”Az egyesületi élet nélkül nem is létezhetném” - Beszélgetés Molnár Gergellyel, a kristianstadi magyra egyesület elnökével

Share
 
A svédországi magyarság a nyolcvanas években egy – számbelileg nem csekély és igen tevékeny – erdélyi menekülthullámmal bővült. Ezek az emberek nem is annyira az anyagi egzisztenciális fenyegetettség elől, hanem a szellemi és anyanyelvi elnyomás fojtogatásából menekültek ide. Azok jöttek, akiknek elege lett a személyi kultuszból, a folyamatos rettegésből, személyi és főleg kisebbségi jogaik állandó megnyirbálásából, a többség erőszakos terjeszkedéséből, és mindent odahagyva, gyermekeiket, unokáikat, jövőképüket, önbecsülésüket mentve akartak itt új életet kezdeni.
 
F_26-2.jpg
A Tenhult-i táborban, Jakabffy Ernővel és Bihari Szabolccsal
–M.G. gyűjteményéből
 
-Gergely, ha jól tudom, Te azokhoz a szerencsés erdélyi magyarokhoz tartozol, akik nagy türelemmel túlélték a rendszert, de egyúttal azokhoz a kevésbé szerencsésekhez is, akik aztán a rendszerváltozásban is csalódva vették nyakukba a világot. Mondd el, hogyan bírtad ki az elnyomást; mi az, ami tartotta benned a lelket?
 
- Nem hiszem, hogy a túléléshez szerencse kellett, de hogy csalódva vettem a világot a nyakamba, az biztos.
Tízgyerekes családban nőtten fel a Kisküküllő partján, Bordoson, Maros megyében. Nagyon szegények voltunk; a hatodik gyereknek alig jutott valami már az asztalnál is. A tanuláshoz pénz kellett, és az idősebb testvérek egyetemére ráment minden. Édesapám egyedül volt a családfenntartó. A bentlakás költségeit számomra így is a már lediplomázott és munkába állott testvéreim adták össze. Az egyetemre csak álmaimban jártam, mégpedig magyar-történelem szakra, mert azt szerettem. Néhány hónapra két testvéremet hazaküldték az egyetemről, mert édesapám nem volt hajlandó belépni a termelőszövetkezetbe. Édesanyám írta aztán alá titokban, így testvéreim visszakerülhettek. Én meg elkezdtem a gyári életet Marosvásárhelyen; marós lettem. Jött a családalapítás: feleségem, Erzsike is Erdőszentgyörgyön érettségizett; ő is a Küküllőmentéről, Kelementelkéről származik. A gyárban ismerkedtünk meg. Mikor az első bálban felkértem táncolni, tudtam, hogy megtaláltam életem párját, csodálatosan ropta ugyanis a csárdást. Én olyan lányra rá sem néztem, aki nem tudott táncolni.
 
Jöttek aztán a gyerekek, mint az orgonasípok: Csilla, Gergely, Tünde, Izabella. De jöttek a gondok is. Albérletben laktunk. Párttagságért cserébe lakás is került volna, de én édesapámnál is makacsabb voltam. A gyártól aztán kaptunk kölcsönt, ami lakásra előlegnek elég volt. Sokat sportoltam, és labdarugó-játékvezető lettem, így onnan is csurrant-cseppent. Hétvégeken a Madaras Gábor által vezetett kultúregyüttessel jártuk Erdélyt. Hát lehetett odafigyelni a politikára? A szegénység mellett csodálatos volt az élet.
 
F_26-0.jpg
Elhagyjuk a Tenhult-i tábort, megkaptuk a tartózkodási engedélyt - irány
Sölvesborg! – M.G. gyűjteményéből
 
Az 5.500 főt foglalkoztató gyárunknak volt egy hatalmas szerszám- és anyagraktára – ide megbízható embert kerestek raktárosnak. Kiszúrtak engem és Erzsikét – persze, hogy igent mondtunk. Hatalmas felelősség zúdult a nyakunkba.
 
- Milyen volt dióhéjban otthon, a helyszínen megélni az öröknek és megrendíthetetlennek gondolt, átkos rendszer bukását? Milyenek voltak az első, eufórikus idők?
 
