szakbarbár leszel, ha jól dolgozol, jó fizetést is kapsz, és nem számít már, hogy te ki is vagy valójában, a nemzeti identitásod a folklór szintjére süllyed.
Mára a határok már nem átléphetetlenek. Szabadon lehet utazni, tanulni, érvényesülni. Ezért erősödik a karriercentrikus szemlélet, csökken a magyar közösségek szerepe. A mai kiköltözködők már nem végleg akarnak letelepedni, a megszerzett tudást akár haza is vihetnék, de a peregrinusok már a középkorban is ritkán tértek haza. A többség számára a bekapcsolódás a magyar szervezetekbe már nem létkérdése a magyarság őrzésének. A magyar egyesületekben a legerőteljesebb, legnagyobb létszámú az ifjúsági szervezet, ahova a fiatalok egy része eljár, mert a nyelv megőrzését továbbra is fontosnak tartják.
A globalizmus, az üzleti szellem, a fogyasztói kultúra hatására a fejlett társadalmak ma materialisták és elutasítják a transzcendenciát. Ezekben a társadalmakban sok gyerek úgy nő fel, hogy vallási szempontból közömbös lesz: nem utasítja el a vallás, a hit létezését, inkább az a jellemző, hogy egyáltalán nem is foglalkozik a kérdéssel. Sokszor egy tragédia, egy betegség kell a vallás felé forduláshoz. Másképp is végbe mehet az eltávolodás: aki messze kerül térben a magyar szervezetekről, vagy vegyes házasságra lép, ezért a gyereke már nem magyar anyától vagy apától tanul nyelvet, esetleg más egyház veszi körül, az szintén távolodni fog. Sajnos az egyházunkban is fogynak a fiatalok. Nem gyakorolják, nem igénylik a hitet, pedig a hit erőt ad, érzi az ember, hogy ha magára marad, akkor sincs egyedül.
KBG: Említetted, hogy a hagyományos családszerkezet – elsősorban a svéd társadalomban – fellazult, míg a magyar család összetartó ereje még jóval nagyobb. Eltér a két nemzet mentalitása is?
SG: Röviden válaszolva: eltér. Nézzük meg, mi ennek az alapja! Egyrészt történelmi okokról beszélhetünk. Vegyük az utolsó 200 évet! A svédek utoljára 1814-ben háborúztak, Norvégia ellen, azóta nem volt háború és a svédek hagyományosan semlegesek. Nem volt röghöz kötött jobbágyság sem, mint Európa többi részén. Korán kialakult a parlamentáris rendszer. Itt születnek azok a döntések, amelyeket máshol forradalmak vívtak ki. Ezért, míg a magyar harcias, türelmetlen, büszke, a svédek kivárnak és türelmesek, mivel tudják, hogy előbb-utóbb megvalósulnak az elvárások. Nincsenek olyan nemzeti hőseik sem, mint nekünk. Svédországban sosem volt ’vitam et sanguinem’ mentalitás, itt nem lesz olyan ’semmiből forradalom’ sem, mint pl. Magyarországon 1956-ban. Jó példa erre, hogy egy éve megkérdezték a svéd politikusokat, hogy ők mitől tartják magukat svédnek? Egyértelmű választ nem tudtak adni, csak annyit, hogy „közös a nyelvünk”, „Svédország területén élünk” és hasonló általánosságok. A svédeknek nincs igazi nemzeti napja, csak nagyjából húsz éve lett a svéd zászló napja nemzeti ünnep. Olyan hozzáállás nincs, mint a magyarnak Március 15-höz, Augusztus 20-hoz, Október 23-hoz. Ők nem úgy lelkesednek és ünnepelnek, mint mi. Legtöbben nem is tudják, hogy mit ünnepelnek igazából június 6-án. Hasonló a helyzet az egyházzal is. A svéd fiatalok sem az állami, sem a királyi himnusz szövegét nem ismerik, viszont a legtöbb magyar tudja a Himnuszt és a Szózatot. Tehát ebben a diaszpórában egy temperamentumos, dinamikus, dolgozni akaró, tettre kész népként élünk egy olyan rendszerezett, mindent demokratikusan reformáló országban, ami nyugodt, zárkózott, visszahúzódó, önmagát nehezen megmutató nemzet állama. A svédek alkalmazkodnak a többségi döntésekhez, ami a mai svéd parlamentben csak 1-2 fő, nem pedig kétharmados kormányzó erő, mint Magyarországon. A svédek ezért ritkán vádaskodnak és követelnek egy politikai vitában, hanem elismerik a pozitívumokat, tényekkel, érvekkel lépnek fel az ellenvélemények ellen.
