Búcsút álmodtam magamnak

 

Az ajtó résnyire nyitva áll. Kopogok, de nem veszed észre. Behunyt szemmel ülsz a karosszékben, a nagy gardénia bokor előtt, egy erőtlen napsugár rézsút hull sápadt arcodra. Szunyókálsz. Közelebb lépek hozzád. Megfogom a kezed. Feleszmélsz. „Húgocskám”, mondod zihálva, „Jaj, de örülök neked.”  Szád mosolyra rándul, elhallgatsz. 
 
Már csak nézni van erőd. Pedig még sok mondandónk lenne mindkettőnknek. A létről, a világ furcsaságairól, a múltról, a jövőről. Az irodalom műhelytitkairól. Az elmúlásról. Annyi, de annyi megbeszélni valónk lenne. Minden, amit az évek során elmulasztottam megkérdezni tőled, itt tornyosul elszorult torkomban.