- 1989 decembere úgy csapott le, mint a villámcsapás. Ekkor bosszút esküdtem mindenért: hogy negyvenéves koromig csak egyszer engedtek el Magyarországra (akkor is gyerek nélkül), mert felszámolták kultúregyüttesünket (ugyanis egy alkalommal elszavaltam Tompa László Lófürösztés című versét),és mert kimondhatatlanul sokat éheztem, no meg a falurombolásért - és még sorolhatnám a végtelenségig…
 
Eleinte fuldokoltunk az örömtől, és Petőfi szelleme lobogott előttünk. (Petőfi kinagyított képe különben otthon az előszoba falán állt; itt is a falon van; magammal viszem a sírba is…). Az első, decemberi tüntetésnek Marosvásárhelyen is voltak a áldozatai. Ezután néhány békés hét következett; románnak és magyarnak egy volt a hangja. Megalakult a Romániai Magyar Demoktata Szövetség, és én belevetettem magam a munkába. A városi szervezet keretében tagtoborozással foglalkoztam. A gyár teljes magyarságát beneveztem, a politika betöltötte a munkahelyeket. Jogainkat akartuk visszaszerezni, pl. a nyelvhasználathoz.
 
- Mi is történt Marosvásárhelyen 1990 márciusában és mely körülmények késztettek arra, hogy elhagyd az elnyomás alól immár felszabadult szülőfölded? Mi okozhatott ekkora törést?
 
- A Nagy-Románia Párt megalakulásával állandó küzdelem vette kezdetét. 1990 február 13-án nagy tüntetést szervezett az RMDSZ Vásárhelyen. Könyvvel és égő gyertyával a kézben kettőszázezren tüntettünk ekkor kisebbségi jogainkért. A románok megijedtek, naponta jöttek a támadások. Az iskolákat, templomokat, az RMDSZ székhelyét őriznünk kellett.
 
F_26-4.jpg
Svédországi magyarok látogatása Kelementelkén, Erdélyben –
M.G. gyűjteményéből
 
Elérkeztünk március 19-ig. Ekkor éppen a mi gyárunk magyarjai őrködtek, így keveredtem az események középpontjába. Többszáz román özönlötte el a várost és hatalmas pusztítást végzett mindenen, ami magyar vonatkozású volt. Az RMDSZ székházát teljesen szétverték, a magyarság a padlásra menekült. Semmi esélyünk nem volt – ott pusztul mindenki, ha nem érkezik meg a katonaság. Sütő András egy speciális verést kapott ott, a szemem előtt. Tehetetlenül néztük a történteket, nem tehettünk semmit. Késő éjszaka volt, mire lecsillapodott a románság.
 
Azon az éjszakán megfogalmaztunk és egy mérnök ismerősöm írógépével felhívást írtunk a 20-i sztrájkhoz. (Ennek a mérnöknek is mennie kellett aztán az országból – a titkosrendőrségnél még őrizték ugyanis az írógépek kartotékját.)
 
Március 20-án reggel 6-ra mentem be a gyárba. Eldöntöttük, hogy a négy legnagyobb gyárban, feleletül az előző napi eseményekre, sztrájkba lépünk. Két hatalmas ládára állva, reszkető lábakkal olvastam fel a felhívást. A magyarok letették a munkát, és 8 óra körül kb. 20.000 magyar indult a központ felé. Vásárhelyen megállt a munka; tudtuk, hogy a baj elkerülhetetlen. Délután 5-ig uraltuk a központot; ekkor törtek ránk ismét a románok, fejszével és vasvillával. Hatalmas küzdelem vette kezdetét; életem legszörnyebb pillanatait éltem át. ”Magyarok, most vagy soha!”, ”Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” – hangzott fel, és megindult az ellentámadás. A katonaság közben elmenekült…
 
Éjfélre megtisztítottuk a várost; a főtéren tábortűz lobbant, és felhangzott a székely meg a magyar himnusz. Életem legboldogabb napja volt ez, még akkor is, ha hat halott és közel 200 sebesült volt az ára. 
Reggel aztán tankokkal szorítottak ki bennünket. Olyan volt a főtér, mint a csatatér. Álmaim, vágyaim ezzel a nappal szertefoszlottak; biztosra vehettem, hogy a kapott verést nem felejtik el.
 