A másik oka az eltérő mentalitásnak földrajzi. Svédországban kicsi a népsűrűség, ritkán találkoznak, nincs értelme veszekedniük sem. Míg a magyar ember hamar barátkozik, bár sokszor ez nem tartós, a svéd sosem oldódik fel teljesen, őszinte sosem lesz. Két svéd között csak hosszú évek alatt alakul ki barátság, amelynek az alapja mindig az elismerés. Svéd és idegen között azonban nem lesz barátság. Ha leülnek, nincs igazi mondanivalójuk egymásnak, csak a semleges témák. A munkatársak sem járnak össze, a svédek távolságtartók, gyakran ridegnek érezzük őket a mi fogalmaink szerint.
KBG: Beszéltünk róla, hogy a Stockholmi Protestáns Gyülekezet felügyelője vagy, de voltál országos főfelügyelő is. Mi a feladata egy felügyelőnek?
SG: A felügyelő a tényleges kapocs az egyházi és a világi szféra között. A feladat mindkét szinten, azaz egy gyülekezet felügyelőjeként vagy tizenhárom gyülekezet országos főfelügyelőjeként is ugyanaz: össze kell tartani a gyülekezeteket. Hogyan, mivel lehet összetartani? Elsősorban a rendszeres istentiszteletekkel. Ehhez ma csak egy lelkész van Svédországban, Lőrincz Attila, aki hétvégente istentiszteleti körutakat tesz. Két istentisztelet szombaton és két istentisztelet vasárnap, így legalább havonta egyszer minden gyülekezet sorra kerül. Ezenkívül a lelkész évente háromszor-négyszer a finn és az észt gyülekezeteket is ellátja. Természetesen sokkal könnyebb lenne az élete, ha ketten végeznék ezt a feladatot, de két lelkész már nem fér bele a költségvetésünkbe. Jó, hogy fenn tudunk tartani egy szolgálati autót.
A felügyelő biztosítja az Úrvacsorához a kenyeret és bort és minden istentiszteletre a virágot is. Ő gondoskodik a kántorizálásról és az orgonistáról, felkéri az igeolvasókat, éneklőket, versmondókat is. Jelenlegi kántorunk Práda Kinga fuvolaművész, aki ugyan nem orgonál, ő zongorán kántorizál. A felügyelőnek közreműködnie kell a temetésekben, továbbá az esketéseken és a keresztelőkön. A felügyelő és a pénztáros együtt felelős a pénztárért: a jövedelmeink forrásai a perselypénzek, adományok, támogató tagok adományai és az úgynevezett 1%-osok. Kétszáznál is több gyülekezeti tag ajánlja fel jövedelme 1%-át az egyháznak, ők az 1%-osok. Az eddigi feladatokon kívül a felügyelő képviseli gyülekezetét a gyűléseken, melyeknek a szervezésben is részt vesz. Szervez rendkívüli alkalmakat is, például az iskolát végzőknek, a ballagóknak rendezett istentiszteletet. Egy igen fontos rendszeres országos egyházi rendezvényünk az idén 14. alkalommal sorra kerülő Magyar Mártírok Emlékistentisztelete a strängnäsi dómtemplomban.
KBG: Eddigi beszélgetésünkből kiderült, hogy nemcsak számodra fontos a magyarság, a hit, a nyelv, az identitás őrzése, hanem ugyanolyan fontosnak gondolod azt is, hogy a hazától távol került magyarok – esetünkben a svédországiak – is valamennyien őrizzék ezeket. Fontos eleme ennek a család, amelynek jelentőségéről már elmondtad a véleményedet. Lényeges azonban a szerveződés, a közös rendezvények szerepe is. Most, októberben szervezzük az ’56-os forradalom emlékprogramját a Stockholmi Magyar Házban. Amint említetted, sajnos a mai fiatal generációban kisebb az érdeklődés az ilyen programok iránt. Mit tudnánk tenni azért, hogy ez változzon?
