„Így bocskorosan úgy-e megnevettek, hogy márványt törni hegynek indulok?

A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes: én is feljutok!”

 

Ezzel a verssel – Így bocskorosan – kapcsolódik Gérecz Attila 1954-ben a váci börtönben  az elítéltek körében  már meglévő irodalmi körhöz. 

Az emlékezések, évfordulók idején emlékezünk a volt barátra, rabtársra, hősre, költőre, visszapillantva igen rövid életére. Íme néhány költemény, gondolat a rabról, a szabadságharcosról, korunk és irodalmunk egy igen nagy egyéniségéről.

 

 

 

A börtönökben sokan, nagyon sokan ismerték, találkoztak, dolgoztak együtt vele, sőt olvasták verseit, amelyeket szökése előtt és után írt, hol az egyik, hol egy másik börtönben. Egy csonk ceruza és wc-papír elég volt, hogy nagyot, nagyon nagyot alkosson, hogy egyik legnagyobbikunk legyen az idők folyamán. Ma az irodalom kritikusai Petőfi, Radnóti után őt említik. Negyvenhárom versével,  huszonnyolc műfordításával  és egy prózai írásával beírta magát a magyar költők nagyjai közé, azok első sorába. 

Az  ég ma fátyolos, 

mint egy könnyes lányszem,

de lehajlik kéken, 

hogy dalomat kezdem.

(Van így néha)

 

Alig húszéves, de már sikeres válogatott öttusázó, kiváló mind az öt ágban, sőt jó síelő is. Mindez csak rövid ideig tart, mert 1950 december elején letartóztatják, elítélik, és ezzel megkezdődik hányatott élete.

Iskolatársaival, barátaival együtt összeesküvés, hazaárulás vádjával állítják bíróság elé. Három társát kivégzik, és Gérecz Attila büntetése is súlyos, mert 15 évi börtönbüntetésre ítélik.

Nagyon rövid, feszült az a huszonhét év, amit a sors számára megadott, amelyekből hat évet tölt el rabságban, a Gyűjtő-fogházban, Márianosztrán és Vácott. 

 

A Vácott bebörtönzött írók és a fordítók: Béri Géza, Kárpáti Kamil, Márkus László, Szathmáry György, Tollas Tibor, Tóth Bálint azonnal befogadják, és további írásra, műfordításra bíztatják. Ezzel indul el költői pályája.  

Gérecz Attila költészete hiteles, versbe foglalt valóságábrázolás:

Szállj, ragyogj te mennyei fény, 

angyalszárnyú ének, 

fájó szívén: magyar szívén 

 minden remetének,

add Urunk, hogy rab és szegény 

mind testvérre leljünk, 

Áldd meg hazánk, hogy a remény 

 átölelje lekünk!

(Boldog Özséb himnusz)

 

Mint ismeretes, 1954. július 18-án, az árvíz idején rácsot vág az akkor Vácott lévő gombüzem egy földszinti ablakán, és megszökik. Tizenhat fokos a Duna vize, mikor azt átússza. Elárulják, pár nap után elfogják, és további három év szigorított büntetést kap. Vác, Márianosztra, majd a budapesti Kozma úti börtönbe – ú.n. Gyűjtő fogházba – kerül, ezeken a helyeken írja meg költészetének legszebb, legjentősebb verseit: Karácsonyi ének a börtönben,  A szökés, amelyben nemcsak az eseménysort követhetjük nyomon, hanem a menekülő lélekben zajló érzelmi-indulati folyamatokat is. Egyik legutolsó verséből, egy ismeretlen Évához, azaz a szimbolikus Nőhöz írt Levélből néhány sor:

A tavaszról írok, Éva. 

A tavasz . Neked tán egyszerű. 

De itt mélyebb, lázadóbb a derű. 

Lázadóbb, mint a szél, mely néha

be-be csap ide, mint a héja. 

Pedig máskor illatos és szelíd.

Fiatal leány, ki egy korsó hűs itallal 

a forrás felől közelít. 

Tele álmainkkal.Tele dallal. 

Nyakunk köré hulló puha karral… 

 

A Gyűjtőből 1956. október 30-án szabadul. Azonnal csatlakozik a forradalomhoz, és Tamási Áronnal közösen megírják a kiszabadult írók felhívását a Nemzethez.

November 4-én csatlakozik az utcai szabadságharcosokhoz. A Rókus korház közelében harcképtelenné tesz két szovjet harckocsit, de egy harmadik gépfegyver tüze 1956. november 7-én kioltja ifjú életét.

Drechsel Mária – a Kráter kiadó munkatársa – a Klauzál-téren temeti el ideiglenesen. 1957 februárban történik a második temetése a Kerepesi temetőben. Harmadik temetésekor, 1977-ben édesanyjával együtt helyezik közös sírba a Megyeri-úti temetőbe. Végül 2001. május 8-án, csaknem negyed század elteltével, visszahelyezik földi maradványaikat a Fiumei úti Temető 21-es parcellájába, a költő eredeti, addigra táblával meghatározott sírhelyébe.

 

Halála után verseit az emigrációban élő barátja és költőtársa, Tollas Tibor sorozatosan közli újságjában, a Nemzetőrben. A Füveskert című antológia is tartalmazza Gérecz Attila verseinek egy részét, amit szintén Tollas Tibor szerkesztett. Gérecz Attila versei Magyarországon különböző könyvekben jelentek meg. A Magyar Október szabadsajtó 1988-ban kiadta reprint a Füveskert 1958-as, bécsi második kiadását. 1991-ben a Stádium kiadásaiban megjelent egy kötet Gérecz Attila, a költő, 1956 mártírja címmel és egy másik kötet a Füveskert 1954–1995 címmel  1995-ben.

 

Mosolyodon úszott a Hold, 

 én felléptem rája. 

Fényt mosolyod sugara szórt 

 egy új, tiszta tájra!

Mosolyod az új Aranykort, 

 új embert ígérte;

Mosolyod csak emberi volt,

 - lehajoltam érte!              

(Kis dal egy mosolyról)

 

A költő volt barátja, Kárpáti Kamil szerkeztésével a Stádium Kiadó további könyveket jelentet meg Gérecz Attila költészetéről, annak jelentőségéről, életéről. E kötetek nem tartalmazzák a költő valamennyi versét. Ezt pótolja az Így bocskorosan című könyvecske/zsebkönyv, amelyet a Kráter Műhely Egyesület rendez sajtó alá és ad ki 2001-ben. Ebben a kötetben megtörténik az elírások, a hibák kijavítása, az alap az a „kockás füzet” melyet a költő és két másik rabtársa a börtönben írt ceruzával, és melyet a szabadulásakor maga adott át édesanyjának. Édesanyja – Gérecz Ödönné – halála után ez a füzet Svájcba került bátyjához, Gérecz Árpádhoz, aki halála előtt azt Drechsel Máriának adományozta.

 

Soraimmal csak emlékezni, emlékeztetni volt szándékom szeretett Barátunk, Hősünk születése és halála, valamint szabadságharcunk 56. évfordulója alkalmából. 

 

Pap Iván