És így lett. Hiába kérte mindenki – még Európa is -a felelősségrevonást. Tudtuk, hogy szervezett akcióról volt szó: a Nagy-Románia Párt és a Securitate állt mögötte azzal, hogy a magyarok Erdélyt akarják. Az RMDSZ védett, akit tudott, de a románok mindenért a magyarokat és a cigányokat okolták. Beindult a rendőri pofozógép. Később tudtam meg, hogy a rendőrségi idézőket (az enyémet is) a gyárban töltötték ki – ott tudták a legjobban, hogy kik a kulcsemberek. Közel 10.000 magyar hagyta el ekkor Marosvásárhelyt és környékét, és ennek sajnos döntő szerepe lett a város etnikai összetételének megváltozásában.
 
A magyarországi médiák naponta figyelték az eseményeket, sorsunkat; az RMDSZ ügyvédei tanáccsal láttak el. Féltem a megtorlástól: baltával a fejemnél aludtam, és a lépcsőház bejáratát felváltva őriztük. A gyárban közvetlen főnököm a nacionalista Nagy-Románia Párt helyi részlegének főnöke volt; aki lakat alá akart tenni, és kereste ellenünk a bizonyítékokat. Hirtelen megtudtuk, hogy valamivel meg akarnak vádolni, ekkor szabadságot vettünk ki, és mindent hátrahagyva kiutaztunk Svédországba, Erzsike testvéréhez. Szándékunk az volt, hogy két hét múlva visszamegyünk Magyarországra, ott várjuk meg a fejleményeket. Ám nemsokára jött a hír otthonról: a szerszámlerakatot lezárták és leltárt rendeltek el. Értsd: ha politikai alapon nem ment a lejáratás, akkor hát megpróbálják így. A családban meghánytuk-vetettük a dolgokat; Sölvesborgba utazunk és egyelőre menedékjogot kérünk.
 
F_26-1.jpg
A Szabadság hajó – 3 hónap rabság, a megalázás eszköze –
M.G. gyűjteményéből
 
- Kérlek, oszd meg velünk a Svédországba érkezésed körüli pozitív élményeket, azokat, amelyekre mindig szívesen gondolsz vissza? Hogyan fogadtak a svédek és hogyan a svédországi magyarok?
 
- Nem úgy jöttünk ki Svédországba, hogy itt maradjunk. Régóta hívtak, hogy pihenjük ki magunkat. Ahogy kijöttünk, rokonaink elmentek nyaralni, mi pedig két hétig kinn laktunk úgyszólván az erdőben. Otthonról egyre rosszabb hírek érkeztek, végleges leszámolás kezdődött ellenem, hátha nem jövünk haza. Belesétáltunk a kelepcébe. Sokan kérdezték az otthoniak közül, hogy miért nem tértünk vissza legalább Magyarországra. Mert ez a család kettészakadását eredményezte volna – hatunkból ketten mentünk volna, négyen nem. Tulajdonképpen azt kívántam titkon, hogy dobjanak ki innen és ne legyen más választásunk. A rendőrségen a történtekről pontosan beszámoltam. Sölvesborgban két hónapig maradtunk, elfogadható helyen, aztán a malmöi kikötőbe, a Freedom hajóra kerültünk– ez maga volt a pokol. Életünk legszörnyebb három hónapját töltöttük itt. Az ételt ellopták, kicsi kabinba zsúfoltak össze, állandóak voltak a súrlódások, sőt verekedések a százféle nemzetből verbuválódott ötszáz ember között… Itt sokan lemorzsolódtak a vásárhelyiekből is – ki hazament, ki Magyarországra. Volt, akit a rendőrség Bukarestbe küldött vissza.
 