SG: Mint mondtam, nincs recept, de a legfontosabb a család. Persze, vannak lehetőségeink nekünk is. Sok kiköltöző magyar nem is tudja, hogy léteznek magyar szervezetek. Érdemes ezért a nagykövetségek, konzulátusok honlapján is hirdetni ezeket a szervezeteket és programjaikat. Van protestáns egyházi és egyesületi honlapunk, de ezekre fel is kell hívni az emberek figyelmét, hiszen ezek a magyar kultúra központjai. Az sem mindegy, ki hívja fel ezekre a lehetőségekre a figyelmet. Egy követségre vagy konzulátusra például jobban figyelnek, mint egy szervezetre. A diplomáciai képviseletek honlapjait sokan látogatják, ezért célszerű itt is megjelenni és hirdetni magunkat. Természetesen további lehetőségek is vannak. Van például magyar színházkedvelők Facebook-csoportja, ők színészeket hívnak meg, akik itt Svédországban szerepelnek. Az ő rendezvényeik látogatóinak nagy részét nem láthatod a Magyar Házban. Tehát ezeken a rendezvényeken is érdemes hirdetni magunkat. Valószínűleg a digitális kommunikáció is jó lehetőség. A legfontosabb azonban a minőség. Ez adja a vonzóerőt egy rendezvénynek. Például mi általában az orvosi egyesület rendezvényeit közösen hirdettük meg több szervezettel. Így szerveztük például a Semmelweis-rendezvényt, amikor kiderült, hogy a híres magyar orvosnak van Malmőben ma is élő oldalági leszármazottja – erre végül annyi ember jött össze, hogy alig fértünk be a Magyar Házba. Hasonlóan sikeres volt az orvosegyesületi bál, amit az összes stockholmi magyar szervezet nevében hirdettünk meg és összekötöttük egy magyar divattervezőnő ruháinak bemutatójával is. Orvosi egyesületi üléseinken sem kifejezetten orvosi témákat tárgyalunk, hanem például orvosi sorsokat, példamutató életműveket, általános érdeklődést mutató egészségügyi témákat mutatunk be. Érdemes tehát összefogni és közösen hirdetni. Több korosztályt érdeklő témákat kell találni a fiatalok és a gyerekek bevonásával. Fontos, hogy aki tud az eseményekről, hívjon meg másokat is.
Végül még egy fontos dolog: aki először jön a Magyar Házba, azt mindig szívélyesen kell fogadni. Régebben többször volt ezzel kapcsolatban panasz, ma ez már jól megy. Ne az legyen az első kérdés egy érkezőhöz, hogy kit-mit keres! Egy „Isten hozott, örülünk, hogy eljöttél hozzánk és érdeklődsz irántunk” sokkal jobb kezdés lehet. Ezenkívül biztosan kell még a tettrekészség is: ha van egy ötletem, csináljam is meg és ne mástól várjam a kivitelezést. Mint már mondtam, nincs külön recept. A kérdésnek sok oldala van, amiről az érintetteknek külön le kéne ülniük beszélni.
Sebestyén Gábor nőgyógyász főorvossal, a Stockholmi Protestáns Gyülekezet felügyelőjével beszélgettem arról, hogy egy Erdélyországból Svédországba érkezett magyar hogyan tud megmaradni magyarnak, hívőnek, hogy látja ő a mai svédországi helyzetet és mit tesz a magyar diaszpóra megőrzőséért és fejlesztéséért egyházi és világi téren egyaránt. Köszönöm neki ezúton is, hogy megosztotta velem gondolatait és tapasztalatait, és magam alig vártam, hogy továbbadjam a történetet a tisztelt Olvasóknak, hiszen Gábor szerénysége és eredményes életútja kitartásról, hazafiságról és keresztény szeretetről árulkodik. Így az interjú címéül választott Sajó Sándor-idézet róla is szól.
Kérdező: Kálmán Botond Géza, a Stockholmi Magyar Ház korábbi projektmenedzsere és gyakornoka