Tavaszra Tenhultba, Jönköping mellé vittek. Akkor már reménykedni kezdtünk (a hajón azt mondták nekünk, hogy Svédország a vizen túl van és a partot ki kell érdemelni). Erre az időre szívesen emlékszem vissza. Külön lakást kaptunk, itt már lehetett ”magyarkodni” is. Itt ismerkedtünk meg Hertelendi Zsolttal, a magyar egyesület elnökével, aki tolmácsunk is volt. Õ egyengette utunkat. Szerveztem itt egy magyar napot a táborban. Sütöttünk, főztünk, énekeltünk, táncoltunk. Nagy volt a siker, fel kellett lépni Tenhult központjában, majd Ulricehamnban is néhány hét múlva. Elismerésként megkaptuk a tábor legjobb bevándorlócsoportja címet. Engem megtettek a bevándorlók közötti labdarugó bajnokság játékvezetőjének. Még Stockholmba is elvittek. Éppen választási kampány volt; még Ingvar Carlsson is üdvözölte csoportunkat.
 
Mikor aztán megjelent a román parlament marosvásárhelyi események kivizsgálásával megbízott bizottságának országos jelentése (amelyet otthon közöltek a napilapok is), ezt bemutatva a svéd hatóságoknak rögtön megkaptuk a letelepedési engedélyt.
 
Sírt, zokogott az egész család - tudtuk, hogy ezzel elszakadtunk Erdélytől. Hova menjünk, hol verjünk gyökeret? Az időközben megismert Jakabffy Ernő, akkori SMOSZ-elnök azt mondta: Gergely, menj Sölvesborgba és szervezz magyar egyesületet!
 
Közben otthon hatalmas pénzbüntetéssel sújtottak, amit innen törlesztenem kellett, ha még valaha haza akartam menni.
 
F_26-3.jpg
5 év után először mentünk haza – Budapest, kilátás Anyuval –
M.G. gyűjteményéből
 
- Mi az, amit húszéves ittlét után megvalósításnak könyvelsz el, gondolok itt a családra, egyesületi életre, SMOSZ-ra? Mit tettél és teszel az összmagyarság érdekében? Végül mi az, amit még tenni szeretnél, amire eddig még nem volt idő, alkalom, de amit fontosnak tartasz?
 
- A kérdező nagyon jól tudja, mit csináltam húsz év alatt. Legbüszkébb a családomra vagyok. Gyermekeimnek minden sikerült, amit el akartak érni; erre otthon biztosan nem adódott volna lehetőség. Négy gyermek és hat unoka tölti ki életem kis szabadidejét. Mindezt azonban Erzsike nélkül nem tudtam volna megtenni. Érte és értük élek. Az unokáim nagyon jól beszélnek magyarul; évente utazunk vagy Erdélybe vagy Magyarországra, még svéd vejem is. El is vittem őt a Terror Házába, aztán erről írt dolgozatot. Legkisebb lányom Budapesten végzett egyetemet, és ott is maradt. Visszaadtam őt a hazának, mi pedig próbálunk továbbra is itt megmaradni.
 
Az egyesületi élet nélkül nem is létezhetném. Erre a húsz évi egyesületi életre büszke vagyok, és szeretném, ha a következő húsz év is pont így telne a kristianstadi magyarság körében, mert csak így szép az élet, ha egyetértésben, együtt élünk a nemzet kebelén.
 
Fontos lenne megtalálni azokat is, akik a magyar munkában átvennék a stafétabotot. Az én munkámnak csak úgy volt értelme, ha lesz kinek átadni. Ez a munka adja az élet értelmét, hogy nem volt hiábavaló a szülőföld elhagyása, és nem az anyagiak a fontosak. Különben mit hagysz hátra gyermekeidnek, unokáidnak? Mit válaszolsz unokádnak arra, hogy kik vagyunk mi, miért is jöttünk el abból a csodálatos országból? A svéd vejem is feltette a kérdést: minek kellett Svédországba jönni, amikor Magyarországnál és Budapestnél szebb nincs? Igazad van, Markus…Istenem, mit tettünk! De: tovább élni az életet magyarként – ez a legfontosabb.
 
Kérdezett: Sántha Judit